— Tika...
— Caramon! — a lány abban a pillanatban megfeledkezett Zebulapról és odarohant a harcoshoz, aki küszködve próbált fölülni.
— Abyss mélységeire, hol vagyunk? — kérdezte és tágra nyílt szemmel körülnézett. — Mi történt? A hajó...
— Én... én nem is tudom — bicsaklott meg Tika hangja. — Elég jól érzed magad hozzá, hogy fölülj? Talán jobb is lenne, ha visszafeküdnél...
— Jól vagyok! — csattant föl Caramon, de rögtön megérezte, hogy a lánynak rosszul esett a nyersessége, kinyújtotta hát a kezét és magához vonta őt. — Ne haragudj, Tika, bocsáss meg, én... én csak...! — és megrázta a fejét.
— Értelek — mondta a lány csöndesen. A harcos mellére hajtotta a fejét és elmondta neki Zebulah és a tengeri elfek történetét. Caramon hallgatta őt és csak pislogott zavarban, mialatt lassan megemésztette a hallottakat. Acsarogva nézett az ajtó felé.
— Jó lett volna, ha én is magamnál vagyok — motyogta. — Ez a Zebulah ismeri a kivezető utat, ebben biztos vagyok. Én rávettem volna, hogy meg is mutassa!
— Én nem vagyok olyan biztos benne — mondta Tika kétkedőn. — Ő is mágia-űző, akárcsak... — de ijedten elhallgatott. Meglátta Caramon arcán a fájdalmat, közelebb húzódott hozzá és fölnyúlt, hogy megsimogassa az arcát.
— Tudod, Caramon — mondta csöndesen —, talán mégis igaza van. Itt boldogabbak lehetnénk. Hát nem látod, hogy most vagyunk először igazán egyedül? Úgy értem, hogy valóságosan egyedül, csak mi ketten. És olyan békés, nyugodt és szép is itt valahogy. Ennek a mohának a sugárzása olyan lágy és sejtelmes, nem bántóan éles, mint a napé. És hallgasd csak a víz csobogását, egyenesen énekel nekünk! Aztán itt vannak ezek a régi, ősöreg bútorok, meg ez az ágy...
Tika elhallgatott. Érezte, hogy Caramon erősebben szorítja magához. Ajkát hozzáérintette a lány hajához. Tika iránta érzett szerelme végigszáguldott az erein, a szíve kis híján megállt a fájdalmas vágyakozástól. Gyors mozdulattal ő is átkarolta és szorosan magához ölelte a férfit, érezte, hogyan olvad össze szívük dobogása.
— Ó, Caramon — suttogta Tika elhalón —, legyünk mi együtt boldogok! Kérlek! Tu...tudom, hogy egyszer majd el kell mennünk innen... meg kell keresnünk a többieket és vissza kell térnünk a fönti világba. De most egy kicsit legyünk még egyedül... együtt!
-Tika! —ölelte át a lányt Caramon olyan hevesen, mintha a kettejük testét egyetlen, eleven lényben akarta volna egyesíteni. — Tika... nagyon szeretlek, d...e egyszer már megmondtam neked, hogy addig nem lehetsz teljesen az enyém, amíg én is nem szentelhetem magam teljesen neked. Nem tudom megtenni. Most még nem!
— De igenis, tudod — fortyant föl Tika haragosan. Eltaszította magát a férfitól és mélyen a szemébe nézett. — Raistlin elment, Caramon! Most már a tiéd az egész életed!
Caramon szelíden megrázta a fejét. — Raistlin a még mindig a részem... és örökké az is marad éppen úgy, ahogy én is az 6 része vagyok! Meg tudod te ezt érteni?
Nem, Tika nem tudta, de bólintott rá, ám a feje úgy is maradt, lehajtva.
Caramon elmosolyodott és mélyet sóhajtott, aztán az álla alá nyúlt Tikának és fölemelte az arcát. "Milyen szép a szeme"-gondolta magában. Zöld, apró, barna pöttyökkel.., és most könnyektől ragyog. A szabad levegőn töltött hónapok alatt a bőre lebarnult... és szeplősebb volt, mint valaha. Azok a szeplők nagyon bosszantották a lányt. Tika hét esztendőt adott volna az életéből, ha olyan krémsima bőre lehetett volna, mint Lauranának. Caramon viszont külön szeretett minden egyes szeplőt és szerette a kezét csiklandozó, kócos, vörös göndör fürtöket is.
