Egy pillanatig még szorosan egymás mellett maradtak, úgy néztek végig a síkságon, amelyen — legalábbis úgy érezték — még a legsötétebb éjszakában is több ezer szempár láthatja őket a falak tetejéről vagy a repülő erődből. Tanis olyan szorosan állt Berem mellett, hogy érezte testének remegését és örült, hogy Caramonra bízta őrizetét. Amióta kijelentette, hogy Nerakába készülnek, olyan űzött rémületet látott a szerencsétlen férfi szemében, amilyen csak a csapdába ejtett vadállatok tekintetében tükröződik. Elfogta iránta a szánalom, de a következő pillanatban megkeményítette a szívét. Túl sok forgott most kockán! És Berem maga volt a kulcs... a válasz benne rejlett és Neraka városában. Hogy miként szerzik meg ezt
a választ, Tanis még nem döntötte el végleg, de a terv már kezdett megfogalmazódni lázasan dolgozó agyában.
A távolból fülsértő kürtszó törte meg az éjszaka csöndjét. A látóhatáron narancsszínű fény villant... sárkányfattyak égettek föl éppen egy falut. Tanis szorosabbra fogta magán a köpönyegét. Bár elérkezett és el is múlt a tavaszelő ünnepe, a tél hidege még ott lebegett a levegőben.
— Nős, akkor indulás! — szólalt meg csöndesen.
Várta amint társai egyenként, óvatosan keresztülügetnek a nyílt, füves térségen és behúzódnak a közeli facsoport árnyékába. Kis, réztestű sárkányok vártak rájuk ott, hogy elröpítsék őket a hegyekbe.
Mindennek vége szakadhat azonban ezen az éjszakán — gondolta magában a fél-elf, miközben figyelte, amint Tasslehoff nesztelenül surran a sötétségben, akár egy egér. Ha a sárkányaikat fölfedezik vagy őket magukat észreveszik a repülő erődből..., egy csapásra vége mindennek. Berem a Sötétség Királynőjének karmaiba kerülve... Sötétbe borulna az egész világ.
Tasst Tika követte könnyed, ruganyős futással. Közvetlen mögötte Kova döcögött lihegve. A törpe most még öregebbnek látszott. Tanisban fölébredt a gyanú, hogy esetleg nincs jól, de tudta, hogy vén barátja semmi áron sem maradt volna hátra. Most Caramon vágott neki a sötétnek, csörömpölő vértezetével. Egyik kezével keményen szorította Berem karját, úgy vonszolta magával az Örökembert.
Én következem, jött rá Tanis, amint látta, hogy valamennyi társa biztonságosan elrejtőzött a fák sűrűjében. Hát akkor, rajta! A gonosz vagy a jó javára, de a harc hamarosan végleg eldől! Fölpillantva látta, amint Aranyhold és Zúgószél néz utánuk a toronyszoba parányi abla
kából.
Jöjjön hát a jő vagy a gonosz!
Csakugyan, mi lenne, ha végül is mindent elnyelne a sötétség? — gondolt rá Tanis most első ízben. Mi történne a világgal? És mi lenne azok sorsa, akiket hátrahagytam? Határozottan tekintett föl még egyszer arra a két emberre, akik olyan drágák voltak a számára, mint a családja..., amelyet sohasem ismert. Látta, amint Aranyhold meggyújt az ablakban egy gyertyaszálat. A kis láng egy pillanatra megvilágította a két síkföldi arcát. Búcsúintésre emelték a kezüket, azután eloltották a lángot, nehogy ellenséges szemek figyelhessenek föl rá.
Tanis mélyet felsóhajtott, megfordult és futásnak eredt.
Lehet, hogy győzhet a sötétség, de a reményt sohasem olthatja ki végleg. Bár egy gyertyaszál... vagy akár ezer... leéghet és kihunyhat, mindig lesz valaki, aki az utolsóról meggyújtja majd a következőt!
Így lobog örökké a reménység lángja, megvilágítja a sötétséget..., amíg el nem érkezik a nappal világossága.
