Sietek vissza, kedvesem — szólt közbe Zebulah. Apoletta odanyújtotta kezét a férjének. A férfi az ajkához emelte és gyöngéden megcsókolta, azután elsietett. Tanis sietve elmagyarázta a helyzetet Aranyholdnak és Zúgószélnek, akik máris készségesen indultak Caramon és Tika fölkutatására.
Szórósan Zebulah nyomában haladtak, aki végigvezette őket a romos utcákon. A férfi közben Istar pusztulásának történetéről mesélt nekik és megmutogatta a legérdekesebb részeket.
— Tudjátok — magyarázta —, amikor az istenek Istarra zúdították az égbot a tüzes hegyet, az mély krátert ütött a földbe. A tenger bezúdult ebbe az űrbe, s így keletkezett az, amit odafönt Vértengernek neveznek. Istar legtöbb épülete elpusztult, de azért meg is maradt néhány és némelyik kisebb-nagyóbb légbuborékokat is magába zárt. A tengeri elfek rájöttek, milyen pompás hely ez a süllyedő hajókról megmentett tengerészek számára. Legtöbbjük hamarosan egész otthonosan érezte itt magát.
A mágus némi büszkeséggel adta elő mondókáját, amit Aranyhold elég mulatságosnak talált, de nem mutatta ki, milyen jót derül a dolgon. A tulajdonos büszkesége rejtőzött emögött, mintha a romok Zebulahéi lettek volna és ő most szívesen megmutogatja őket újdonsült közönségének.
— De hiszen, te ember vagy és nem tengeri elf... hogyan kerültél ide?
A mágia-űző elmosolyodott, lelki szemei visszakalandoztak a régmúltba. — Ifjú voltam és mohó — mondta lágyan —, folyvást abban reménykedtem, hogy hamarosan megcsinálhatom a szerencsémet. Varázserőm segítségével leszálltam a tenger fenekére, hogy megkeressem Istar elmerült kincseit. Találtam is rengeteg kincset, igaz, nem aranyat és ezüstöt.
Egyik este megpillantottam a tengeri őserdő mélyén úszkáló Apolettát. Hamarabb megláttam őt, mint 8 engem, így nem váltóztathatta meg időben az alakját. Azonnal beleszerettem és sokáig harcoltam érte, hogy végre az enyém legyen. Ő nem élhetne odafönt és miután magam is oly sók ideje voltam már idelent, ezen a békés, nyugalmas, szép helyen, rájöttem, hogy nekem sincs többé semmi keresnivalóm a fönti világban. Alkalmasint viszont szívesen elbeszélgetek a hozzátok hasonlókkal, ezért néha elkóborlok a romok közé, hogy megnézzem, kiket hoztak ide a tengeri elfek.
Aranyhold végignézett a romokon, mialatt Zebulah kiszuszogta magát két történet között. — És hol van Papkirály mesés tornya? — kérdezte.
A varázsló arcára árnyék telepedett. A kellemes érzés tükröző vonások helyére a mélységes bánat és valami haragféle kifejezése lépett.
— Ne haragudj — szabadkozott Aranyhold — nem akartam fájdalmat okozni neked...
— Nem, nem, nincs semmi baj — mondta Zebulah kesernyés mosollyal. — Tulajdonképpen nem árt néha visszagondolnom azokra a sötét és iszonyatos időkre. Nap mint nap kóborolok itt, a romok között és hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ez valaha kacagó, síró, lélegző, eleven lények városa volt. Gyerekek hancúroztak ezeken az utcákon, itt játszottak aznap este is, amikor az istenek lesújtottak ránk azzal a tüzes heggyel.
Egy pillanatra elhallgatott, majd csöndesen folytatta.
— Azt kérdezed, hol van az a templom? Többé nem áll. Azon a helyen, ahol abban a pillanatban a Papkirály tartózkodott és dühödt követelőzésével ostromolta az isteneket, most egy hatalmas gödör tátong. Bár azt is elárasztotta a tenger vize, semmi sem él meg benne. Senki sem tudja, milyen mély lehet, mert a tengeri elfek még a közelébe sem mennek. Sokáig bámultam sötét, mozdulatlan vizébe, amíg csak elviseltem a nyomasztó látványt most sem hiszem, hogy létezhet valami, még annál sötétebb. Olyan mély lehet, mint maga a gonoszság.
Zebulah megtorpant az egyik tengermély-sötétségű utcán és élesen Aranyhold szemébe nézett. —A bűnösük elnyerték büntetésüket... de az ártatlanok miért? Miért kellett azoknak is szenvedniük? Te Mishakal, a "gyógyító" jelvényét viseled. Te talán érted? Elmagyarázta neked istennőd?
