-Nem-válaszolta Apoletta és ismét kiúszott a lépcsőhöz. _ palanthasba nem juttathatlak el benneteket. A mi határaink csak Kalamanig terjednek. Annál tovább nem merészkedhetünk. Különösen ha igaz, amit mondtatok... Kalaman után kezdődik ugyanis a tengeri sárkányok birodalma.
Tanis megtörölte a szemét és orrát, majd visszafordult barátaihoz. — Nos, van más javaslat is?
De a többiek csak szótlanul néztek vissza rá. Végül Aranyhold lépett előre.
— Elmondhatok egy történetet, Fél-Elf!-kérdezte lágyan és Tanis karjára tette a kezét. — Egy eltévedt, magányos és rémült férfi és a párja történetét. Súlyos terhük alatt megroppanva érkeztek egyszer egy fogadóba. A nő elénekelt egy dalt, kék kristálypálcája valamiféle csodát művelt, mire a tömeg rájuk támadt. Egyetlen férfi kelt védelmükre... egyetlen embernek volt ereje a harc fölvételére. Ez a... számukra idegen férfi annyit mondott: "kimenekülünk innen a konyhán át" — és Aranyhold elmosolyodott. — Emlékszel erre, Tanis?
— Emlékszem — mormolta a fél-elf, lenyűgözötten a nő nyájasan kedves tekintetétől. — Nos, várunk rád, Tanis! — mondta Aranyhold egyszerűen.
A férfi szemét ismét elhomályosították feltörő könnyei, de gyorsan leküzdötte őket és végignézett barátain. Zúgószél komor arca valahogy megenyhült. Halvány félmosoly kíséretében Tanis karjára tette a kezét. Caramon tétovázott egy pillanatig, aztán egyik legkeményebb medve-öle, lésébe zárta a fél-elfet.
— Juttass el hát bennünket Kalamanba! — mondta Tanis Apolettának, nagyot sóhajtva. — Különben is oda igyekeztünk.
A társaság ott tért nyugovóra, közvetlenül a vízparton, hogy pihenjen, amennyit lehet az... Apoletta szerint.., hosszú és keserves utazás előtt.
-És hogyan utazunk majd, csónakkal? — kérdezte Tanis, s közben nézte, amint Zebulah lehányja magáról a ruháit és beugrik a vízbe.
Apoletta a férjére nézett, aki könnyedén taposta mellette a vizet. — Úszva — mondta az elf-n6. — Nem gondolkodtatok még el rajta, hogyan hoztunk le benneteket ide? A mi varázstudományunk lehetővé teszi majd, hogy éppoly könnyen szívjátok be a vizet, mint most a levegőt.
— Halakká akartok változtatni bennünket? — kémezte Caramon holtra rémülten.
— Azt hiszem, akár ezt is mondhatjuk — válaszolta neki Apoletta. — Apálykor jövünk majd értetek.
Tika megfogta Caramon kezét. A férfi hevesen viszonozta a szorítását és Tanis megkönnyebbült, látva, amint titkos pillantást váltanak egymással. Bármilyen viharok tombolnak is Caramon lelkében, szilárd horgonyra lelt, amely nem engedi, hogy elsodorják a sötét hullámok.
— Soha nem felejtjük el ezt a csodálatos helyet — suttogta halkan 'fika.
Apoletta csak elmosolyodott válasz helyett.
8.
— Apa! Apa!
— Mi az, kicsi Rogar? — A halász már hozzászokott kisfia lelkes fölkiáltásaihoz, aki már éppen akkorává cseperedett, hogy kezdte fölfedezni a világ csodáit, de munkájáról nem emelte föl a szemét. Fölkészült a beszámoló meghallgatására egy partra vetődött tengeri csillagról vagy a homokban talált fél pár cipőről és közben rendületlenül foltozta a hálóját, mialatt a gyerek odafutott hozzá.
— Papa — lihegte a kócos fiúcska... apja térde után kapott és közben alaposan belegabalyodott a hálóba-, egy csinos hölgy... ott, a parton, megfulladt!
— Ühüm — mormolta a halász szórakozottan.
— Egy szép nő... halott — mondta a fiúcska ünnepélyesen és maga mögé mutatott szurtos hüvelykujjával.
Erre a halász már abbahagyta a szorgoskodást és a fiúra nézett. Valahogy ez más volt, mint a szokásos gyerekbeszéd.
— Hogy? Egy csinos hölgy? Megfulladt?
