— Milyen kár, hogy nincs itt Tass — gondolta magában szomorúan, elképzelve a surranó örömét.
A város ősi stílusban épült: karcsú tornyok törtek a kristályégbolt felé, a fényben szikráztak a fehér kupolák. A virágos sugárutak fölött kőhidak íveltek át. Az utcák hatalmas pókhálót alkotva igyekeztek egyenesen a város központja felé.
Tanis arra lett figyelmes, hogy Berem idegesen rángatja zekéje ujját és néma mozdulatokkal távozásra inti. Bár kiderült, hogy tud beszélni, a férfi úgy látszik, hozzászokott a némasághoz, sőt, talán még szerette is.
— Igen, egy pillanat — mormolta Tanis, de semmi kedve nem volt a távozáshoz. Zúgószéltől nem jött semmi jeladás... és ez a térkép talán megmutathatja nekik a kivezető utat! A kristálybúra fölé hajolt és figyelmesebben megvizsgálta a kicsinyített modellt. A város központi tere körül hatalmas pavilonok és oszlopos paloták sorakoztak. Üvegkupolák alatt mindenféle virágok nyíltak a tél havának ölelésében. A város kellős közepén egy számára ismerősnek látszó épület emelkedett, bár Tanis tudta, hogy életében soha nem járt még ezen a helyen. Valahogy mégis fölismerte.
Ahogy, az emlékezetét megfeszítve tovább szemlélte, hirtelen a lélegzete is elállt. Az épület az isteneknek emelt templomnak látszott. És ez volt a leggyönyörűbb építmény, amelyet eddig látott, szépsége fölülmúlta a Nap és a Csillagok Tornyaiét az elf-királyságokban. Hét hatalmas torony emelkedett az ég felé, mintha az isteneket dicsőítenék a megteremtésükért. A központi torony viszont úgy tört a magasba, mintha nem dicsérni akarná az isteneket, hanem versenyre kelne velük. Tanis tétován idézte föl az elf-tanítómestereitől hallottakat... az Összeomlásról, a Papkirály történetéről... Elakadó lélegzettel tántorodott hátra a miniatűr várostól. Berem ijedten bámult rá, arca halottsápadttá vált.
— Mi ez itt? — hörögte rémülten és belekapaszkodott a fél-elibe.
Tanis száján nem jött ki szó, csak megrázta a fejet. A szörnyű felismerés, hogy hol lehetnek és mi történik velük, úgy tört rá, akár a Vértenger hullámai.
Berem zavartan meredt a városközpontjára. Szeme tágra nyílt, majd felüvöltött, olyan sikoltással, amilyet Tanis még sohasem hallott eddigi életében. Berem váratlanul egész testével rávetette magát a kristálybúrára és úgy döngette öklével, mintha darabokra akarná zúzni.
-A Kárhozat Városa! —nyögdécselte Berem. —A Kárhozat Városa!
Tanis már mozdult felé, hogy megnyugtassa, de ebben a pillanatban fölharsant Zúgószél éles füttyszava. Tanis megragadta Berem ruháját és elvonszolta őt a kristálybúrától. — Tudom már — mondta sietve —, ...gyere, ki kell jutnunk innen.
De hogyan? Hogyan juthat ki bárki is egy városból, amely a legendák szerint eltűnt Krynn színéről? Hogy juthat ki akárki egy városból, amelynek a Vértenger legmélyebb fenekén kell feküdnie? Hogy juthat ki az ember... innen?
Miközben Beremet a térképterem ajtaja felé vezette, Tanis fölnézett az ajtónyílás tetejére. Porladó márványba vésett szavak ötlöttek a szemébe. Szavak, amelyek a világ egykori csodáinak egyikét dicsőítették. Szavak, amelyek nek betűi lassan elenyésztek a vastag mohatakaró alatt... de még el tudta olvasni őket: Isten hozott, ó Nemes Látogató, szép városunkba!
Légy üdvözölve az istenek kedvelt városában!
Isten hozott, Tiszteletre méltó Vendégünk Istarban!
5.
Egyszer már megöltem őt...
Egyszer már láttam, mit műveltetek vele! Meg akarjátok ölni ót! — ordította Caramon Par-Salian felé. Az ősmágia Legendás Tornyának főnöke — az utolsóé, amely Wayreth kísérteties, vad erdejének közepén állt — Par-Salian volt, aki a Krynn földjén ma föllelhető valamennyi varázsló között a legmagasabb rangot viselte.
