Végül ezen a különös helyen tért magához, a tengervízben ronggyá ázott ruhában... Zúgószél, Aranyhold és Berem társaságában.
Berem eleinte halálosan rémültnek látszott, csak kuporgott egy sarokban és nem engedte őket közel magához. Aranyhold türelmesen beszélt hozzá és vitt neki némi ennivalót. Kedves gondoskodásával lassanként visszanyerte a férfi bizalmát. Ez kavargott Tanis emlékezetében és... erre csak most jött rá... a kínzó vágy, hogy elmehessen innen. Amikor hozzákezdett Berem faggatásához, Tanis úgy vélte, hogy a férfi szándékosan kormányozta a hajót az örvénybe, mert tudott ennek a helynek a létezéséről... hogy tudatosan vezette őket ide.
Ám most már nem volt olyan biztos a dolgában. Berem zavart és ijedt arckifejezéséből kiviláglott, hogy ő sem sejti, hol lehetnek. A puszta tény, hogy hajlandó volt beszélni hozzájuk, őszintesége mellett szólt. Teljesen elkeseredett és ki akart szabadulni innen... de miért?
— Berem! — szólalt meg újból Tanis, fölkelt a helyéről és föl-alá járkált a teremben. Állandóan magán érezte a fért tekintetét. — Ha valóban a Sötétség Királynője elöl menekülsz, ez a hely eszményi búvóhelynek tűnik...
— Neem! — üvöltötte Berem, félig fölemelkedve székéből.
Tanis hirtelen szembefordult vele. — És miért nem? Miért akarsz mindenáron kijutni innen? Miért akarsz visszamenni oda, ahol elébb-utóbb úgyis megtalál?
Berem összerezzent és visszazöttyent a székbe. — É...én semmit sem tudok erről a helyről. Esküszöm! De m...mindenképpen vissza kell jutnom! ...Van egy hely, ahová el kell mennem... magam is vadászom valamire! ...Amíg azt meg nem találom, sohasem lesz nyugalmam.
— Megtalálni! Mit akarsz megtalálni? — ordította Tanis teli torokból. Érezte kezén Aranyhold csitító érintését, tudta, hogy viselkedése egy hisztériás árülté, de annyira szívszorongató volt a helyzet! Itt van az, akiért a Sötétség Királynője a fél világot odaadná... és nem tudja, miért?!
— Nem mondhatom meg! — nyöszörögte Berem.
Tanis visszafogta a lélegzetét, becsukta a szemét, megpróbált lehiggadni. Halántéka lüktetett és úgy érezte, nyomban szétpattan. Aranyhold fölemelkedett. Mindkét kezét a vállára tette és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe, amelyekből nem értett semmit... csak Mishakal nevét. A szörnyű érzés lassan elenyészett... nem maradt utána más, csak végtelen kimerültség.
— Jól van, Berem — sóhajtotta a fél-elf. Jól van. Bocsáss meg! Többé nem beszélünk róla! Mondjál magadról valamit... honnan való vagy?
Berem tétovázott egy pillanatig, szeme összeszűkült, teste megfeszült. Tanist meglepte Berem különös viselke
dése. — Én Vigaszból való vagyok... és te? — vetette oda még egyszer, mintegy véletlenül. Berem elgyötörten nézett föl rá. — Biztos sohasem hallottatok róla... egy kis faluból... nem messze... nem messze... Nerakától — nyögte ki, miután nagyot nyelt és megköszörülte a torkát.
— Nerakától? — kérdezte vissza Tanis és Zúgószél felé fordult.
A síkföldi megrázta a fejét: — Igaza van... én sem hallottam róla még soha.
— Ahogy én sem — mormolta Tanis —, nagy kár, hogy nincs itt Tasslehoff a térképeivel. Berem, és miért...
— Tanis! — kiáltott föl ekkor Aranyhold.
A rémült hangra a fél-elf fölpattant és odakapott nem létező kardjához. Homályosan visszaemlékezett rá, hogyan húzta az le a mélybe, amikor vadul küszködött a tenger vizével. Elátkozta magát, amiért nem állította az ajtó mellé őrködni a síkföldit, de most már nem tehetett mást, csak némán bámult a vörös köpönyeget viselő alakra az ajtónyílásban.
— Üdvözlet — szólalt meg az idegen lágyan, köznyelven.
A vörös öltözék Raistlin képét idézte föl Tanis emlékezetében, olyan élesen, hogy a szeme belekáprázott. Azután kitisztult a látása. Ez a varázsló öregebb, sokkal öregebb volt... és az arca őszintén kedves.
