-A fivéred úgy véli, vari értelme — vágott közbe Par-Salian lágyan. —Megmutassam neked, mennyire hisz a mágiában? Megmutassam neked az igazi erőt?
— Ügyet sem vetve Par-Salianra, Caramon egy lépést tett előre, hogy véget vessen testvére szenvedésének. Ez volt az utolsó lépése... legalábbis egy időre. Moccanni sem bírt, úgy dermedt meg egy álltó helyében, mintha jégtömbbe fagyott volna a lába. Hatalmába kerítette a rettegés. Ez volt az első eset, hogy elvarázsolták, és az idegen erőnek való tökéletes kiszolgáltatottság érzése sokkal félelmetesebb volt, mint akár hat, baltával hadonászó goblin látványa.
— Most figyelj! — és Par-Salian különös szavak kántálásába kezdett. — Mutatok neked egy látomást arról, mi történhetett volna akkor, ha...
És Caramon hirtelen önmagát látta, amint belép az Ősmágia Legendás Tornyának kapuján! Csak pislogott döbbenten. Belépett a toronyba és végighaladt a kísérteties folyosókon A képzet annyira valóságos volt, hogy Caramon rémülten nézett le saját testére, olyasféle rémülettel, hogy az talán nem is létezik valójában. De ott volt. Úgy tűnt, hogy két helyen is tartózkodik egyidejűleg. Igazi hatalom. A harcost elöntötte a verejték, majd megborzongott.
Caramon... a toronyban lévő Caramon... a fivére után kutatott. Föl s alá kóborolt a néptelen folyosókon, Raistlin nevét kiáltozva. Végül rátalált.
Az ifjú mágus a hideg kőpadlón hevert. Szája sarkán vér buggyant elő. Mellette feküdt egy sötét elf teteme... Raistlin varázsereje végzett vele. De szörnyű árat kellett fizetnie diadaláért. Úgy látszott, maga az ifjú varázsló is a halálán van.
Caramon odarohant a testvéréhez és törékeny testét fölnyalábolta izmos karjába. Ügyet sem vetve Raistlin kétségbeesett könyörgésére, hogy hagyja át békén, a harcos nekivágott, hogy kivigye ikerfivérét a gonosznak ebből a tornyából. Akkor is elvitte volna onnan Raistlint, ha belepusztul.
Ám, amint a toronyból kivezető ajtóhoz értek... egy szellemalak jelent meg előttük. Még egy Próba — gondolta Caramon sötéten. Nos, ez lesz az a Próba, amellyel Raistlinnak nem kell megküzdenie. A harcos kíméletesen letette testvérét és szembefordult a vészjósló kihívással.
Ami ezután történt, teljesen érthetetlen volt számára. Caramon csak némán pislogott a döbbenettől. Önmagát látta, amint valami varázsigét kiált. Eldobta a kardját, valami furcsa tárgyakat tartott a kezében és olyan szavakat mormolt maga elé, amelyeket nem értett. Ujjaiból villámok törtek elő A szellemalak visítva elenyészett.
A hús-vér Caramon vadul meredt Par-Salianra, de a mágus csak megrázta a fejét és... szótlanul... visszamutatott a kísértetre, amely ismét ott lebegett a harcos szesze előtt. Caramon rémülten és zavarodottan bámult a jelenésre.
Látta, amint Raistlin lassan fölemelkedik.— Ezt hogyan csináltad? — kérdezte Raistlin és hátával a falnak támaszkodott.
Caramon nem tudta hogyan csinálhatott volna bármit is, amiért a testvérének éveket kellett tanulással eltöltenie? De a harcos látta magát, amint valami magyarázat-félét dadog, s ugyanakkor a testvére arcán megjelenő kínzó fájdalom kifejezése sem kerülte el a figyelmét.
— Nee, Raistlin — kiáltotta a valódi Caramon —, ez csak valami trükk! Ennek a vénembernek a trükkje! Én nem tudnám ezt megcsinálni! Hogyan vehetném el én tőled a varázserődet? Soha nem venném el! Soha!
Viszont a szellem-Caramon... támolyogna és szédelegne... továbbhaladt, hogy "megmentse kistestvérétit .. megmentse őt saját magától.
Raistlin fölemelte és a fivére felé nyújtotta a kezét, de nem azért, hogy átölelje őt. Nem! Az összetört és beteg ifjú mágust teljesen hatalmába kerítette a féltékenység és kezdte megfogalmazni azt... az utolsó... varázsigét, amelyre még maradt ereje.