Az alig húszéves harcos a hófehér köpönyeget viselő, törékeny öregembert olyannak látta, mint akit akár puszta kézzel is könnyűszerrel összeroppanthatna. Az ifjú harcos rengeteget tűrt az utóbbi két év alatt, de most végképp elfogyott a türelme.
— Egyáltalán nem akarunk megölni senkit — válaszolta par-Salian halk hangján. — A fivéred tisztában volt vele, mire vállalkozik, amikor erre a próbatételre jelentkezett. Azt is tudta, hogy itt a kudarc büntetése maga a halál
-Nem, nem tudta igazán!-motyogta Caramon, és öklével törölgette a szemét. — Vagy ha igen, hát nem vette komolyan. Néha... néha a mágia iránti szeretet egészen elködösíti az agyát.
— Szeretet? Nem — mosolyodott el Par-Salian szomorúan _, nem hiszem, hogy ezt szeretetnek nevezhetnénk.
— Hát akkor, legyen akármi — mormolta Caramon —, de nem fogta föl, hogy mit akartok művelni velei Olyan átkozottan komoly ez az egész...
— Természetesen — válaszolta Par-Salian csöndesen. — Mi lenne veled, harcos, ha úgy indulnál csatába, hogy nem tudod, miként használhatod a kardodat?
Caramon rávicsorította a fogát: —Ne próbálj meg kitérni a...
— Nos, akkor mi lenne? — kérdezte Par-Salian.
— Akkor megölnének engem — felelte Caramon azzal a kimért türelemmel, ahogy az ember valami, második gyermekkorába lépő öregemberrel beszél. — És most...
— De nem csak te halnál meg, hanem a társaid is — folytatta Par-Salian —, akik számítanak rád, azok is elpusztulhatnának a te tapasztalatlanságod miatt.
— Hát, igen — mondta Caramon türelmetlenül, és máris folytatta volna panaszáradatát, de hirtelen elhallgatott.
— Látom, megértetted, miről beszélek — mormolta Par-Salian kedvesen. — Nem követeljük meg mindenkitől ezt a Próbát, aki varázslással óhajt foglalkozni. Sokan akadnak, akik az egész életüket leélik, elégedetten azokkal a legegyszerűbb varázsigékkel, amelyeket az iskolákban is megtanulhatnak. Ez pontosan elegendő hozzá, hogy boldoguljanak a mindennapi életben és ók nem is kívánnak többet. De néhanap fölbukkan egy-egy olyan is, mint a te fivéred. Számára a képességei többet jelentenek a mindennapi kenyér megszerzésének puszta eszközénél. Számára az élet ajándék. Magasabbra tör. Olyan tudást és hatalmat akar, amely veszedelmes is lehet... és nem csupán a mágia-űző számára, hanem a környezetében lévőkre is. Ezért kényszerítünk minden mágia-űzőt, aki az igazi hatalmat ígérő szférákba kíván bejutni, hogy tegye le a Próbát, vesse alá magát a megpróbáltatásainak. Így rostáljuk ki az erre alkalmatlanokat...
— És mindent megtettetek érte, hogy Raistlint is kirostál játok! — fortyant föl Caramon. — O nem alkalmatlan, de törékeny és most szeggyötört is... lehet, hogy máris a halálán van. — Nem, ő valóban nem alkalmatlan, éppen ellenkezőleg! A testvéred nagyon is jól helytállt. Leküzdötte minden ellenségét. Úgy viselkedett, mint egy igazi, nagy varázsló. Talán túlságosan is! — Par-Salian elgondolkodott. —Kíváncsi lennék rá, nem érdeklődik-e valaki nagyon is a te fivéred iránt...
— Én honnan tudjam —keményedett meg Caramon hangja az eltökéltségtől. — És nem is törődöm vele. Egyet tudok csak biztosan, hogy ennek véget vetek... mégpedig must, rögtön.
— Nem teheted Be sem engednek. Különben nem haldoklik...
— Nem állhattok az utamba! — jelentette ki Caramon hidegen. — Méghogy mágia! Holmi trükkök, gyerekek szórakoztatására. Igazi hatalom! Marhaság! Semmi értelme meghalni holmi...