Fizban háta megül Tasslehoff és Kova száguldott elő. A surranó harsányan visítozott örömében és szélesen integetett kis kezével, miközben Kova kétségbeesetten kapaszkodott az életéért. A törpe a leghatározottabban zöldnek látszott.
Hanem Fizban csak a zsákmányával törődött. Tanis hallotta, amint az öreg néhány különös szót kiált és előrenyújtja a kezét. Ujjai hegyéből villámok szökkentek elő. Szerencsére elvétette acélt. Az egyik villám közvetlenül Caramon feje fölött suhant el, amitől a termetes harcosnak előre kellett buknia, de különben semmi baja sem történt. Tanis olyan dühödten káromkodott, hogy végül maga is megrémült tőle. Megsarkantyúzta a sárkányát és a vénemberre mutatott.
— Támadj! — adta ki a parancsot. — Ne tégy kárt benne, csak takarítsd el az útból! Legnagyobb megdöbbenésére a rézsárkány nem engedelmeskedett. Ehelyett megrázta a fejét és körözni kezdett, amiből Tanis hirtelen megértette, hogy a teremtmény leszálláshoz készülődik.
-Mi az? Megőrültél?-mordult a sárkányra. — Egyenesen a sárkánysereg karmaiba juttatsz bennünket!
De a teremtmény mintha megsüketült volna... és a fél-elf most már rémülten látta, hogy a másik három rézsárkány is lefelé köröz.
Tanis hiába könyörgött a hátasának. Eközben a Tika mögött ülő Berem olyan szorosan nyalábolta át a lányt, hogy az alig kapott levegőt. Az Örökember a sárkányfattyakra szegezte a tekintetét, akik tömegével sereglettek arrafelé, ahová a sárkányok várhatóan leszállni óhajtottak. Caramon rémülten kapkodta a fejét, igyekezvén elkerülni a feléje csapkodó villámokat. Kova meglepő módon életre kelt és hevesen ráncigálta sárkányuk gyeplőjét, miközben Tass még mindig vadul ordítozott Fizban felé. A vénember rendületlenül követte őket, úgy terelgetve a rézsárkányokat, mint valami szelíd birkanyájat.
A Khalkist-hegység lábának közelében értek földet. Tanis gyorsan visszanézett a síkságra és látta, hogyan özönlenek feléjük a sárkányfattyak.
Talán valami blöffel kivághatnánk magunkat, gondolta Tanis lázasan, bár álöltözéküket csak a Kalaman városába való behatolásra és nem egy egész csapatnyi gyanakvó sárkányfattyú megtévesztésére szánták. Egy próbálkozást azért mindenképpen megér a dolog. Csak Berem maradjon a háttérben és őrizze meg a nyugalmát!
Ám mielőtt Tanis akár egyetlen szót is szólhatott volna, Berem leugrott a sárkányuk hátáról és lélekszakadva futásnak eredt a dombok felé. Tanis látta, amint a sárkányfattyak ordítozva mutogatnak utána.
Hát, ennyit a háttérbe-húzódásról. Tanis tehetetlenül csikorgatta a fogát. A blöff azért éppen még sikerülhet... bármikor mondhatják azt, hogy az egyik foglyuk próbált elszökni. De mégsem, jutott eszébe keserűen, a sárkányfattyak egyszerűen Berem után vetik magukat és maguk fogják el őt. Márpedig, Kitiara állítása szerint, minden, Krynn földjén kószáló sárkányfattyú ismeri Berem személyleírását.
— Abyss mélységes mélyére! — Tanis minden erejével megpróbált lecsillapodni és tiszta fejjel gondolkodni, bár
a helyzetminden pillanatban zavarosabbá vált.-Caramon, eredj Berem után! Kova, te... ne, Tass, gyere csak vissza! Tika, te menj Tassal! Ne! Ha jobban meggondolom, maradjatok csak itt velem! Te is, Kova...
— De Tasslehoff már el is loholt ahhoz a vén bolond...
— És ha egy csöpp szerencsénk van, megnyílik a föld és elnyeli mind a kettőt! — nézett hátra Tanis a válla fölött és vadul káromkodott. Berem... a félelemtől űzve... úgy szökellt fölfelé a sziklákon és keresztül a tüskés bozóton, akár egy kőszáli kecske, míg Caramon, ormótlan sárkánypáncéljában és fegyvereinek súlya alatt két lábnyit csúszott hátra, mialatt egyet haladt előre.
