Tanis Kova mellett állt, karját a törpe vállán nyugtatta. A vén törpe kis híján elájult a barátja megjelenése okozta meglepetéstó].
Szomorú volt ez a találkozás. Kova és Tass tompa megtört hangon, egymás szájából kapkodva a szót, elmesélte társaiknak, mi történt velük, mióta Tarsisban elváltak egymástól. Egyikük addig beszélt, míg be nem rekedt, akkor a másik folytatta tovább. Így értesültek a többiek a sárkánydárdák újra fölfedezéséről, a sárkánygömb elpusztításáról és Sturm haláláról.
Tanis némán lehajtotta a fejét a szomorú hírek hallatán. Egy pillanatig el sem tudta képzelni a világot nemes lelké barátja nélkül. Tanis gyászának láttán Kova rekedt hangon számolt be Sturm dicső győzelméről és arról, milyen békességet lelt a halálban. — Ő most már Solamnia igazi hőse — mondta Kova. Máris olyasféle történeteket mesélnek róla, mint a nagy Humáról. Az ő hatalmas áldozata mentette meg a lovagságot, úgy beszélik, és ő sohasem kívánt volna többet, Tanis.
A fél-elf némán bólintott, majd tétova mosoly kíséretében kérlelte Kovát: —Folytasd... mondd el, mit csinált Laurana, amikor megérkezett Palanthasba. Máig is ott van? Mert ha igen, mi is gondoltunk rá, hogy elmegyünk...
Kova és Tass keserű pillantást vetett egymásra, a törpe lehajtotta a fejét. A surranó félrefordult, kifújta és egyik zsebkendőjével törölgette az orrát.
-Mi történt — kérdezte Tanis, számára is idegen hangon. — Mondjátok el!
Kova kimért lassúsággal számolt be az eseményekről. — Nagyon sajnálom, Tanis — mormolta végül —, de én is hibás vagyok...
A vén törpe olyan keservesen zokogott föl, hogy Tanis szíve összeszorult a sajnálattól. Átkarolta és szorosan magához ölelte öreg barátját.
— Nem a te hibád volt, Kova — motyogta, könnyektől rekedt hangon. Miattam kockáztatta a halált, s még annál is rosszabbat. Ha bárki, hát én vagyok hibás a dologban.
— Ha elkezdjük a vádaskodást, végül az isteneket gyalázzuk majd — mondta Zúgószél és Tanis vállára tette a kezét. — Így szól az én népem régi mondása.
Tanist ez csöppet sem vigasztalta meg. — Mikor is érkezik... ööö... a Sötét Hölgy? Délben — mormolta Tass csöndesen.
Lassan délre járt az idő és Tanis Kalaman népével együtt várta, hogy a Sötét Hölgy megérkezzék. Gilthanas kissé távolabb állt a fél-elftől és szándékosan nem mutatott iránta semmi érdeklődést. Tanis nem neheztelhetett rá érte. Gilthanas tisztában volt vele, mi volt az, amiért Laurana elhagyta a várost, tudta, milyen csalétekkel csalta lépre őt Kitiara, sőt, amikor megkérdezte Tanistól, hogy valóban együtt volt-e Kitiarával, a Sárkány Nagyúrral, a fél-elf nem tagadhatta le.
— Téged teszlek felelőssé, bármi történjék Lauranával — fröcsögte Gilthanas tajtékozva. — És minden éjjel azért imádkozom az istenekhez, hogy bármily kegyetlen szenvedésben legyen is része, neked is azt kelljen elviselned, csakhogy százszorosan!
— Gondolod, hogy én nem viselném el mindazt boldogan, csak hogy őt kiszabadíthassam? — kiáltotta Tanis szenvedéllyel, de Gilthanas némán elfordult tőle.
Ekkor az emberek morgolódni kezdtek, és a távolba mutogattak. Az égen sötét árnyék jelent meg... egy kék sárkány képében.
— Az az ő sárkánya — jelentette ki Tasslehoff megrendülten. — Már láttam a Főpap Tornyánál.
A kék sárkány lomhán, lassan körözött a város fölött, majd kényelmesen leszállt a várfaltól egy jó nyíllövésnyire. Halálos csönd állt be a falon, amint a sárkánylovas fölegyenesedett kengyelében. A Sötét Hölgy levette a sisakját és beszélni kezdett, hangja élesen szárnyalt a kristálytiszta levegőben.
— Mára már biztosan tudjátok, hogy foglyul ejtettem az elf-nőt, akit Aranytábornoknak neveztek. Ha bizonyítékra van szükségetek, íme, ezt mutathatom föl nektek! — kiáltotta Kitiara. — Fölemelte a kezét és Tanis finom mívű ezüstsisakot pillantott meg a vakító napfényben. — Másik kezemben, amit nem láthattok onnan, a falról, egy aranyszínű hajfürtöt tartok. Amikor elmegyek, ezeket itt hagyom a mezőn, hogy legalább valami emlékeztessen benneteket a "tábornokotokra"!