A gyerek bólintott és megint a fövenycsík felé mutatott. A halász összehunyorította a szemét a ragyogó déli nap sütés ellen ás maga is végigfuttatta tekintetét a partvonalon. Utána visszafordult a fiához és, szigorúan összevonta a szemöldökét.
— Mi ez, a kis Rogar újabb meséje? — kérdezte zordan. — Mert ha így van, ma este állva vacsorázol!
A gyerek tágra nyílt szemmel megrázta a fejét. — Nem — mormolta és a múltkori emlék hatására megvakarta soványka ülepét. — Megígértem...
A halász összeráncolt homlokkal nézett ki a tengerre. Igaz, nagy vihar volt tegnap éjszaka, de semmi olyasmit nem hallott, mint egy szirteknek ütköző hajótest csattanása. Talán a városiak közül csónakáztak ki páran a nevetséges sétahajóikon és elkapta őket a vihar sötétedés után... vagy, ami még rosszabb, meg is ölhettek valakit. Nem ez lenne az első holttest, amelyet késsel a szívében vetnek itt partra a hullámok.
A csónak fenekének kátrányozásával foglalkozó legidősebb fiát magához intette a halász, letette a munkáját és fölállt. Már azon volt, hogy a kisfiút beküldi az anyjához, de akkor eszébe jutott, hogy neki kell megmutatnia az utat.
— Vezess hát oda ahhoz a csinos hölgyhöz — mondta a halász komor hangon és jelentőségteljes pillantást vetett az idősebbik fiúra.
A kis Rogar, apját hevesen ráncigálva, nekiiramodott a fövenynek, de az apa és a fivér lassabban ballagott utána, előre borzongva tőle, vajon mit találnak.
Nem sokat haladtak még, amikor a halász észrevett valamit a parton, ami futásra kényszerítette. Nagyobbik fia közvetlenül a sarkában loholt.
— Hajótörés... ez már biztos — lihegte a halász. — Ostoba szárazföldi népség! Nincs jobb dolguk, mint hogy azokon a dióhéjnyi lélekvesztőkön csalinkázzanak.
Nem is egy, hanem mindjárt két csinos n6 is hevert a parton és mellettük még négy férfi. Valamennyien finom ruhát viseltek. Körülöttük törött fadarabok... nyilvánvalóan az összetört sétahajócska maradványai.
— Vízbe fúltak — motyogta a kisfiú, lehajolt és megérintette az egyik "csinos hölgyet". — Nem, nem fulladtak meg — jelentette ki a halász, miután megtapogatta a nő nyaki verőerét. Az egyik férfi már meg is mozdult... korosabb, olyan ötven körüli... nehézkesen fölült, és zavartan körülnézett. A halász láttán megrémült, négykézláb odakúszott egyik társához, hogy fölrázza 6t is.
— Tanis! Tanis! — kiabálta egy szakállas férfit ráncigálva, aki hirtelen mozdulattal fölült. — Nincs mitől félned — mondta nyugodt hangon a halász, a szakállas ijedtsége láttán. — Szívesen segítünk rajtatok, ha tudunk... Davey, szaladj csak gyorsan ás hívd anyádat. Mondd neki, hogy hozzon takarókat, meg azt az üveg pálinkát, amit a napfordulókor tettem félre. — Így ni, hölgyem — mormolta kedvesen, miközben az egyik nőnek segített fölülni. — Semmi aggodalom... mindjárt rendbe jön. Különös — motyogta a halász maga elé, mialatt a karjában tartotta a nőt és megnyugtatóan simogatta a vállát. — Ahhoz képest, hogy majdnem vízbe fúltak, egyiken sem látszik, hogy sokat nyelt volna... — A takarókba burkolózó partravetetteket hamarosan elkísérték a halász szerény kunyhójához. Ott kaptak egy-egy nyelet brandyt és mindenféle egyéb orvosságot, amit a halász felesége jónak vélt vízbefúlás ellen. A kis Rogar büszkén méregette őket, abban a biztos tudatban, hogy az egész falu egy jó hétig az ő "fogásáról" beszél majd.
— Még egyszer köszönjük a segítséget — mondta Tanis őszinte hálával.
— Szerencsétek, hogy épp ott voltam — morogta a férfi mogorván. — Legközelebb óvatosabbak legyetek... ha még kimentek olyan kis csónakkal, azonnal partra, ha a vihar első jele látszik.