Tika érezte a harcos szeméből sugárzó szerelmet. Visszafogta a lélegzetét. Caramon közelebb húztam agához, szíve hevesebben kalapált, úgy suttogta a lány fülébe: Neked adok magamból mindent, amit csak tudok, Tika, ha te is megelégszel ennyivel... és miattad is azt kívánom, hogy ez minél több lehessen!
-Szeretlek! — suttogta Tika... többre nem telt az erejéből és a férfi nyaka köré fonta a karját.
Caramon szeretett volna megbizonyosodni felőle, hogy a lány igazán megértette. — Tika... — folytatta volna a mondókáját.
— Csitt, Caramon...
6.
Apoletta
Miután hosszan kóboroltak a várős utcáin, amelynek málló szépsége nyomasztd volt Tanis szemében, elérkeztek a városközpont egyik igazán szép pontjára. Átrohantak egy halott kerten, aztán valami csarnokon, megkerültek egy sarkot és hirtelen megálltak. A vörös köpönyeges férfit nem látták sehol.
— Vigyázz, lépcső! — kiáltott föl Zúgószél váratlanul. Miután a szeme hozzászokott a különös fényhez, Tanis látta, hogy egy márványlépcső tetején állnak, amely olyan meredeken ereszkedett alá, hogy a követett személyt szem elől tévesztették miatta. Amikor kiértek a lépcső szélére, ismét megpillantották a vörös köpönyeget, amint sebesen lobog lefelé.
— Maradjunk a fal árnyékában — figyelmeztette őket Zúgószél és a lépcső széle felé intett, amely egyébként olyan széles volt, hogy egyszerre akár negyven ember is sétálhatott volna rajta lefelé, egymás mellett.
A falakat díszítő kifakult és repedezett freskók még így is olyan nagyszerűek és elevenek voltak, hogy Tanisnak az a lázas képzete támadt, hogy a rajtuk ábrázolt személyek sokkal inkább élnek, mint ő maga. Talán némelyek éppen ezen a helyen álltak közülük, amikor a tüzes hegy alázuhant az égből, egyenesen a Papkirály Tornyára... De Tanis elhessegette a tolakodó gondolatot és továbbindult.
Vagy húsz lépcsőfoknyival lejjebb egy széles pihenőre értek, amelyet életnagyságú ezüst— és aranyszobrok díszítettek. Innen újabb lépcsősőr vezetett egy másik pihenőig, majd ismét lépcsók jöttek és újabb pihenő, és ismét lépcsők, egészen addig, míg valamennyien teljesen ki nem merültek. A vörös köpönyeg azonban még most is ott lebegett előttük. Tanis hirtelen változást észlelt a levegőben: egyre nedvesebbé vált és erősebben érződött a tenger illata. Hegyezte a fülét és meg is hallotta a kének csapódó hullámok morajlását. Ekkor Zúgószél fogta meg a karját és visszahúzta őt az árnyékba. Már majdnem leértek a lépcső aljára. A vörös köpönyeges férfi előttük állt a lépcsősor legalján és a sötét víztükörre nézett, amely hatalmas barlang mélyén tárult a szemük elé.
A vörös csuhás letérdelt a víz szélénél, és ekkor Tanis egy másik alakot is észrevett... a vízben! Halványzöld fényű hajtömeg csillant meg a fáklyafényben. Két fehér, karcsú kéz pihent a kőlépcsőn, a test többi része a víz alá merült. Az alak a karjára hajtotta a fejét, a tökéletes pihenés nyugodt pózában. A vörös köpönyeges férfi kinyújtotta a kezét és megérintette a vízben lebegő alakot, aki erre fölemelte a fejét.
— Már régóta várlak — mondta egy női hang szemrehányóan.
Tanis eltátotta a száját: a nő elf-nyelven szólalt meg. Most már az arcát is láthatta... nagy, csillogó szemét, hegyes fülét, finom vonásait... egy tengeri elf!
Zavarős, gyermekkori mesék elevenedtek meg Tanis emlékezetében, amint megpróbálta követni a beszélgetés fonalát a vörös köpönyeges ember és az elf-n6 között, aki szeretettel mosolygott vissza rá.
— Bocsáss meg, kedvesem — mondta a vörös csuhás megnyugtató hangon, szintén elf-nyelven és letelepedett a n8 mellé. — Elmentem, hogy megnézzem, mi van azzal az ifjúval, akinek a sorsa miatt úgy aggódtál. Most már hamarosan rendbe jön. Különben igazad volt... valóban meg akart halni. Valamit motyogott a testvéréről, egy mágia-űzőről, aki elárulta őt.