— Berem! — nógatta Tanis bosszúsan.
— Nem vagyok jól... — morogta Berem csökönyösen.
— Mit mondtál, hány éves is? — kérdezte Apoletta.
— Több, mint háromszáz, legalábbis azt állítja — felelte Tanis ingerülten. — Ha csak a fele is igaz, akkor úgy százötven lehet, ami ugyancsak túl nagy kor egy ember számára.
— Tudod — folytatta Apoletta elgondolkodón —, a Királynő nerakai temploma rejtély előttünk. Váratlanul bukkant föl az Összeomlás után, ennél többet nem tudunk e szentély sorsáról. Most pedig itt van ez az ember, aki a saját életét is ugyanoda és ugyanarra az időre vezeti vissza.
— Különös — mormolta Tanis és visszafordult Berem felé.
— Igen. Lehet, hogy nem több véletlen egybeesésnél, de ha az ember sokáig követi az ilyen véletleneket, végül csak valami sorsszerűséghez jut el... legalábbis a férjem így mondja — mosolyodott el Apoletta.
— Akár véletlen, akár nem, én nemigen megyek el Sötétség Királynőjének Templomába, hogy megkérdezzem, miért keres egy bizonyos embert egy öklömnyi smaragddal a mellében! — és Tanis komor képpel visszakuporodott a víz szélére.
— Magam sem tudom..., de valahogy nehéz elhinnem, amit mondasz, hogy a Királynő ilyen hatalomra tett szert, És mit csináltak egész idő alatt a jó sárkányok?
— Jó sárkányok — kiáltott föl meglepetten Tanis —, miféle jó sárkányok?
Ezúttal Apolettán volt a csodálkozás sora. — Hát az igazi jó sárkányok! Az ezüst— és az aranysárkányok, meg a bronzsárkányok. Nő és a sárkánydárdák. Azokat biztosan az ezüstsárkányoktól kaptátok, azok vigyáztak a titkukra...
— Én még sohasem hallőttam ezüstsárkányokról, hacsak nem valami, Humáról szóló régi énekben. És a sárkány dárdákat is oly régen keressük már minden eredmény nélkül, hogy már azt hiszem lassan, csak a gyermekmesékben léteznek.
-Nekem nem tetszik ez az egész-hajtotta állát a karjára Apoletta. — Itt valami nagy baj van — tette hozzá sápadt, megnyúlt arccal. — Valóban, hol vannak a jó sárkányok? Miért nem harcolnak? Eleinte nem is hittem a tengeri sárkányok visszatérésében, mivel a jó sárkányok azt úgyis megakadályoznák. De, ha a jó sárkányoknak csakugyan nyoma veszett, amit a veled való beszélgetés szerint lassan el kell hinnem, Fél-Elf, akkor az én népem is valóságős veszélyben van! —Ekkor a lány fölkapta a fejét. — Ó, nagyon jó, itt jön a párom a barátaitokkal. — Ellökte magát a kőlépcsőtől. — Most elmegyek vele a népemhez és megbeszéljük a dolgokat.
— Várj még! — kérte Tanis és közben a márványlépcső közeledő léptekre figyelt. — Meg kell mutatnod nekünk kivezető utat! Semmiképpen sem maradhatunk itt!
— De hisz én nem ismerek semmilyen kivezető utat — felelte Apoletta, mialatt karjának köröző mozdulataival tartotta fenn magát a víz felszínén. — És Zebulah semmi sohasem gondoltunk ilyesmire.
— Kóborolhatnánk itt a romok között hetekig — kiáltott föl Tanis —, vagy akár örökké! Ugye nincsenek is olyanok, akik valóban kijutottak már innen? Lehet, hogy csak meghalnak és kész!
— Amint már az előbb is mondtam — ismételte meg hidegen Apoletta-ilyesmivel mi nem foglalkoztunk soha.
— Nős, akkor foglalkozzatok! —förmedt rá Tanis és hangja baljóslatúan visszhangzott a víztükör fölött. Berem fölnézett rá és riadtan odébb húzódott. Apoletta szeme haragosan összeszűkült. Tanis keservesen fölsóhajtott és szégyenkezve összeszorította a száját. — Ne haragudj! — kezdett szabadkőzni, de ekkor Aranyhold odalépett mellé és megszorította a karját.
— Mi a baj, Tanis? — kérdezte.
— Semmi, csak éppen tehetetlenek vagyunk — és elnézett Aranyhold mellett. —
Megtaláltátok Caramont és Tikát? Jól vannak?