A síkságra visszanézve, Tanis már egészen tisztán látta a sárkányfattyakat. A napfény meg-megvillant a páncéljukon, kardjukon és dárdáikon. Talán még mindig (enne esélyük, ha a rézsárkányok rájuk támadnának...
De abban a pillanatban, hogy kiadta volna nekik a parancsot, a vénember ügetett föl hozzájuk onnan, ahol ősöreg aranysárkányát hagyta. — Hess! — kiáltott az öreg a rézsárkányokra. — Hess! Félre az útból! Takarodjatok vissza, ahonnan jöttetek!
— Ne! Várj! — Tanis kis híján tövestől tépte ki a szakállát mérgében, látva, amint az öregember a rézsárkányok között futkos és úgy lengeti a kezét, ahogy egy parasztasszony, amikor a tyúkjait tereli be az ólba. Egyszer csak a fél-elf tőrkán akadt a káromkodás, mivel, legnagyobb megrökönyödésére, a rézsárkányok lekushadtak a földre a vénség egérszürke köpönyege előtt. Azután kiterjesztették a szárnyukat és kecsesen föllibbentek a levegőbe.
Dühében még arról is megfeledkezve, hogy zsákmányolt sárkánypáncélt visel, Tanis keresztül csörtetett a magas fűben Tass nyomában, az öregember felé. Amint meghallotta a dobogásukat, Fizban hátrafordult és szembenézett velük.
— Azt hiszem a legjobban tenném, ha szappannal kimosnám a szádat! — bődült Tanisra villogó szemmel. — Ezennel a foglyaim vagytok! Gyertek csak szépen velem, különben megkóstoljátok a varázserőmet...
— Fizban! — rikoltotta ekkor Tasslehoff és karjait az öreg dereka köré fonta.
A vén mágus lenézett a surranóra, próbálta ellökni magától, aztán elképedve hátrált egy lépést.
— Hát ez... Tassle... Tassle... — dadogta.
— Fúróláb — mondta Tass, majd ő is hátralépett és udvariasan meghajolt. — Tasslehoff Fúróláb.
— A nagy Huma szellemére! — kiáltott föl Fizban.
-Ez itt Tanis, Fél-Elf, az meg Tűzkovács Kova! Emlékszel rá? — folytatta Tasslehoff és a törpe felé intett apró kezével. — Izé... igen, persze — motyogta Fizban elvörösödő képpel. — És Tika... az pedig odafönt Caramon... nő igen, most éppen nem láthatod. Aztán itt van még Berem is. Kala manban szedtük föl őt és... 6, Fizban! ...van neki egy nagy, zöld drágakő... a ...nee, Tanis, ez fáj!
Fizban megköszörülte a torkát és tétován körülnézett.
— Szóval ti... hmm... nem a... ööö... izé... sárkányseregből vagytok?
— Nem — felelte Tanis sötéten. — Nem közülük vagyunk. Legalábbis nem voltunk eddig közöttük. — És a háta mögé mutatott. — De a helyzet bármelyik pillanatban megváltozhat. —Egyáltalán nem vagytok a sárkánysereggel? — faggatta őket tovább Fizban reménykedő hangon. — Biztosak vagytők benne, hogy nem csábítottak át? Kínzással vagy valami agymosással?
— Nem, a fenébe is! — tépte le a sisakját Tanis ingerülten. — Tanis, Fél-Elf vagyok, emlékezz...
Fizban felbődült: — Ő, Tanis, Fél-Elf! Úgy örülök, hogy újra láthatom, uram! — ezzel megragadta és szívből megrázta Tanis kezét.
-Ó, hogy a... — csattant föl Tanis tajtékozva és kirántotta a kezét az öregemberéből. — De hiszen sárkányokon lovagoltatok!
— Azok jó sárkányok voltak! — üvöltötte Tanis. — Végre visszajöttek!
— És nekem nem szólt róla senki —méltatlankodott nyögve a vénember.
-Tisztában vagy vele, hogy mit tettél? — folytatta Tanis, ügyet sem vetve a közbeszólásra. — Lekergettél bennünket az égről! Elzavartad az egyetlen segítségünket, amellyel eljuthattunk volna Nerakába...