— De én nem! — csattant föl Zúgószél váratlanul nyers hangon. — Én aztán nem! — ismételte meg komoran.
Caramon feküdt és csak bámult a sötétbe. Tika mélyen aludt ölelő karjaiban. A férfi érezte a lány szívverését, hallotta nyugodt lélegzését. Beletúrt a vállára boruló vörös hajtömegbe, mire Tika összerezzent álmában és Caramon mozdulatlanná dermedt, nehogy fölébressze. A lánynak pihennie kell. Csak az istenek a tudói, mennyi ideig virraszthatott ébren fölötte. Azt viszont tudta, hogy Tika sohasem árulná el ezt neki. Amikor egyszer megkérdezte tőle, csak fölnevetett és csúfolódva megjegyezte, hogy hangosan horkolt.
Nevetése azonban nem volt őszinte és képtelen volt a férfi szemébe nézni.
Caramon vigasztalón megveregette a vállát, mire a lány közelebb fészkelte magát hozzá. A harcos megnyugodott, látva, hogy a lány mélyen alszik és nagyot sóhajtott. Alig pár hete fogadta meg Tikának, hogy addig nem fogadhatja el a szerelmét, amíg testestől és lelkestől nem szentelheti neki magát. Emlékezetében visszacsengtek akkori szavai: "Legfőbb fogadalmam a testvéremhez köt... én vagyok az ő ereje".
És lám, Raistlin most eltávozott... meglelte a saját erejét. Szemébe is vágta Caramonnak: "Többé nincs rád szükségem!"
Tulajdonképpen örülnöm kellene, mondta magának Caramon a sötétbe meredve.
Szeretem Tikát és ő is engem. Akkor most már neki szentelhetném magamat! Most már 6 lehet a legelső minden gondolatom között. Olyan sok, olyan adakozó szeretet van benne! Megérdemli, hogy őt is igazán szeresse valaki.
Raistlin sohasem érdemelte meg... legalábbis a többiek mind úgy vélekednek. Hányszor hallottam, amikor Tanis és Sturm arról beszélgettek... nem tudva, hogy tanúja vagyok a szavaiknak... miért viselem el a gúnyolódását, keserű vádaskodásait, fellengzős parancsolgatását? Láttam, hogy szánakozva tekintenek rám. Tudom, hogy néha lassú gondolkodásúnak tartottak... és az is vagyok, Raistlinhez képest. Én vagyok a csetlő-botló ökör, aki a terhet cipeli, és nem panaszkodik. Mind így gondolkodnak felőlem.
Nem értenek meg... nincs szükségük rám. Még Tikának sincs úgy, annyira szüksége rám, ahogy Raistlinnek volt. Ók sohasem hallották, amint kiskorában éjjel sikoltozva fölébred. Jaj, menyit voltunk egyedül... ő meg én! Senki más nem volt ott olyankor, aki megvigasztalja, csak én. Sohasem emlékezett azokra az álmaira, de rémisztőek lehettek. Egész vézna teste remegett a félelemtől. A szeme kitágult a borzalmaktól, amelyeket csak ő láthatott. Zokogva kapaszkodott belém. És én akkor meséltem neki vagy mulatságős árnyképeket vetítettem a falra, hogy eltereljem a figyelmét.
"Odanézz, Raist" — mondtam például — "ott egy nyuszi" és föltartottam két ujjamat a lámpafénybe és úgy mozgattam, mint a nyúl a fülét.
Egy idő után aztán abbahagyta a reszketést. Nem nevetett, még csak el sem mosolyodott. Ilyesmi sohasem fordult elő vele gyakran, még kiskorában sem. De utána mindig megpihent.
— Aludnom kell... olyan fáradt vagyok — suttogta ilyenkor és szorongatta a kezemet. — De te maradj ébren, Caramon, vigyázz az álmomra! Tartsd távol tőlem őket, ne hagyd, hogy elragadjanak!
— Jó, majd virrasztok, nem hagyom, hogy bármi bántson, Raist — feleltem neki ilyenkor. Akkor aztán... majdnem... elmosolyodott és kimerülten becsukta a szemét. És én megtartottam a szavamat. Ébren maradtam mellette, amíg ő aludt. Mulatságos volt az egész... még az is lehet, hogy valóban miattam maradtak távol azok, mert a rémképei sohasem tértek vissza, amíg virrasztottam mellette.
