— Én ugyan nem vagyok gyógyító, de azt hiszem, most már jobban lesz. Hagyd aludni egy darabig!
Tika gyorsan letörölte a könnyeit... erősnek és határozottnak akart látszani.
— Mi... mi volt a baja? — kérdezte Tika erőltetett nyugalommal, de a remegését nem tudta legyőzni.-Megsebesült, amikor a hajó... elmerült az örvényben? Ilyen volt napokig... egészen azóta, hogy ránk találtál.
— Nem, nem hinném. Ha megsebesült is, a tengeri elfek biztosan meggyógyították. Ez a baj valahol a bensőjében lapul. Különben, ki az a Raist, akit folyton emleget?
— Az ikerfivére — suttogta Tika tétován.
— És mi történt vele? Meghalt talán?
— Nem, nem. Nem tudom biztosan, mi történhetett vele. Caramon nagyon szerette a testvérét, de ő... Raistlin, elárulta...
— Értem — bólogatott a férfi ünnepélyesen. — Odafönt eléfordul az ilyesmi. És te még csodálkozol, hogy én miért választottam ezt a lenti életet!
Megmentetted az életét — mormolta Tika — és én még a nevedet sem tudom.
Zebulah — válaszolta a férfi mosolyogva. — És nem is én mentettem meg őt... az irántad érzett szerelme hozta vissza!
Tika lehajtotta a fejét, vörös fürtjei eltakarták az arcát. — Remélem, valóban — suttogta maga elé — ...annyira szeretem őt! Az életemet is odaadnám érte, ha ezzel megmenthetem.
Most, hogy már biztos lehetett Caramon fölépülésében, Tika jobban megnézte magának ezt a különös férfit. Középkorúnak látszott, arcát simára borotválta, nagy szeme éppoly őszinte volt, mint a mosolya. Ember volt, és vörös köpönyeget viselt. Az övéről mindenféle kis erszénykék fityegtek.
— Te is mágia-űző vagy — kiáltott föl Tika hirtelen —, akárcsak Raistlin!
— Ó, e z mindent megmagyaráz! — mosolyodott el Zebulah. — Amikor ez a fiatal harcős fél-önkívületben meglátott engem... a testvérét juttattam az eszébe...
— És te, mit csinálsz itt? — nézett körül Tika a furcsa helyiségben, először igazán tüzetesen, amióta itt van.
Persze eddig is látta már, amikor az a különös idegen idehozta, de bánatában nem figyelt föl a részletekre. Most jutott el a tudatáig, hogy egy romos, düledező épület valamilyen csarnokában vannak. A levegő fojtogatóan meleg volt. A növények gazdagon burjánzottak a párában.
Akadt valami bútorzat is, de éppolyan roskatag, mint a helyiség maga, amelyben szétszórva álltak. Caramon egy háromlábú ágyon feküdt, amelynek negyedik sarkát régi, penészes fóliánsokkal támasztották alá. A kőfalon apró, csillogó kígyókként, keskeny vízerecskék csordogáltak lefelé... maga a fal is nedvesen fénylett. Valójában minden nyirkosan csillogott a falakon megtelepedett mohából szivárgó, zöldes fényben. A moha különben mindent elborított, mindenféle színben és formában. Mélyzöld, aranysárga, korallvörös foltokban kúszott föl a falakon és tovább, a mennyezet kupoláján.
— És én mit keresek itt — kérdezte a lány —, és hol van ez az itt?
— Itt... nos, azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük egyszerűen "itt"-nek — mosolyodott el Zebulah. — Különben a tengeri elfek mentettek meg a vízbefúlástól, utána pedig én hoztalak benneteket ide.
— Tengeri elfek? Még sohasem hallottam tengeri elfekről — mondta Tika, és kíváncsian körülnézett, mintha azt remélné, hogy megpillanthat egyet valamelyik szekrényben. — És arra sem emlékszem, hogy elfek mentettek volna meg... csak valami hatalmas, nyájasképű halra emlékszem...
— Ó, fölösleges a tengeri elfek után leskelődnöd, úgysem láthatnád meg őket. Nem bíznak meg a KreeaQUEKH-ekben, a levegőszívókban és félnek is tőlük. Azok a halak pedig tengeri elfek voltak, abban az egyetlen alakban, ahogy a KreeaQUEKH-ek előtt hajlandók megjelenni. Ti odafönt delfineknek nevezitek őket.
Caramon ekkor megmozdult és felnyögött álmában. Tika nyomban a homlokára tette a kezét és nedves haját hátrasimítva megcirógatta.
