— Óóó, igen, máskor úgy csinálom... csináljuk — felelte Tanis némi zavarral. — Ha pedig most megmondanád, hol is vagyunk tulajdonképpen...
— Itt, a várostól északra — intett kezével a halász. Két-három mérföldnyire. Davey odavihet kocsin.
— Ez igazán kedves tőletek — mondta Tanis és bizonytalanul a többiekre nézett. Azok viszonozták a pillantását..., de Caramon óvatosan megkérdezte:
— Hmm, tudom, hogy ez különösen hangzik, de alaposan elsodort bennünket az áramlás... melyik városról is van szó?
— Miért, Kalaman, természetesen — mormolta a halász enyhe gyanakvással.
— Ó! — könnyebbült meg Tanis és nevetve fordult Caramonhoz:-Hát nem megmondtam? Mégsem vetődtünk olyan messzire, ahogy gondoltátok.
-Tényleg nem?-kérdezte Caramon tágra nyíló szemmel. — Hát persze — tette hozzá sietve, amint Tika jól oldalba bökte a könyökével. — Alighanem tévedtem, mint már annyiszor... hiszen ismerhetsz már, Tanis, annyiszor eltévedek...
— Azért ne vidd túlzásba — súgta a fülébe Zúgószél, mire Caramon elhallgatott.
A halász sötéten mérte végig őket. — Hát fura egy csapat vagytok, ammá igaz... még arra sem emlékeztek, hogy törtetek össze, de még azt se tudjátok, hol vagytok. Tán mind jól berúgtatok, de ammá nem az én dolgom. Ha megfogadjátok a tanácsom, többet sose ültök csónakba, se részegen, se józanul. Davey, hozd elő a kocsit.
A halász utoljára még megvetően végigmérte őket, vállára emelte kisfiát és visszatért a munkájához. Időseb-' bik fia eltűnt... föltehetően a szekérért mehetett.
Tanis sóhajtva nézett végig a barátain.
— Sejti legalább valamelyikőtök, hogyan kerültünk ide kérdezte — és miért viseljük éppen ezeket a ruhákat?
Egymás után mindnyájan megrázták a fejüket.
— Én emlékszem az örvényre és a Vértengerre — mondta Aranyhold. — Hanem a továbbiakat mintha csak álmodtam volna
— Én meg Raistra emlékszem — mormolta Caramon csöndesen, szomorú képpel. Ekkor érezte, hogy Tika lágyan megfogja a kezét, mire lenézett a lányra és vonásai rögtön kisimultak. — És arra is emlékszem, hogy...
— Csitt! — vörösödött el Tika és égő arcát a férfi karjához szorította.
Caramon belecsókolt vörös sörényébe. — Az nem volt álom — dünnyögte a lány csöndesen. — Én is emlékszem egy-két dologra — mondta Tanis sötéten és Beremre nézett. — De minden olyan töredékes és zavaros. Valahogy nem akar összeállni az emlékezetemben. Nos, talán jobb lesz, ha nem foglalkozunk annyit a múlttal, nézzünk inkább előre. Menjünk el most Kalamanba és nézzük meg, hogy áll a helyzet. Hmm, még azt sem tudom, milyen nap van ma! Sőt, hogy milyen hónapot írunk... szóval... azután...
-Palanthas-mondta Caramon. —Palanthasba megyünk.
— No jó, majd meglátjuk — sóhajtott föl Tanis. Előkerült Davey is egy sovány gebe által vonszolt szekerével. A fél-elf Caramonra nézett. — Egész biztos vagy benne, hogy meg akarod találni a testvérkédet? — kérdezte nyugodt hangon.
Caramon nem válaszolt neki.
A társaság késő délelőtt érkezett meg Kalaman városába.
— Mi van itt? — kérdezte Tanis Daveytől, amint a fiatalember végigfurikázott velük a város utcáin. — Csak nem valami ünnep van éppen?
Mindenfelé tolongtak az emberek. A legtöbb üzlet zárva volt, redőnye lehúzva. Kisebb csoportok ácsorogtak mindenfelé, lázas beszélgetésbe merülve.
— Inkább úgy néz ki, mint valami temetés — mormolta Caramon —, biztosan meghalt valami fontos személyiség.
— Vagy az, vagy a háború — vélekedett Tanis. Asszonyok Pityeregtek, férjeik bánatosan vagy mérgesen bámultak maguk elé, a gyerekek rémülten néztek a szüleikre.