Harmadik Könyv
1
Ősöreg aranysárkány volt, fajtájának legvénebbje. A maga idején derék harcos hírében állt. Győzelmeinek sebhelyei máig látszottak ráncos, aranyló bőrén. Neve valaha éppúgy ragyogott, akár a dicsősége, amit már rég elfelejtett maga is. Néhány fiatalabb, tiszteletlen aranysárkány lekezelően csak Piritként, "a Bolondok Aranyaként" emlegette, annál is inkább, mivel a tudata gyakorta elkalandozott a jelenből és álmodóan elmerült a múltban. A legtöbb foga régen kihullott és szinte az örökkévalóság múlt el azóta, hogy utoljára bekebelezett egy szép darab szarvaspecsenyét vagy éppen ízeire szaggatott egy goblint. Mostanában már csak néha nyámmogott el egy-egy sovány nyulat, de leginkább zabkásán élt.
Amikor Pirit éppen a jelenben tartózkodott, értelmes, bár kissé ingerlékeny társ volt. A látása persze romlott, de semmi áron sem ismerte volna el és süket is volt, mint egy ágyú. Hanem az esze, akár a borotva. Szavai is élesek, akár az agyarak... beszélték róla sárkány-körökben. Csak éppen ritkára beszélt éppen arról, amiről a társaság többi tagja. Hanem amikor visszakalandozott a múltba, a többi aranysárkány sietve menekült a barlangjába. Midőn ugyanis eszébe jutottak a varázsigéi, még kiválóan tudta alkalmazni őket és a leheletében rejtőző fegyverei is éppolyan hatékonyak voltak, mint régen. Ezen a napon azonban Pirit nem tartózkodott sem a múltban, sem a jelenben. A Vadkelet síkságon heverészett és békésen szundikált a langyos tavaszi napfényben. Mellette üldögélt egy öregember és az oldalának támasztva a fejét, ugyanazt művelte.
Az öreg kopott, gyűrött kalapot húzott az arcába, hogy megvédje szemét a nap bántó sugaraitól. Hosszú, fehér szakálla vége kikandikált a kalap karimája alól. Bokáig érő, egérszürke köpönyege csak félig takarta csizmás lábát.
Mindketten hortyogva aludtak. Az aranysárkány oldala sípoló lélegzetének ritmusára emelkedett és süllyedt. Az öregember tátott szájjal aludt és néha önmagát ébresztette föl egy-egy hangosabb horkantással. Ilyenkor mindig hirtelen felült, süvegét leverte a Földre... ami semmivel sem javította az állapotát... és riadtan körülnézett. Mivel nem látott semmit, mérgesen zsörtölődött magában, visszatette a süvegét (miután megtalálta), ingerülten oldalba bökte a sárkányt és elszundított megint.
A véletlenül arra vetődő elcsodálkozhatott volna rajta, hogy hogy a fenébe szundikálhatnak ezek itt ketten békésen a Vadkelet síkságon, akármilyen kellemesen langyos is a tavaszi napsugár. Azt is gondolhatta volna az arra járó, hogy biztosan várnak valakit, mivel az öreg időnként fölébredt, levette a süvegét, és ünnepélyes pillantással méregette az üres égboltot.
Szóval csodálkozhatott volna rajtuk az arrajáró... ha valóban járt volna arra valaki, de feléjük se vetődött senki. Legalábbis barátságos teremtmény nem. A Vadkelet síkságot ugyanis keresztül-kasul pásztázták a sárkányfattyú és goblin őrjáratok. Ha azok ketten tudták is, hogy veszélyes helyen szundikálnak, láthatóan mit sem törődtek vele. Egy különösen harsány horkantásától ismét felébredvén, az öreg már azon volt, hogy alaposan rápirít a társára, miért csap ilyen éktelen lármát, amikor váratlanul árnyék vetődött rájuk.
— Phú! — fortyant föl az öreg mérgesen és fölbámult az égre. — Sárkánylovasok! Egész díszmenet! Alighanem valami rosszban sántikálnak — és a vénember hófehér szemöldöke "V" alakban futott össze az orra fölött. —Éppen elegem volt már belőlük, és tessék, már megint az idegeimre mennek és ráadásul a napot is eltakarják előlem. Ébredj már! — rikoltotta és szúette, öreg botjával keményen oldalba bökte a sárkányt.