— Caramon — mormolta Tanis. Zúgószél kérdőn nézett rá. A síkföldi természetesen nem értette az elf-nyelvű beszélgetés szavait. De Tanis megrázta a fejét, semmit sem akart elszalasztani a beszélgetésből.
— QueaKI'lCHKeecx — mondta a nő bánatosan. Tanis elcsodálkozott, mert ez a szó elf-nyelven semmit sem jelentett.
— Igen — vonta össze szemöldökét a férfi. — Miután meggyőződtem róla, hogy az a kettő biztonságban van, elmentem és megnéztem néhányat a többiek közül is. Egyikük, egy szakállas alak, egy fél-elf, úgy nekem ugrott, mintha egészben akarna lenyelni. A többiek, akiket sikerült kimentenünk, mindnyájan jól vannak.
-A halottakat mind szertartásosan kiterítettük— mondta a nő és Tanis kiérezte a hangjából az elfek ősrégi, mélységes szomorúságát minden elveszített élet fölött.
— Szerettem volna megkérdezni tőlük, mit kerestek Istar Vértengerén? Egyetlen olyan őrült hajóskapitányról sem hallőttam még, aki bemerészkedett volna ebbe az örvénybe. A lány azt mondta, hogy valami háborúskodás folyik odafönt. Lehet, hogy nem volt más választásuk.
Az elf-nőjátékosan vizet fröccsentett a vörös köpönyeges felé. — Odafönt mindig zajlik valamilyen háború. Túlságosan is érdeklődő vagy, kedvesem. Néha még az is eszembe jut, hogy utóbb elhagysz engem és visszatérsz abba a világba. Különösen azután, hogy beszéltél ezekkel a KreeaQUEKH-ekkel.
Tanis őszinte aggodalmat érzett ki a nő hangjából, bár az még mindig játékosan fröcskölte a vizet a férfira.
A vörös köpönyeges lehajolt és megcsókolta a lány sejtelmes, zöld fénnyel csillogó haját. — Nem, Apoletta, mi meghagyjuk nekik a háborúikat és testvéreket eláruló testvéreiket. Maradjanak az övék a féktelen fél-elfek és félbolond hajóskapitányok. Mindaddig, amíg a varázserőm kitart, én itt maradok, a hullámok alatt...
— Ha már a féktelen fél-elfekről van szó... — szólt közbe Tanis elf-nyelven és gyors léptekkel leszaladt a lépcsőn. Aranyhold, Zúgószél és Berem szó nélkül követte, bár semmit sem értettek az elhangzottakból.
A férfi riadtan fordította hátra a fejét, az elf-lány pedig olyan villámgyorsan tűnt el a vízben, hogy Tanis egy pillanatig a létezését is képzelete játékának vélte. A víz sötét felszínén a legkisebb fodor sem árulta el, hol volt egy szemvillanásnyival ezelőtt. Tanis egy ugrással lenn termett a lépcső alján és elkapta a mágia-űző kezét, aki máris vetette volna magát a vízbe a tengeri elf-lány után.
— Várj! Nem akarlak én keresztben lenyelni! — kérte Tanis. — Sajnálom, hogy úgy viselkedtem odafönt. Tudom, az sem kelt jó benyomást, hogy így lihegünk a nyomodban, de nincs más választásunk. Azt sem akadályozhatom meg, hogy valami varázslatot vagy hasonlót vess ránk. Tudom, hogy tüzet bocsáthatsz rám, elaltathatsz vagy éppen pókhálóba bugyolálhatsz. Volt már elég dolgom varázslókkal. De nem hallgatnál meg inkább bennünket? Kérlek, segíts rajtunk! Hallőttam, amikor megemlítetted két barátunkat... egy nagydarab férfit és egy csinos, vörös hajú lányt. Azt mondtad, hogy a harcős kis híján meghalt és hogy a fivére elárulta őt. Szeretnénk megtalálni őket. Nem árulnád el, hol vannak most?
Az alak tétovázott.
Tanis hadarva folytatta, beszéde összefüggéstelenné vált az igyekezettől, hogy visszatartsa azt az embert, aki esetleg segíthet rajtuk. Láttam itt, veled azt a nőt és hallottam, mit mondott. Azt is sejtem, hogy kicsoda... egy tengeri elf, nem igaz? Különben eltaláltad: én valóban fél-elf vagyok, de elfek között nőttem föl és ismerem a legendáikat. Azt hittem, hogy a tengeri elfek is csak azokban a legendákban léteznek. Odafönt egyébként tényleg háború dúl. És abban is igazad van, hogy mindig van valahol valami J háborúskodás. De ez a mostani háború nem áll meg odafönt. Ha a Sötétség Királynője győzedelmeskedik, biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb tudomást szerez a tengeri elfek létezéséről is. Azt ugyan nem tudom, léteznek-e víz alatti sárkányok is, de...