— Háború nem lehet, uram — jegyezte meg Davey különben két napja volt a Tavaszelő Ünnepe. Nem tudom mi lehet a baj... egy pillanat... kideríthetem, ha akarjátok, — Ezzel egy erős gyeplőrántással megállította a lovat.
— Eredj csak — mondta Tanis —, bár, várj egy kicsit! Miért mondod, hogy nem lehet háború? — Hogy miért? Hát, mert megnyertük a háborút — nézett a fél-elfre Davey megrökönyödve. — Az istenekre, uram, nagyon részegnek kellett lenned, ha erre sem emlékszel! Az Aranytábornok, meg a jó sárkányok...
— Hát persze! — vágta rá Tanis sietve.
— Álljunk meg itt, a halpiacnál — javasolta Davey —, itt biztosan tudják, mi a helyzet. — Mi is veled megyünk — mondta Tanis és intett a többieknek.
— Mi újság? — kiáltotta a legényke már futtában egy csapatférfi és nő felé, akik búsan álldogáltak egy halszagot árasztó üzlethelyiség előtt.
Azonnal többen fordultak felé és egyszerre kezdtek el beszélni. A Daveytől némiképp lemaradó Tanis csak foszlányokat értett meg az izgatott kiáltozásból. — Az Aranytábornokot elrabolták... a várős halálra van ítélve... az emberek menekülnek... a gonosz sárkányok...
Akárhogy is törték a fejüket, semmi értelmeset nem tudtak kihámozni ebből a zagyvaságból. Ráadásul az emberek láthatóan vonakodva beszéltek az idegenek füle hallatára... sötét, bizalmatlan pillantásokkal méregették őket, s különösen drága, finom ruháikat.
Még egyszer megköszönték hát Daveynek a fáradozását és otthagyták a barátai társaságában. Rövid vita után úgy döntöttek, hogy a piactérre mennek, hátha ott többet megtudhatnak a történtekről. A tömeg percről percre sűrűsödött, míg végül már úgy kellett átverekedniük magukat a zsúfolt utcákon. Mindenfelé összevissza rohangáltak az emberek, faggatták egymást a legfrissebb fejleményekről, és legtöbben keserűen rázták a fejüket. Néha föltűnt egy-egy család, amint motyóba kötött szerény javaival igyekszik a várős kapuja felé.
-Fegyvereket kellene vásárolnunk-mormolta Caramon sötéten —, nem valami biztatóan hangzanak ezek a hírek. Különben mit gondoltok, ki lehet ez az Aranytábornok? Nagyon sokat várhat tőle ez a nép, ha ennyire kétségbeesik mindenki a foglyul ejtésének hírére. — Talán valami solamniai lovag — találgatta a fél-elf. — Abban pedig igazad van, hogy fegyvereket kell vennünk. — Ezzel az övéhez nyúlt. — A fenébe, volt egy egész erszényre való fura régi aranypénzem és most nincs sehol. Mintha nem lenne elég bajunk enélkül is...
— Várj egy kicsit — és Caramon is az öve körül matatott. _Nézd már... hogy a... azén erszényem még egy másodperce itt volt. A nagydarab harcős villámgyorsan körbefordult és megpillantott egy apró alakot, amint egy kopottas bőrerszénnyel a kezében éppen eltűnik a tömegben. — Hé te! Az ott az enyém! — bömbölte Caramon. Az embereket úgy szórta szét maga előtt, mint szélvész az avart és a csenevész tolvaj után vetette magát. Kinyújtotta hatalmas mancsát és vastag bekecsénél fogva fölkapta a levegőbe a visongó alakot. — Nő, add csak vissza az... — és a termetes harcős eltátotta a száját — ...Tasslehoff?
— Caramon — rikoltott föl Tasslehoff.
A harcős döbbenten visszapottyantotta a surranót a földre. Tasslehoff izgatottan körülnézett. — Tanis! — visította teli torokból, amint meglátta az emberek tömegén keresztülvergődő fél-elfet. — Ő, Tanis! — vetődött előre Tass és barátja köré fonta a karját. Képét Tanis övéhez szorította és keserűen sírva fakadt.
Kalaman népe fölsorakozott a város védőfalain. Pár napja is ugyanezt csinálták, csak akkor ünnepi hangulatban, amint szemlélték a lovagok, ezüst— és aranysárkányok diadalmenetét. Most néma csöndben álltak... kétségbeesetten. Csak bámultak a távolba vesző síkságra, miközben a nap delelőjéhez közeledett.