— Ó, nagyon is jól tudom, mit csináltam — motyogta Fizban. Hátrapillantott a válla fölött. — Az én, az én... Ó, azok a fickók, úgy látszik közelednek. Nem szabad, hogy elfogjanak. Nos, mit ácsorogtok itt tétlenül? — és keményen Tanis szemébe nézett. — Te valamiféle vezér vagy itt, ha nem tévedek! De úgy látom, mégis csak nekem kell átvennem a vezetést... Hol a süvegem?
— Körülbelül öt mérföldnyire innen — jelentette ki Pirit hatalmas ásítás kíséretében. — Hát te, még mindig itt vagy? — meredt Fizban az aranysárkányra bosszúsan.
— Miért, hol kellene lennem? — kérdezte a sárkány bánatosan.
— Azt mondtam, te is menj a többiekkel!
— Nem volt rá kedvem — mordult föl Pirit, és egy kisebb lángnyelv csapott ki az orra likán, a képe összeráncolódott. Attrakcióját gigászi tüsszentés követte. Megszívta az orrát és zsémbesen folytatta. — Azok a rézbőrű kölykök nem tisztelik a kort. Állandóan csak fecsegnek. Meg vihognak! Az idegeimre megy az az ostoba vihogásuk...
— No jó, de akkor egyedül kell visszarepülnöd! — ezzel Fizban közelebb lépett és belebámult a sárkány homályos szemébe. — Hosszú útra indulunk, veszélyes vidéken... — Indulunk? —kiáltott föl Tanis. — Ide figyelj, öreg, Fizban, vagy akárhogy hívnak, miért nem mész vissza te is ezzel az... izé... barátoddal együtt? Igazad van! Hosszú és veszedelmes út áll előttünk. Sokkal hosszabb így, hogy elveszítettük a sárkányainkat és...
— Tanis! — szólalt meg Tika figyelmeztetően, szemét le nem véve a sárkányfattyakról. — A hegyekbe, gyorsan! —kiáltotta Tanis és mély levegőt vett, hogy azzal próbálja leplezni félelmét és haragját. — Indulj, Tika! Te és Kova. Tass... — kapta el a surranó grabancát. — Neem, Tanis! Nem hagyhatjuk itt őt! — nyekeregte Tass.
— Tasa! — dörögte Tanis olyan hangon, amelybot kitűnt, hogy torkig van mindennel és többet már nem hajlandó eltűrni. Láthatóan az öregember is egyetértett vele.
— Ezzel a népséggel kell tartanom — fordult a vén mágus a sárkányhoz. Szükségük van rám... te pedig nem vághatsz neki a visszaútnak egyedül. Csak éppen annyi a dolgod, hogy átváltod...
— Átváltozom — morogta a sárkány méltatlankodva. — Átváltozom... ez a helyes szó. Sohasem tudod rendesen kimon...
— Akárhogy mondják — bődült rá az öregember —, csak gyorsan! Magunkkal viszünk. — Nagyon jó — dünnyögte a sárkány —, nem árthat egy kis pihenés.
— Én nem hiszem... — kezdte Tanis és közben azon járt az esze, mihez kezdjenek egy nagydarab aranysárkánnyal, de elkésett.
Amíg Tass álmélkodva meresztette a szemét, Tanis meg szinte füstölgött a türelmetlenségtől, a sárkány kiejtett néhány szót a varázslás különös nyelvén. Valami fényesen fölvillant, a sárkánynak pedig hirtelen nyomaveszett.
— Mi az? Hol van? — tekingélt körbe a surranó.
Fizban lehajolt és fölemelt valamit a fűből.
— Na, mozgás! Gyerünk! — sürgette Tanis Tasst és az öregembert a dombok felé, Kova és Tika nyomában.
-Nesze! —lihegte Fizban Tass felé futás közben. —Tartsd a markod!
Tass némán engedelmeskedett. A következő pillanatban elakadt a lélegzete a megrökönyödéstől. Azonnal megállt volna, hogy közelebbről is megvizsgálja, mi van a kezében, de Tanis megragadta a karját és továbbráncigálta.
A surranó tenyerén apró, aranyló sárkányfigura csillogott... a legkisebb részletekig pontos mása a nagynak. Tassnak úgy tűnt, hogy még a sebhelyeket is látja repedezett szárnyán. Két parányi, vörös ékkő villogott a szemgödreiben, aztán, miközben Tass döbbenten bámulta, a csillogás kihunyt, amint rácsukódtak az aranyló szemhéjak.