Raistlin kezéből lángok törtek elf. A varázstűz előrelendült és beborította a testvérét. Caramon iszonyodva, némán és erőtlenül bámulta, amint a lángok elemésztik tulajdon képmását. Közben látta, hogy fivére összerogy és elnyúlik a hideg kőpadlón. — Neem! Raist!...
Hűvös, finom kéz érintette meg az arcát. Hallott valami hangokat, de a szavak nem jelentettek számára semmit. Megérthette volna őket, ha akarja..., de semmi kedve sem volt hozzá. A szemét becsukta. Ki is nyithatta volna, de nem akarta. Ha úgy tesz és megérti azokat a szavakat, a szörnyű fájdalom valóságossá válik.
— Pihennem kell! — hallotta Caramon a saját hangját és elmerült a sötétségben.
Most is egy toronyhoz, egy másik toronyhoz közeledett. A Csillagtoronyhoz, Silvanestiben. Fivére most is vele volt, csak hogy most fekete köpönyeget viselt. Most rajta lett volna a sor, hogy segítsen Caramonon. A nagydarab harcos súlyosan megsebesült. Patakzott a vér a szörnyű sebből, ahol egy lándzsa majdnem teljesen lehasította a fél karját. — Pihennem kell! — suttogta most is Caramon.
Raistlin óvatosan letette, kíméletesen elhelyezte, hátát nekitámasztotta a torony hideg kőfalának. Utána megfordult, hogy eltávozzon.
-Nee! Raist! —kiáltott utána Caramon. —Nem hagyhatsz itt!
A sebesült, védtelen harcos körülnézett és azoknak az élőholt elfeknek egész hordáit látta, amelyek Silvanestiben támadtak rájuk és most is csak azt várják, hogy rávethessék magukat. Egyetlen dolog tartotta vissza őket: a fivére varázsereje.
— Raist! Ne hagy itt! — sikoltotta a harcos.
— Nos, milyen érzés a gyöngeség és a magány? — kérdezte tőle Raistlin lágyan.
— Raist, testvérem...
-Egyszer már megöltem őt, Tanis, megtehetem másodszor is!
— Raist! Nee, Raist!
— Caramon kérlek... — ez egy másik hang... gyengéd. Puha kéz érintését érzi. — Caramon, kérlek! Ébredj! Gyere vissza, Caramon! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád!
Nem! Hárította el magától Caramon a hangot, taszította el a puha kezet. Nem! Nem akarok visszamenni. Nem is megyek. Fáradt vagyok. Mindenem fáj... pihenni akarok! De sem a hang, sem a kéz nem hagyja őt pihenni. Megragadják és húzzák, visszafelé abból a mélységből, ahová olyan szívesen elmerülne.
És mrost csak esik, zuhan, valami rettentő, vöröslő sötétségbe. Csontvázkezek kapkodnak utána, üres szemgödrű koponyák suhannak el mellette, szájuk néma üvöltése nyílik. Mély levegőt vesz és alámerül a vérbe. Küzd, vergődik, nagy nehezen ismét a felszínre törés levegő után kapkod. Raistlin! De nincs itt, eltűnt. A barátai, Tanis... szintén odavannak. Látja, amint a fél-elfet elsodorja a hullám. A hajó... elmerül... kettétörik. Matrózok szakadnak darabokra, vérük elkeveredik a tenger vérszínű vizével.
Tika itt van mellette... közelebb húzza magához. Ő is levegő után tátog. De nem tudja megtartani őt... a hullám elszakítja tőle és magával sodorja. Ezúttal már nem talál vissza a felszínre Tüdejét marja a tűz... égeti Ez a halál... pihenés,., édes, meleg...
És megint azok a kezek! Vissza akarja húzni arra a borzalmas felszínrel Hogy ismét a tüzes levegőt szívja bel Nem! Hagyjatok menni...
Hirtelen újabb kezek emelkednek ki a vérvörös vízből. Erős kezek, azok húzták le a mélybe. Csak zuhant lefelé, lefelé... a könyörületes sötétbe. Elsuttogott varázsigék nyugtatják és lélegzik.. vizet lélegzik... a szeme lecsukódik... a víz vigasztalóan meleg... Kisgyerek megint.
De mégsem teljes... nincs itt az ikerfivére Nem! Az ébredés maga a kínszenvedés. Hagyják, hadd lebegjen ebben a sötét álomban... önikre Sokkal jobb, mint az éles, keserű fájdalom.
De azok a kezek csak húzzák, azok a hangok duruzsolnak a fülébe.
"Caramon, szükségem van rád.." Tika az!