A vén Pirit fölmordult, kinyitotta egyik aranyló szemét, lenézett az öregemberre (akiből mellesleg csak valami szürke foltot látott), majd békésen újra leeresztette a szemhéját. Az árnyékok tovább húztak el fölöttük: négy sárkány, a hátukon lovasokkal.
— Azt mondtam, ébredj, te lomha álomszuszék! — ordította az, öreg. Az aranysárkány csak hortyogott tovább, hanyatt fordult, lábait az égnek meresztette, hasát kitárta a napsugarak előtt.
A vénember egy pillanatig haragosan meredt a sárkányra, majd hirtelen ötlettől vezérelve odasietett a fejéhez és beleüvöltött egyenesen az egyik fülébe: — Háborúúú! Háború van! Támadnak bennünket!
Megdöbbentő volta hatás. Pirit szeme villogva fölpattant, hasra fordult és a lábát olyan erővel feszítette a talajhoz, hogy mélyen feltépte vele a puha földet. Dühödten fölrikoltott, arany szárnyát kiterjesztette és olyan hevesen csapkodott vele, hogy mérföldnyi magasságba verte föl a port és a homokot.
— Háborúúú! — trombitálta. — Hadüzenet! Hívnak bennünket! Kötelékek, sorakozó!
Támadást elhárítani!
Az öregembert láthatóan meglepte ez a hirtelen átalakulás, ám pillanatnyilag szótlanságra volt kárhoztatva a véletlenül beszívott maréknyi por miatt. Ám amikor tudatára ébredt, hogy a sárkány fölszállni készül, a süvegével hadonászva elébe került.
— Várj — kiáltotta prüszkölve és köhögve —, várj meg!
— Ki vagy te, hogy én megvárjalak? — bömbölte Pirit és keresztülbámult a kavargó porfelhőn. — Te volnál az én varázslóm?
— Igen... igen — kiabálta vissza az öreg lihegve —, én a te... izé... varázslód vagyok. Tedd le egy kicsit a szárnyad, hogy fölmászhassak. Úgy, úgy, lám, milyen derék legény vagy! Most... így ni... ó! Huhúúú! Még nem szíjaztam be magam! ...Odanézz! A süvegem! A fene egye meg! Még nem mondtam, hogy szállj föl!
— Időben oda kell érnünk a csatába — kiáltotta Pirit harci hévvel. — Huma különben magára marad!
— Huma! — mordult föl az öreg mérgesen. — Nos, azt hiszem, hogy azt a csatát végképp lekésted. Egy pár évszázaddal. De én nem is arra az ütközetre gondoltam. Hanem arra a négy sárkányra, ott, keleten! Gonosz dögök... meg kell állítanunk őket!
— Sárkányok! Persze! Látom már! — bömbölte Pirit és a magasba emelkedve vadul utána vetette magát két halálra rémült és mélységesen felháborodott sasnak.
— Nem! Neem! — üvöltötte a vénember, keményen rugdalva a sárkány oldalát. — Keletnek, te tökfej! Még két fokkal keletre!
— Biztos vagy benne, hogy te vagy az én varázslóm? — kérdezte Pirit mély,, dörmögő hangon. — A varázslóm sohasem beszélt így velem!
— Één... izé... bocs, öreg cimbora — hadarta az öreg —, csak egy picit ideges vagyok. Ez az új veszedelem, meg minden.
— Az istenekre! Ott négy sárkány is van! — nyögte Pirit döbbenten, miután most először megpillantotta őket.
— Vigyél hozzájuk egészen közel, hogy jól célozhassak — kiabálta a vénember. — Van egy igazán nagyszerű varázsigém... a tűzgolyós! Ejnye — dünnyögte magában mérgesen — sehogy sem jut eszembe, hogyan hangzik.
A sárkánysereg tisztjei négy sárgaréz sárkányból álló köteléken lovagoltak. Egyikük az élen haladt. Vezetőjük, egy szakállas férfi ütött-kopott, fejéhez képest kissé nagynak tűnő sisakja rostélyát leeresztette, hogy elárnyékolja a szemét. A másik tiszt a csoport mögött haladt. Hatalmas termete majd szétvetette fekete páncélját. A fején nem volt sisak... talán nem találtak neki elég nagyot... de komor és éber volt, különösen, amint a középen haladó két sárkány hátán kuporgó foglyaikat figyelte.
Különös fogolycsapat volt az: egy nő, nem rászabott páncélban, egy surranó, egy törpe és egy hosszú, kócos, szürke hajú középkorú férfi.