— Ó, Fizban, ez... ez... gyönyörű! Tényleg magamnál tarthatom? — rikoltotta Tass a válla fölött az öregember felé, aki ott szuszogott, közvetlenül a nyomában.
— Hát persze, fiacskám — bömbölte Fizban. — Legalábbis addig, míg ez a kalandunk véget ér.
— Vagy végez velünk — mormolta Tanis és sebesen kapaszkodott fölfelé a sziklákon. A sárkányfattyak lihegése egyre közelebbről hallatszott mögöttük.
2.
Az aranyhíd
Egyre magasabbra másztak a hegyoldalon, nyomukban a sárkányfattyakkal, akik ekkor már nyilvánvalóan kémeknek tekintették őket.A kis csapat hamarosan elveszítette a Berem után igyekvő Caramon által taposott ösvényt, de arra nem volt idejük, hogy azt ismét megkeressék. Ezért aztán nem kis meglepetés érte őket, amikor megpillantották Caramont, amint békésen üldögélt egy sziklán, mellette Berem... eszméletlenül... kinyújtóztatott testével.— Mi történt? — kérdezte Tanis szaggatottan lihegve, kimerülten a megerőltető kapaszkodástól.
-Nagy nehezen utolértem — csóválta meg a fejét Caramon — és akkor szembe szegült velem. Kora ellenére meglepően erős. Kénytelen voltam fejbe kólintani... csak attól tartők, egy kicsit túl jól sikerült — tette hozzá a harcős és bűntudattal nézett le az ájult alakra. — Pompás! — Tanis ahhoz is fáradt volt, hogy káromkodjon.
— Majd én kezelésbe veszem — szólalt meg Tika és belekotort bőrtarsolyába.
— A sárkányfattyak már itt járnak a közeli nagy szirt mögött — lihegte a végre botladozva fölbukkanó Kova. A törpe úgy nézett ki, mint aki mindjárt beadja a kulcsot. Lerogyott egy kődarabra és szakálla végével itatta föl az arcán végigcsorgó verejtéket.
— Tika! — sürgette a lányt Tanis.
— Megvan! — kiáltott föl Tika győzelmesen és előhúzott egy apró üvegcsét. Letérdelt Berem mellé, kihúzta a dugót és a kis palackot a férfi orra alá tartotta. Az eszméletlen alak levegőt vett és abban a pillanatban hevesen felköhögött.
Tika megpaskolta az arcát. — Hé, talpra! — rikkantotta pincérlányos hanghordozással. —Hacsak nem akarod, hogy azok a fattyak elkapjanak.
Berem rémülten nyitotta ki a szemét. A fejéhez kapott és kóvályogva felült. Caramon segített neki fölállni.
— Ez csodálatos, Tika! — rikkantotta Tass izgatottan. — Én is hadd... — Mielőtt a lány megakadályozhatta volna, kikapta kezébőI az üvegcsét és hevesen belészagolt.
— Iíí! Óóóhh! — nyöszörögte és hátratántorodott, egyenesen bele a Kova nyomában fölbukkanó Fizbanba. — Ghmm! Tika! Hiszen ez... borzalmas! — Alig volt képes megszólalni. — Mi a fene ez?
— Otik valamilyen kotyvaléka — felelte 'Fika vigyorogva. — Minden pincérlánynak adott belőle. Nemegyszer nagyon is jól jött, ha érted, mire gondolok... — Arcáról lehervadt a mosoly. — Szegény Otik — mormolta csöndesen. Vajon most mi lehet vele... és a fogadóval...
— Erre most nincs időnk, Tika — mordult rá Tanis türelmetlenül. — Tovább kell mennünk. Talpra, öregúr! — kiáltott oda Fizbannak, aki kényelmesen letelepedett egy szikla tövébe. — Van egy varázsigém — mondta gyorsan a mágus, közben Tass fölfelé rángatta a földről —, egy pillanat alatt elintézi azt a csürhét. Phűű! — Nem — vágott közbe Tanis-, szó sem lehet róla! Amilyen szerencsénk van, még óriásokká változtatod valamennyit.
— Kíváncsi vagyok, sikerülne-e... — ragyogott föl Fizban képe.
A délutáni nap már az ég pereme felé közeledett, amikor a hegyoldalban hosszan követett ösvény váratlanul kétfelé ágazott előttük. Az egyik ág a csúcs felé vezetett tovább, a másik vélhetően megkerülte a hegyet. Talán valami hágó lehet a csúcsok között — gondolta Tanis —, egy szőrős, amelyet szükség esetén meg is védhetnek.