A falakon álló tömeg rekedten felhördült. Kitiara egy pillanatra elhallgatott és hidegen végigmérte az embereket. Láttára Tanis tenyerébe mélyesztette a körmét, hogy nagy nehezen megőrizze külső nyugalmát. Alig bírta visszafogni magát, hogy le ne ugorjon a falról és rátámadjon a nőre.
Vad, elkeseredett arckifejezése láttán Aranyhold közelebb húzódott hozzá és nyugtatóan a karjára tette a kezét. Megérezte a férfi remegését, majd azt, hogy érintésére hatalmas erőfeszítéssel lecsillapodik. Amikor lenézett a kezére, döbbenten vette észre, hogy ujjai közül vér szivárog.
— A Lauralanthalasa nevű elf-lányt a Sötétség Királynőjéhez vitettem, Nerakába. A királynő fogságában marad mindaddig, amíg nem teljesülnek a következő föltételek! A királynő először is azt követeli, hogy a Berem nevű személyt, az "Örökembert" azonnal szolgáltassátok ki neki!_ Másodszor, hogy a jó sárkányok haladéktalanul menjenek Sanctionba, ahol megadják magukat Lord Ariakasnak. Végül, a Gilthanas nevű elf-lord szólítsa föl a solamniai lovagokat, valamint a qualinesti és silvanesti elfeket, hogy, tegyék le a fegyvert. A Tűzkovács Kova nevű törpe pedig ugyanerre vegye rá a fajtájabelieket. — Ez őrültség! — kiáltotta Gilthanas, előrelépett a fal mellvédjéhez és lenézett a Sötét Hölgyre. — Nem fogadhatjuk el ezeket a feltételeket! Fogalmunk nincs róla, ki lehet ez a Berem és hol találhatnánk meg őt! Én nem felelhetek a népemért, sem a jó sárkányokért. Ezek a követelések teljességgel ésszerűtlenek!
— A Királynőnek egyáltalán nem ment el az esze válaszolta Kitiara színtelen hangon. — Ő Sötét Felség tisztában van vele, hogy mindeme követelései teljesítéséhez idő kell. Három hetetek van rá. Ha ezalatt nem találjátok meg azt a Berem nevű embert, aki értesüléseink szerint valahol Roncsosd környékén tartózkodik, és nem külditek el a jó sárkányokat, ismét visszatérek, és akkor egy hajtincsnél többet teszek le a "tábornokotokból" Kalaman kapuja elé!
Kitiara itt kis időre elhallgatott.
A fejét találjátok majd itt, a porban.
Ezzel lehajította a sisakot sárkánya lába elé a földre, azután parancsszavára Skie kiterjesztette a szárnyát és fölemelkedett a levegőbe.
Hosszú pillanatokig senki sem mozdult és nem szólt semmit. Az emberek csak meredten néztek a kapu előtt heverő sisakra. Az ezüst sisakforgón vidáman libegő piros szalagok jelentették az egyetlen színt és mozgást, ameddig a szem ellátott. Egyszer csak valaki rémülten felüvöltött és a távolba mutatott.
Hihetetlen látvány bontakozott ki a látóhatáron. Olyan rémületes volt, hogy az első pillanatban senki sem hitt a szemének, mindenki úgy érezte magában, hogy biztosan megbolondult. De az a valami hamarosan közelebb lebegett a városhoz és kénytelenek voltak elismerni a valóságosságát, bár ez a legkevésbé sem csökkentette annak iszonyatos voltát.
Krynn lakói ekkor pillantották meg először Lord Ariakas zseniális harci gépezetét, a repülő erődöt.
Sanction templomainak kazamatáiban a fekete köpönyeges varázslók és sötét papok egy egész várat választottak le alapjairól és juttattak föl a levegőbe. És most, egy fehér villámok szaggatta, sötét viharfelhőn lovagolva, vörös és fekete sárkányok vagy százfőnyi kötelékének kíséretében a légi erőd Kalaman fölé siklott, elsötétítve a déli verőfényt és sötét árnyékot vetve az egész városra.
A tömeg rémülten menekült a falakról. A sárkányiszony lesújtott szörnyű varázserejével, páni félelemmel és reménytelenséggel töltve el Kalaman minden lakóját. Ám az erőd és sárkányai most még nem támadtak. Három hétig várnak, ahogy a Sötétség Királynője megparancsolta. Arra viszont bizonyára ügyelnek majd, hogy a lovagok és a jó sárkányok ez idő alatt meg ne vethessék lábukat a síkságon. Tanis barátaihoz fordult, akik ott álltak szorosan egymás mellett a falon és sötét tekintettel méregették a repülő erődöt. Ők már hozzászoktak a sárkányiszonyhoz, képesek voltak szembenézni vele és nem menekültek fejvesztetten, mint Kalaman népe. Kis csoportjuk magányosan állt odafönt a várfalon. — Három hét! — szólalt meg Tanis hangosan, mire barátai mind felé fordultak.