— Hol vagyunk? — kérdezte tőle Tanis nyersen. — És ki vagy te? — Miért hoztak bennünket ide?
— KreeaQUEKH — mondta erre az alak utálkozva, majd megfordult és elment.
— A fenébe! — ugrott előre Tanis, hogy megragadja, és erővel visszarángassa. De ekkor erős szorítást érzett a vállán.
-Várj! —csillapította őt Zúgószél. —Nyugodj meg, Tanis... Ez az ember mágia-űző. Akkor sem harcolhatnál ellene, ha itt lenne a kardod. Menjünk inkább utána és nézzük meg, merre tart! Ha elvarázsolta ezt a helyet, talán föl kell oldania a varázslatot, ha maga is ki akar jutni innen!
Tanis nagyot sóhajtott. — Persze, igazad van! — és nyögve kapkodott levegő után. — Bocsáss meg... nem is tudom, mi van velem. Olyan feszültnek érzem magam, akár a dobra húzott bőr. Utánamegyünk. Aranyhold, te maradj itt Beremmel...
— Neee! — kiáltotta Berem, fölpattant a székbál és olyan erővel kapaszkodott Tanisba, hogy kis híján ledöntötte a lábáról. — Ne hagyjatok itt! Nee!
— Nem akarunk itt hagyni — nyugtatta Tanis és megpróbálta kiszabadítani magát a férfi halálos szorításából. Jól van, na... menjünk együtt.
Kirontottak a folyosóra és nekivágtak a szűk, halványan megvilágított járatnak. — Ott megy! — mutatott előre Zúgószél.
A félhomályban csak annyit láttak, hogy a vörös köpönyeg szárnya libbenve eltűnik egy fordulónál. Halk léptekkel eredtek a nyomába. A folyosó egy másikba torkollott, amelyből további helyiségek nyíltak.
— Ezek nem voltak itt azelőtt! — kiáltott föl Zúgószél. Mindenütt csak tömör falakat találtunk! — Tömör szemfényvesztés! — mormolta Tanis. A helyiségbe belépve kíváncsian körülkémleltek. Az üres folyosóról az övékéhez hasonló, ütött-kopott bútorokkal berendezett szobák nyíltak. Ezek is néptelenek voltak és ugyanaz a sejtelmes fény világította meg őket. Talán valami fogadó lehetett valaha. Ha így volt, hát ők most az egyetlen vendégei... meglehet jó néhány évszázad óta.
Düledező folyosókon és tágas oszlopcsarnokokon haladtak keresztül. Nem volt rá idejük, hogy jobban körülnézzenek, legalábbis addig, amíg az egyébként igazán gyorsnak és fürgének bizonyuló vörös csuhás után igyekeznek. Kétszer is úgy érezték, hogy elveszítették a nyomát, hogy aztán megpillantsák a vörös villanást, valahol alattuk, egy csigalépcső fordulójában vagy egy tágas helyiség túlsó oldalán.
Egyik kereszteződésnél meg kellett állniok egy pillanatra... elveszettnek, tanácstalannak érezték magukat.
Váljunk szét —javasolta Tanis egy pillanat múlva. — De ne menjünk messzire! Ugyanitt találkozunk. Ha bármi nyomát észleled, egyet füttyents. Én is azt teszem majd!
A síkföldi és Aranyhold némán bólintott és megindult az egyik folyosón, míg Tanis, a szó szerint sarkát taposó Seremmel a másiknak vágott neki.
Nem talált semmit... a folyosó tágas, kísértetiesen megvilágított terembe vezetett, ahol a fény épp olyan volt, mint mindenütt, ezen a különös helyen. Körülnézzen-e odabent, vagy forduljanak vissza? Röpke tétovázás után Tanis úgy döntött, hogy gyorsan körülpillant odabent. Egyetlen hatalmas, kerek asztal kivételével a terem teljesen üres volt. Az asztalon viszont, ahogy közelebb lépett hozzá, csodálatos térképet vett észre.
Tanis mohón fölé hajolt, hátha megtudhatja belőle, mi és hol található ez a rejtélyes hely. A térkép tulajdonképpen egy város kicsinyített mása volt. Átlátszó kristálybúrája alatt a város olyan élethűnek látszott, hogy Taníst különös érzés fogta eclass="underline" a búra alatti város valóságosabbnak tűnt föl előtte, mint a hely, ahol állt.