— Igen, léteznek tengeri sárkányok, Fél-Elf — szólalt meg egy hang és az elf-nő ismét megjelent a víz felszínén. Ezüstös-zöldes csillogással siklott végig a sötét tengeren, míg el nem érte a kőlépcső szélét. Ekkor kikönyökölt a 1 szélére és Tanisra emelte ragyogó, zöld szemét. — És arról is hallőttunk, hogy visszatértek, bár nem adtunk hitelt ezeknek a pletykáknak. Egyáltalán nem tudtunk róla, hogy a sárkányok fölébredtek. Vajon ki lehet ebben a hibás?
— Számit ez? —kérdezte Tanis szomorúan. —Tönkretették, elpusztították régi otthonainkat... Silvanesti most komor pusztaság. A qualinestieket elűzték hazájukból... a sárkányok mindenfelé égetnek és gyilkolnak. Senki és semmi nincs biztonságban. A Sötétség Királynőjének egyetlen célja van: uralkodni akar minden élő teremtmény fölött. Talán te biztonságban lehetsz... akár idelent, a tenger mélyén? Mert föltételezem, hogy valóban a tenger alatt vagyunk.
— Eltaláltad, Fél-Elf — sóhajtotta a vörös köpönyeges férfi. — A tenger alatt vagytok, Istar romvárosában. A tengeri elfek mentettek meg és hoztak benneteket ide, ahogy minden hajótöröttet, ha tehetik. Tudom, hol vannak a' barátaitok és el is vezethetlek hozzájuk, de azon túl igazán nem tudom, mit tehetnék értetek?
— Juttass ki innen bennünket! — mordult föl Zúgószél haragosan, miután végre számára is érthető nyelven beszéltek. Zebulah ugyanis köznyelven válaszolt Tanisnak. — Ki ez a nő, Tanis? Elfnek látszik!
— Tengeri elf, a neve pedig... — Tanis elhallgatott.
— Apoletta — mondta az elf-lány mosolyogva. — Bocsáss' meg, hogy nem üdvözöllek, ahogy illik, de mi nem takarjuk ruhával a testünket, mint ti, KreeaQUEKH-félék... még a páromat sem sikerül sehogy rávennem, hogy hagyjon föl azoknak a nevetséges gúnyáknak a viselésével, amikor kilép a szárazföldre. Szemérmetlen, azt mondja. Ezért ne hózlak zavarba sem titeket, sem őt azzal, hogy kilépek vízből és illendően köszöntelek. Tanis elvörösödő képpel fordította le az elf-lány szavait. Aranyhold tágra nyílt szemmel hallgatta. Berem mintha nem is hallotta volna, teljesen elmerült valami belső álmodozásban és csak homályosan fogta föl, mi történik körülötte. Zúgószél arckifejezése semmit sem változó úgy látszott, hogy bármit hall az elfekről, már semmi sem lepődik meg.
— Egyszóval, a tengeri elfek mentették meg az életünket — magyarázta barátainak Tanis. — A többi elfekhez hasonlóan ők is szentségként tisztelik az életet és mindenkinek a segítségére sietnek, akit valami baj ért a tengeren vagy éppen fuldoklik. Ez a férfi, az ő párja...
— Zebulah — mondta a férfi és kinyújtotta a kezét.
— Én Tanis, Fél-Elf vagyok, ők Aranyhold és Zúgószél, ez pedig Berem... ööö... — Tanis hangja megbicsaklott, majd elhallgatott, nem jutott eszébe, hogy is folytathatná. Apoletta udvariasan elmosolyodott, de a mosoly nyomban le is hervadt az arcáról. — Zebulah — fordult a férfihoz keresd meg azokat, akikről a Fél-Elf beszél és hozd i őket! — Szívesen elkísérünk — ajánlotta föl Tanis. — Ha az gondoltad rólam, hogy keresztbe lenyellek, hát nem tudóm, mit gondolhatnál majd Caramonról...
— Nem — rázta meg a fejét Apoletta. A víz megcsillant haján és végiggyöngyözött sima, halványzöld bőrén. — C
a barbárokat küldd, Fél-Elf. Te maradj itt... szeretnék beszélgetni veled, hogy többet megtudjak arról a háborúról, amely szerinted még minket is fenyeget. Nagyon elszomorítottál a sárkányok fölébredésének hírével. Ha ez igaz, akkor tartók tőle, hogy másban is igazad lesz... a világunk sem maradhat többé biztonságban.