Még később, amikor fölcseperedett, akkor is nemegyszer fölkiáltott álmában és utánam kapaszkodott. És én mindig ott is voltam mellette. De most vajon ki van mellette? Mit csinálhat nélkülem, amikor egyedül van, elveszetten és rémülten, a sötétségben? Caramon behunyta a szemét és csöndesen, rettegve, hogy Tikát fölébreszti vele, sírni kezdett.
7.
Berem. Váratlan segítség
Ez hát a mi történetünk — fejezte be Tanis egyszerűen.
Apoletta eleven, zöld szemét rászegezte, úgy hallgatta figyelmesen. Egyszer sem szólt közbe, és amikor Tanis elhallgatott, akkor sem szólt semmit. Kikönyökölt a vízbe merülő lépcső szélére és olybá tetszett, teljesen elmerül a gondolataiban. Tanis nem zavarta meg a nyugalmát. A békés derű, amely itt uralkodott, a tenger mélyén, őt is megnyugtatta. Hirtelen ijesztőnek tűnt fel a számára a visszatérés a szemkápráztató napsütés és a fülsiketítő lárma fenti világába. Milyen könnyű lenne legyinteni az egészre és itt maradni a tenger fenekén, örökre elrejtőzni ebben a csöndes világban.
— És ő? — kérdezte végül Apoletta és fejével Berem felé intett.
Tanis sóhajtva tért vissza a valóságba.
— Nem tudom — vonta meg a vállát és maga is Berem felé fordult. A férfi a barlang távoli, sötét mélységébe meredt. Az ajka mozgott, mintha valami varázsigét ismételgetne szakadatlanul.
A Sötétség Királynője szerint ő mindennek a kulcsa. H megtalálom őt — mondogatta —, enyém a győzelem.
Tanis pislogott... váratlanul érte a kérdés. Megvakarta a szakállát és elgondolkodott, latolgatott. Hogy mi lesz Beremmel, azzal még nem foglalkozott.
— Igaz... csatlakozott hozzánk — mormolta —, de ugyan, mit kezdhetnénk vele? Mi rejlik benne, ami meghozhatja a győzelmet bármelyik félnek?
— Ő maga nem tudja?
— Azt állítja, hogy nem. — Apoletta homlokát ráncolva nézett Beremre. — Nem csodálkoznék rajta, ha hazudna — mondta kis idő múlva —, de ő végül is ember, és én nem sokat tudok az emberi elme furcsa járásáról. Mégis, azt hiszem, megvan a módja, hogyan tudhatnánk meg. El kell menni Nerakába, a Sötétség Királynőjének templomába.
— Nerakába? — ismételte meg Tanis meglepetten. — De hiszen az... — Ekkor olyan, iszonyattal teli sikoly harsant, amitől majdnem belevetette magát a vízbe. Keze önkéntelenül üres kardhüvelyéhez kapott és szitkozódva megpördült... legkevesebb egy sárkányhorda látványára számított.
De csak Berem volt mögötte és tágra meredt szemmel bámult rá.
— Mi történt, Berem? — kérdezte ingerülten. — Láttál valamit?
— Nem látott semmit — mondta Apoletta, és érdeklődéssel vizsgálgatta Beremet. — Arra reagált így, hogy Neraka nevét említettem...
— Neraka — ismételte meg Berem is és hevesen rázta meg a fejét. — Gonosz! Nagy gonosz! Nem... nem...
— De hiszen onnan származol! — lépett közelebb hozzá Tanis.
Berem határozottan nemet intett.
— Márpedig azt mondtad...
— Tévedtem! — motyogta Berem. — Nem Nerakára gondoltam, hanem... Takarra... Takar! Azt akartam mondani...
— Igenis Nerakára gondoltál! Tudod, hogy a Sötétség Királynőjének van ott egy temploma! — jelentette ki szigorúan Apoletta.
— Tényleg van? — nézett rá Berem egyenesen. Kék szeme ártatlanul kitágult. — A Sötétség Királynőjének Temploma lenne Nerakában? Nem, nincs ott semmi, csak egy kis falucska. Az én falum... — Ekkor váratlanul a gyomrához kapott és összegörnyedt, mint akinek nagy fájdalmai vannak. —Nem érzem jól magam... hagyjatok már! — nyögte, akár valami kisgyerek és lekuporodott a márványkövezetre a víz közelében. Ott ücsörgött tovább, a hasát tapogatta és csak bámult tovább a sötétségbe.