— Igen, megtaláltuk őket — felelte Aranyhold és követte a másik pillantását. Együtt nézték, amint barátaik lassan ballagnak lefelé a lépcsőn Zúgószél és Zebulah nyomában. Tika csodálkozva nézett körül. De Tanis észrevette, hogy Caramon mereven előreszegezi a tekintetét. A harcős arcának láttán aggódva fordult vissza Aranyholdhoz.
— Nem válaszoltál a második kérdésemre — mormolta csöndesen.
— Tika teljesen jól van — felelte Aranyhold —, de ami Caramont illeti... — és szomorúan megcsóválta a fejét.
Tanis ismét Caramonra nézett és alig tudta visszafojtani a döbbenet kiáltását. Alig ismerte föl a derűs, jó természetű harcőst ebben a sötét, könnyáztatta arcú, karikás szemű alakban.
Tanis megrendült arckifejezésének láttán Tika közelebb húzódott Caramonhoz és szorosan belékarolt. Érintésére a harcős mintha fölébredt volna révedezéséből.
Rámosolygott a lányra. De volt valami Caramon mosolyában — olyan lágyság és aggodalom, amit azelőtt sohasem láthattak rajta.
Tanis fölsóhajtott megint. Újabb gondok... Ha visszatértek is az ősi istenek, vajon mi a szándékuk velük? Talán kipróbálják, mekkora az a teher, amely alatt végképp összeroppannak? Netán még jót mulatnak is a dolgon? Fogságba estek a tenger mélyén... Miért nem adják már föl a harcot? Miért nem maradnak végleg idelenn? Miért foglalkoznak a kiút keresésével? Maradjanak szépen itt és feledkezzenek el a világ bajairól! Feledjék el a sárkányo kat... Raistlint, feledjék el Lauranát... és Kitiarát... — Tanis! — rázta meg Aranyhold gyöngéden a fél-elfet.
Már megint mindenki őrá bámul... tőle várja, hogy mondja meg, mit csináljon!
Megköszörülte a torkát és megszólalt, de hangja megbicsaklott ás felköhögött. — Ne nézzetek így rám! — nyögte ki végül rekedten. — Nem tudok mit mondani... úgy tűnik,, csapdába estünk. Nem látok semmilyen kiutat.
Társai tekintetében azonban nem csökkent az iránta érzett hit és bizalom fénye. Tanis mérgesen viszonozta a pillantásukat. — Ne várjátok totem, hogy tovább vezesselek... hiszen elárultalak benneteket! Hát nem értitek?. Mindez az én hibám! Mindenben én vagyok a hibás... keressetek valaki mást...!
Elfordult, hogy ne lássák visszafoghatatlanul záporozó könnyeit, és csak nézte a feketén csillogó víztükröt... küzdött magával, hogy visszaszerezze az önuralmát. Mindaddig, amíg meg nem szólalt, arról sem vett tudomást, hogy Apoletta egész idő alatt figyelmesen nézte.
— Lehet, hogy végül mégiscsak segíthetek rajtatok — mondta csöndesen a tengeri elf-lány. —Apoletta, miről beszélsz?— kiáltott föl Zebulah rémülten és odarohant a part szélére. — Gondold meg, hogy...
— Már meggondoltam — felelte Apoletta. — A Fél-Elf mondta, hogy gondolnunk kell rá, mi történik a fönti félelmes világban... és igaza van. Velünk is megtörténhet ugyanaz, ami silvanesti rokonainkkal. Ők is megtagadták a külvilágot és hagyták, hogy a gonosz erők sötét hatalmukkal elárasszák a földjüket. Bennünket még időben figyelmeztettek a veszélyre... mi még fölvehetjük a harcot a gonosszal. Lehet, hogy éppen a ti idejöveteletek mentett meg bennünket, Fél-Elf-tette hozzá megfontoltan. —Ezért tartozunk nektek valamivel.
_ Segítsetek hát, hogy visszatérhessünk a mi világunkba! — mondta Tanis.
Apoletta szomorúan bólintott. — Én megteszem... Hová akartok eljutni?
Tanis tehetetlenül megrázta a fejét, képtelen volt a gondolkodásra. — Azt hiszem, egyik hely éppen olyan jó, mint a másik — mormolta végül sötéten.
— Palanthasba — szólalt meg Caramon váratlanul. Mély hangja dörögve visszhangzott a sötét víztükör fölött.
Társai kényelmetlen csöndben meredtek rá... Zúgószél komoran összevonta a szemöldökét.