— Akkor miért mentettek meg bennünket? — kérdezte a lány.
— Ismersz te egyáltalán elfeket... szárazföldieket? — érdeklődött Zebulah.
— Igen — felelte Tika halkan és Lauranára gondolt.
— Akkor tudhatod, hogy az élet minden elf szemében szent dolog.
— Értem — bólintott Tika. — És ugyanúgy, ahogy a földi elfek, ók is inkább visszavonulnak a világtól... nem segítenek rajta.
— Mindent megtesznek, amivel csak segíthetnek — igazította helyre a lányt Zebulah szigorúan. — Ne bíráld azt, ifjú hölgy, amit nem értesz!
— Bocsáss meg! — pirult el Tika és inkább témát váltott. — De te... te ember vagy. Miért...? — Hogy miért vagyok itt? Sem időm, sem kedvem nincs hozzá, hogy elmondjam neked a történetemet, mert valószínűleg azt sem értenéd meg, hiszen a többiek sem értik. Tika visszafogta a lélegzetét. — Hát mások is vannak itt? Láttál valaki mást is a hajónkról... a barátaink közül?
Zebulah megvonta a vállát. —Mindig akad idelent valaki. A romok hatalmasak és sok helyütt megszorult bennük gémi levegő. Akiket kimentünk, azokat elvisszük a legközelebbi épületbe, de ami a barátaidat illeti... nem tudnám megmondani. Ha együtt voltatok azon a hajón, akkor majdnem biztos, hogy odavesztek. A tengeri elfek megadták a halottaknak a végtisztességet és lelküket elindították túlvilági útjukra. — A férfi fölállt. — Annak örülök, hogy a te ifjú barátod túlélte. Élelem akad itt rengeteg... a legtöbb növény, amit látsz, ehető. Nyugodtan sétálhatsz is a romok között, ha úgy tartja kedved. Varázslatot bocsátottam rájuk, így nem fordulhat e16, hogy kitévedsz a tengerre és megfulladsz. Derítsd föl a helyet... bútort is találhatsz még eleget!
— De... várj! — kiáltotta Tika. — Nem maradhatunk itt... vissza kell jutnunk a felszínre! Lennie kell valamilyen kiútnak!
— Mind ezt követelik tőlem — mondta Zebulah csipetnyi ingerültséggel a hangjában. — És őszintén egyet is értek mindenkivel... kell, hogy legyen valami kiút. Azt hiszem, egyesek néha meg is találják. Aztán itt vannak azok, akik... hozzám hasonlóan... úgy döntenek, hogy mégis inkább maradnak. Jó néhány régi barátom van, aki már évek óta itt tartózkodik. De győződj meg róla magad, nézz körül! Csak arra ügyelj, hogy a romoknak azon a részén maradj, amit biztonságossá tettünk! — Ezzel Zebulah az ajtó felé indult. — Várj! Ne menj még! — Tika fölpattant a rozoga székről, föl is borította és a vörös köpönyeges m ági a-űző után vetette magát. — Esetleg találkozhatsz a barátaimmal. Megmondhatnád nekik...
— Ő, nem hinném — felelte Zebulah. — Igazat szólva... és meg ne sértődj ifjú hölgy... lassan elegem lesz ebből a beszélgetésből is. Minél régebben vagyok itt, annál jobban idegesítenek a hozzád hasonló KreeaQUEKH-félék. Mindig sietnek valahová... sohasem elégedettek a hellyel, ahol vannak. Te és fiatal barátod, sokkal boldogabbak lehetnétek idelent, ebben a világban, mint odafönt, abban másikban. De nem, még az életetek árán is készek vagytok rá, hogy megkeressétek az oda visszavezető utat. És ugyan mi vár rátok odafönt? Csupa árulás! — és Zebulah Caramonra nézett.
— Odafönt háború van — kiáltotta Tika szenvedélyese —, a népek szenvednek! Ez neked nem jelent semmit?
— A népek mindig szenvednek valamitől odafönt mormolta Zebulah —, de én igazán nem tehetek ellene semmit. Nem, nekem nem jelent semmit. Végül is, ti mire mentek azzal, hogy törődtök vele? És mire ment vele ő? _ Zebulah ingerülten Caramon felé intett, megfordult és a rozoga ajtót hangosan becsapva maga mögött távozott.
Tika bizonytalanul nézett a férfi után, mérlegelve, hogy nem kellene-e utána futnia és belekapaszkodnia? E pillanatban úgy tűnt, ő az egyetlen lehetséges kapcsolatuk a fönti világgal. Akármi légyen is ez az "idelent"!