Aranyholdat meglepte a kérdés, tétován elgondolkodott, kereste lelke mélyén a választ. Zúgószél komolyan és csöndesen állt mellette, mint mindig, gondolatairól semmi sem árulkodott.
— Ezen néha magam is elgondolkodom — mondta Aranyhold elcsukló hangon, majd közelebb húzódott Zúgószélhez és ujjaival megérintette a karját, mintha meg akart volna győződni róla, hogy valóban ott van mellette. — Egyszer, álmomban már megbüntettek a kíváncsiskodásom, a hitetlenkedésem miatt. A büntetésem az volt, hogy elveszítettem azt, akit a legjobban szerettem. — Zúgószél körülfonta erős karjával és szorosan magához ölelte. — Ám valahányszor szégyen fog el a kíváncsiságom miatt, eszembe jut az is, hogy a kérdezősködésem vezetett el végül is az ősi, igaz istenekhez.
Egy pillanatig Aranyhold nem szólt semmit. Zúgószél megsimogatta ezüst-arany haját, az asszony erre mosolyogva fölnézett rá. — Nem — válaszolta végül Zebulah kérdésére csöndesen —, nem tudom a választ erre a nagy talányra. Máig nyitott kérdés előttem is. Mindig marcangol a düh, ha látom az ártatlanok szenvedéseit és az aljasság megjutalmazását. De ma már azt is tudom, hogy a haragom olyasmi lehet, mint a kovács izzó tüze. A lelkem, amely akár a nyers vasdarab, ennek a haragnak a hevében kovácsolódik és edződik hitem fénylő acéljává. Ez az acél vértezi föl gyarló testemet. Zebulah némán figyelte Aranyholdat Istar romjai között... ezüst-arany haja úgy ragyogott, mint a napsugár, amely többé sohasem érintheti ezeket a megroggyant épületeket. Arcának szépségén nyomot hagytak hosszú, rögös útjának megpróbáltatásai. De ezt a szépséget a szenvedés és keserűség vonásai sem csúfíthatták el, sőt, azt csak még inkább kihangsúlyozták... Szemében bölcsesség tükröződött, amelyet nagyszerűen kiegészített az a hatalmas ürüm, amely abból a tudatból fakadt, hogy testében új élet csírája fogant.
A varázsló ekkor az asszonyát oly nagy szeretettel ölelő férfit vette szemügyre. Az ő arcán is látszottak az átélt gyötrelmek keserű nyomai. Bár az az arc komor és közömbös volt, mint mindig, szemében mégis ott ragyogott az asszonya iránti mélységes szeretet. Talán mégis rosszul tettem, hogy ilyen sokáig a tenger alatt maradtam, gondolta Zebulah, s hirtelen nagyon öregnek és megkeseredettnek érezte magát. Talán segíthettem volna, ha fönt maradok és haragomat ugyanúgy, mint ez a két ember, arra használom, hogy magam is keresem a választ. De én inkább megfutamodtam és idelent rejtőztem el. — Indulnunk kéne — szólalt meg Zúgószél váratlanul. Caramon hamarosan a fejébe veheti, hogy maga keres meg bennünket, ha már eddig meg nem tette.
— Igen — mondta halkan Zebulah és megköszörülte a torkát. — Jobb, ha megyünk, bár nem hinném, hogy a fiatalember és ifjú hölgye bárhová elment. A férfi még nagyon gyönge volt...
— Megsebesült? — kérdezte Aranyhold aggodalmasan.
— A teste nem — válaszolta Zebulah, miközben beléptek egy rogyadozó épületbe az egyik mellékutcában. — De a lelke komolyan megsérült. Erre már azelőtt rájöttem, hogy a lány beszélt volna az ikertestvérért.
Aranyhold kecses szemöldöke között sötét ránc jelent meg, ajkát keményen összeszorította.
— Bocsáss meg nekem, Síkföld asszonya — mondta Zebulah halvány mosollyal —, de annak a tűznek az izzását látom a szemedben, amelyről az imént beszéltél.
Aranyhold elpirult. — Mondtam neked, hogy még gyönge vagyok. Nem kellett volna kételkednem Raistlinben és abban, amit a fivérével tett. Hinnem kellett volna benne, hogy az valami nagyobb jónak a része, amit nem láthatok még tisztán. De attól félek, képtelen vagyok rá, még most is. A legtöbb, amit tehetek, hogy imádkozom érte, ne kerüljön többé az utamba.