Ugyanaz az útonjáró, aki megbámulta volna az öreget a sárkányával, azt is észrevehette volna, hogy a tisztek és foglyaik le-letérnek az egyenes útról, hogy a Sárkány Nagyúr odalent masírozó gyalogos csapatai észre ne vegyék őket. Amikor a sárkányfattyak egyik csapata mégis felfigyelt rájuk és óbégatva próbálta fölkelteni a figyelmüket, szántszándékkal úgy tettek, mintha nem látnának odalent senkit. Egy igazán jó megfigyelő persze azon is elgondolkodott volna, vajon mi keresnivalója van rézsárkányoknak a Sárkány Nagyúr szolgálatában.
Sajnos sem az öregember, sem a roskatag aranysárkány nem bizonyult igazán jó megfigyelőnek.
A felhők között bújkálva, lassan a kis csoport fölé húzódtak.
— A vezényszavamra azonnal csapj le rájuk — mondta az öreg, vígan kacarászva magában a közelgő harc izgalmától. — Hátba támadjuk őket!
— És hol van Sir Huma? — kérdezte az aranysárkány, vaksin pislogva előre a felhők közül. — Elesett — mormolta az öreg, minden figyelmét a varázsigéjére összpontosítva.
— Elesett? — bömbölte a sárkány elkeseredetten. — Akkor hát elkéstünk?
— Ne is törődj vele — csattant föl az öregember ingerülten. — Készen állsz?
— Elesett! — ismételte meg a sárkány bánatosan, de a következő pillanatban fölragyogott a szeme. — Akkor bosszút állunk érte!
— Iigen, helyes — motyogta a vénség. — És most, amikor jelzek... Neee! Még ne! Teee... De az öregember szavait elnyelte a szélroham, amint az aranysárkány alábukott a felhőkből és rávetette magát az alatta szálló kisebb társaira, mint valami, egyenesen az égből elhajított dárda.
A hátul haladó nagydarab sárkánytiszt valami mozgást észlelt a magasban és fölnézett. A szeme tágra nyílt.
— Tanis! — ordította riadtan az élen szárnyaló tiszttársának.
A fél-elf hátrafordult. Caramon hangjának hallatán komoly bajra számított, de nem látott semmi fenyegetőt. Akkor Caramon fölmutatott az égre.
Tanis odanézett.
— Az istenek szerelmére, mi az... — nyögte.
Az ég magasából, egyenesen feléjük rontott egy hatalmas aranysárkány. Hátán egy öregember... fehér haja lobogott a szélben (végképp elvesztette a süvegét), hosszú ősz szakálla a vállát verdeste. A sárkány üvöltésre tátotta a száját, ami igazán rémisztő lett volna, ha nem hiányzik minden foga.
-Alighanem egyenesen nekünk támad— nyögte Caramon döbbenten.
Tanis ugyanerre a megállapításra jutott. — Szétszóródni! — ordította ás közben magában káromkodott. Odalentről egész dandárnyi sárkányfattyú leste élénk érdeklődéssel a kibontakozó légicsatát. A legkevésbé sem kívánta, hogy fölfigyeljenek kis csapatára, és tessék... most egy bolond vénember romba dönti minden tervét.
Tanis parancsszavának hallatán a négy sárkány azonnal bontotta a köteléket, de mégsem elég hamar. Ragyogó tűzgolyó csapott le, egyenesen közéjük, megzavarva röptüket.
Az éles fénytől egy pillanatra elvakulva, Tanis elengedte a kantárt és belekapaszkodott a féktelenül hengerbuckázó teremtmény nyakába.
Ekkor ismerős hang jutott el a tudatáig.
— Ez jól elkapta őket. Pompás varázsige... ez a tűzgolyó... — Fizban! — nyögött föl Tanis. Vadul pislogva elkeseredetten küzdött, hogy visszanyerje uralmát a sárkánya felett. De úgy látszott, hogy a fenevad jobban tudta, hogyan szedje rendbe magát, mint tapasztalatlanlovasa, mivel pillanatok alatt egyenesbe verekedte magát. Most, hogy már világosan látott, Tanis gyorsan körülpillantott a többieken. Sértetlennek tűntek, de szerteszét szóródtak az égen. A vénember sárkányával Caramon nyomába vetette magát, karját előrenyújtotta, nyilvánvalóan újabb pusztító varázsigére készen. Caramon torkaszakadtából ordítozott és hadonászott... biztosan ő is fölismerte a teljesen megvadult vén mágust.