— Ezek szerint Nerakába készülsz, jól tudom? — kérdezte Gilthanas újabb hosszú szünet után.
Tanis szó nélkül bólintott válaszul.
— És a barátaid... A is veled tartanak?
— Néhányan — válaszolta Tanis. — Ugyan mindnyájan jönni akarnak, de... — nem volt ereje a folytatáshoz, amint eszébe jutott társainak töretlen hűsége. Csak megrázta a fejét. Gilthanas közben egy cifrán faragott asztalkára bámult, ujjai szórakozottan siklottak végig a fényezett felületen.
— Most mennem kell — mondta végül Tanis súlyosan és megindult az ajtó felé. — Sok mindent kell még elintéznem. Éjféltájra tervezzük az indulást... amikor Solinari már lenyugodott...
— Várj! — tette kezét Gilthanas a fél-elf vállára. — Én... én... csak annyit szeretnék mondani, hogy bocsáss meg...
a reggeli szavaimért! Ne! Tanis, ne menj még... hallgass végig! Nem könnyű dolog ez számomra! — Az elf-lord egy pillanatra elhallgatott. — Nagyon sokat tanultam mostanában, Tanis... magamról is. És igazán kemény leckékben volt részem..., de megfeledkeztem magamról, amint értesültem Laurana sorsáról. Dühös voltam és rémült... ki kellett töltenem valakin a mérgemet... és te voltál a legközelebbi célpont. Amit Laurana tett, az irántad való szerelemből cselekedte. Látod, Tanis, a szerelemből is megtanulok lassan egyet-mást. Legalábbis igyekszem! — Hirtelen megkeseredett a hangja. — Legtöbbét mégis a fájdalomról tanulok..., de ez legyen az én dolgom.
Tanis keményen állta a pillantását... Gilthanas keze még mindig a vállán pihent. — Most, miután már volt időm a gondolkodásra, azt is tudom — folytatta az elf-lord csöndesen —, hogy Laurana helyesen cselekedett. Mennie kellett, különben értelmetlen lett volna a szerelme. Hitt benned, annyira hitt, hogy azonnal elindult hozzád, amikor azt mondták neki, hogy halálodon vagy... Ment, lám, még úgy is, hogy tudta, arra a borzalmas helyre jut...
Tanis feje előrebukott. Gilthanas már mindkét kezével, erősen tartotta a vállát. — Vasverő Theros mondta egyszer, hogy mindabból, amit eddigi életében tapasztalt, soha, semmi rossz nem származott olyasmiből, amit szerelemből tett valaki. Hinnünk kell ebben, Tanis! És amit Laurana tett, az mind szerelemből fakadt. Amit pedig te készülsz megtenni, szintén szerelemből teszed. Biztos vagyok benne, hogy az istenek áldása lesz rajta.
-Talán Sturmon is rajta volt az áldásuk?! — csattant föl Tanis nyersen. — Hiszen ő is szeretett!
— Miért, hát nem volt? Ugyan honnan tudhatnánk?
Tanis keze rákulcsolódott Gilthanaséra. Némán megcsóválta a fejét... vágyott rá, hogy hihessen a szavai igazságában, hiszen olyan szépen, olyan csodálatosan hangzottak... akár a sárkánymesék. Gyerekkorában a sárkányokban is hinni szeretett volna...
Fölsóhajtott és ellépett az elf-lord mellől. Már a kilincsen volt a keze, amikor Gilthanas még egyszer utána szólt: — Ég veled..., testvér...!
A társasága várost övező fal tövében jött össze, Tasslehoff titkos ajtajának közelében, amely a fal tetején áthajló lépcsőn keresztül vezetett ki a síkságra.
Gilthanas természetesen engedélyt adhatott volna nekik a főkapun való távozásra is, de minél kevesebben tudnak sötét utazásuk tervéről, annál jobb, legalábbis Tanis véleménye szerint.
Hamarosan mindnyájan ott szorongtak a lépcső tetején lévő szűk helyiségben. Solinari éppen alábukott a távoli hegyek mögé. Tanis a többiektől kissé távolabb állva figyelte, amint az utolsó ezüstös sugarak megcsillannak a fölöttük lebegő félelmetes erőd bástyáin. Fölvillanó fényeket látott a repülő erőd lőrései mögött is. Mögöttük sötét árnyak mozogtak. Ugyan, kik lehetnek abban a halálos harci gépezetben? Sárkányfattyak? Vagy fekete köpönyeges varázslók és sötét papok, akiknek mágikus ereje szakította el a várat a földtől és lebegteti most a sűrű, szürke fellegek tömegei fölött?
Hallotta, hogy a háta mögött a többiek... Berem kivételével... halkan pusmognak. Az Örökember Caramon éber felügyelete alatt álldogált kissé távolabb, a félelemtől tágra nyílt szemmel.
Tanis hosszan elnézte őket, majd végül felsóhajtott. Újabb búcsúzás előtt állt és ez most olyan szomorúsággal töltötte el, hogy nem is volt biztos benne, lesz-e hozzá elég ereje. Visszafordulva látta, amint Solinari utolsó sugarainak visszfénye halványan megcsillan Aranyhold ezüstarany hajkoronáján... Látta komoly, békés arcát... még most is, hogy sötét és veszedelmes útra készülődik. A látványtól új erőre kapott.
Mély levegőt véve ellépett az ablak mellől és csatlakozott barátai kis csoportjához. —Itt van az idő, Tanis? — kérdezette Tasslehoff izgatottan.
Tanis elmosolyodott és kezét szeretettel előrenyújtva megsimogatta a surranó mulatságos kontyát. Lám, a surranók még ebben a fölfordult világban is a régiek maradtak.
— Igen — mondta Tanis. — Itt az idő. — És Zúgószélre nézett. Legalábbis egynémelyikünk számára.
A síkföldi keményen állta a fél-elf határozott, rezzenetlen pillantását, amelyen olyan világosan tükröződtek gondolatai, ahogy a sötét felhőfoltok rajzolódtak ki az égen. Zúgószél tekintetében most először nem látszott a megértés, mintha nem is hallotta volna Tanis szavait. Végül csak eljutott a tudatáig, mit mondtak neki. Most, hogy megértette, komor, szigorú arca elvörösödött, barna szeme megvillant. Tanis többet nem mondott neki... hanem most tekintetét Aranyholdra emelte.
Zúgószél is feleségére pillantott, aki csöndesen állt a holdfény ezüstös tócsájában... gondolatai valahol messze jártak. Ajkán kellemes mosoly vibrált. Olyan mosoly, amilyet Tanis csak mostanában látott tőle... talán már a gyermekét látta maga előtt, amint vidáman játszadozik a napfényben.
Tanis visszafordult a síkföldihez. Megérezte, milyen belső harc dúlhat Zúgószél lelkében és tudta, hogy Que-shu harcosa biztosan fölajánlaná... mi több, egyenesen követelné, hogy vele tarthasson, még akkor is, ha ezáltal hátra kellene hagynia asszonyát. Tanis odalépett hozzá, kezét a vállára tette és mélyen a síkföldi szemébe nézett. — Te már megtetted a kötelességedet, barátom — mondta neki. — Elég messzire jutottál előre a tél jeges útjain. Most el kell válnunk egymástól... a mi utunk ijesztő sivatagban vezet tovább. A tiétek a tavasz virágzó fái közé visz el benneteket. Felelősséggel tartozol azért a gyermekért, akinek ketten adtátok az életet. — A következő pillanatban Aranyhold vállát átkarolta és szorosan magához vonta a nőt, hogy megelőzze várható tiltakozását. — A kicsi ősszel jön majd a világra — mormolta Tanis lágyan —, amikor a selyemfák lombjai rőtarany színűre válnak. Ne sírj, kedvesem! — ölelte át még szorosabban a fiatalasszonyt. — A selyemfák tavasszal kihajtanak megint. És egyszer elhozzátok az ifjú harcost... vagy hajadont Vigaszba, ahol meghallgatja majd annak a két embernek a történetét, akik igaz szerelmükkel visszahozták a reményt a sárkányok világába.
Megcsókolta a nő ragyogó haját. Ezután a csöndesen szipogó Tika lépett oda hozzájuk, hogy maga is búcsút mondjon Aranyholdnak. Tanis közben odafordult Zúgószélhez. A síkföldi komor álarcának nyoma veszett, tisztán rajzolódtak ki arcán a bánat mély vonásai, de Tanis alig látta őket kicsorduló könnyeitől.
— Gilthanasnak segítségre lesz szüksége a várős védelmének megszervezéséhez. — A fél-elf megköszörülte a torkát. — Azt kérném az istenektől, hogy e pillanatban szakadjon vége sötét teleteknek, de attól tartők, hogy az eltart még egy kis ideig.
— Az istenek velünk vannak, barátom... fivérem — mondta Zúgószél megbicsakló hangon és átölelte a fél-elfet. — Kívánom, hogy legyenek veletek is! Itt várunk majd a visszajöttötökre! Solinari végleg lebukott a hegyek mögött. Az égen nem maradt más fény, mint a csillagok hideg sziporkázása és a fölöttük lebegő légi erőd sárga szemeinek baljós villogása. Barátaik sorban elköszöntek a síkföldiektől. Azután Tasslehoff nyomában átmásztak a falon, beléptek a következő ajtón és nekivágtak a lefelé vezető lépcsőnek. Tass kitárta előttük a legalsó ajtót is. Óvatosan, kezüket fegyverükön tartva, léptek ki a távolba vesző sík mezőre.