De mielőtt egy szót is szólhatott volna, Fizban már neki is vágott a hegyet megkerülő csapásnak. — Erre! —jelentette ki az öreg határozottan és botjára támaszkodva előrebukdácsolt.
— De... — próbált tiltakozni a fél-elf.
— Gyerünk, gyerünk már! Erre! — morogta Fizban ellentmondást nem tűrő hangon.
Megfordult és szigorú pillantással mérte végig őket bozontos szemöldöke alól — Az az ösvény zsákutcába vezet... többféleképpen is ... tudom. Már jártam erre valamikor. Emez viszont megkerüli a hegyet és egy nagy völgykatlanba lyukad ki. Ott egy híd ível át a szakadékon. Azon átmehetünk és visszaverhetjük a sárkányfattyakat, ha utolérnek.
Tanis csak vigyorgott, képtelen volt megbízni a hóbortos, vén mágusban.
— Ez valóban jól hangzik — dünnyögte Caramon csöndesen. — Az egyszer biztos, hogy előbb-utóbb csak meg kell vívnunk velük. — És lemutatott üldözőikre, akik rendületlenül kapaszkodtak utánuk a hegyoldal ösvényein.
Tanis végignézett társain. Mindnyájan teljesen kimerültek. Tika arca sápadt volt, szeme lázasan csillogott...
Caramon karjára támaszkodott, aki még a dárdáit is hátrahagyta a bozótban, hogy valamit könnyítsen a terhén.
Tasslehoff kedélyesen vigyorgott Tanisra, de közben úgy lihegett, mint egy kiskutya és fél lábon egyensúlyozott.
Berem olyan volt, mint mindig, mogorva arcán ijedt kifejezés volt. De Tanis Kova miatt aggódott a legjobban. Menekülésük közben a törpe nem szólt egyetlen szót sem.
Hősiesen tartotta velük a lépést, de az ajka elkékült és hevesen kapkodta a levegőt. Olykor-olykor, amikor úgy vélte, hogy senki sem látja, Tanis észrevette, hogy a mellkasára szorítja a kezét, és úgy masszírozza néha a bal karját, mintha erősen fájna.
— Jól van hát — döntött végül a fél-elf —, gyerünk tovább, vén mágus! Ámbár lehet, hogy egyszer még megbánom, hogy hallgattam rád-tette hozzá a bajusza alatt, miközben a többiek sietve megindultak Fizban nyomában.
Alkonyattájt a kis csapat megállt. Egy keskeny sziklaperemen voltak éppen, úgy háromnegyed úton a hegytető felé. Széles, mély szakadék tátongott előttük. Odalent a mélyben, a hasadék alján folyócska kanyargott előre sebesen, mint valami csillogó kígyó. Legalább négyszáz lábnyi mély — becsülte föl gyorsan Tanis a szakadékot. Az ösvény, amelyen megtorpantak, szorosan simult a hegy oldalába, egyfelől meredeksziklafal, másfelől semmi, csak levegő. A szakadékon egyetlen út vezetett keresztül.
— Az a híd — szólalt meg Kova, hosszú órák óta először — vénebb, mint én vagyok... és pocsékabb állapotban van. — Ez a híd már évszázadok óta itt áll — szólt közbe Fizban bosszúsan — még az Összeomlást is túlélte!
— Azt elhiszem — dünnyögte Caramon őszintén.
— De legalább nem túl hosszú — rebegte Tika reménykedve, de a hangja megbicsaklott. A keskeny szakadékon átívelő híd páratlan szerkezetnek látszott. Mindkét oldalon vastag selyemfaágak ékelődtek a sziklába, "X" alakban keresztezték egymást, úgy tartották alá a járópallókat. Valaha régen a szerkezet építészeti csodának számíthatott. Mára viszont a vastag deszkák elkorhadtak és szétrepedeztek. Ha volt is valamikor korlátja, régesrég lehullott a hasadék fenekére. Az ácsolat
még most is, ahogy nézték, recsegve himbálózott a hűvös esti szélben.
Ekkor a hátuk mögött torokhangú morgásra és a szik lához verődő acél csengősére figyeltek föl.
— Nos, ennyit a visszafordulásról — dörmögte Caramon.
— Át kell mennünk rajta, lassan, egyesével.
— Másra már nincs időnk — emelkedett talpra Tanis. — Csak abban reménykedhetünk, hogy az istenek velünk vannak. Nem szívesen ismerem el, de... Fizbannak igaza van. Ha egyszer átjutottunk, már könnyűszerrel föltartóz tathatjuk a sárkányfattyakat. Kiváló célpontot nyújtanak majd, odakint a hídon. Én megyek előre. Gyertek utánam... libasorban! Caramon, te leszel a hátvéd. Berem, te közvetlenül mögöttem jössz!
Amennyire a bátorságából tellett, Tanis olyan gyorsan lépett rá a hídra. Jól érezte, amint megremeg és meg is ing alatta a palló. Mélyen odalent, a kanyon falai között, fürgén tekergett előre a folyó. Fehéren tajtékzó vizéből éles sziklák meredeztek. Tanis visszafogta a lélegzetét és gyorsan elfordult a látványtól.
— Ne nézzetek le! — figyelmeztette a többieket, miközben a gyomra helyén valami hideg ürességet érzett. Egy pillanatig képtelen volt megmozdulni, aztán összeszedte magát és óvatosan megindult előre. Berem közvetlenül a nyomában... a sárkányemberektől való félelem elnyomta az Örökember minden más egyébtől való rettegését.
Berem után Tasslehoff következett könnyed, ügyes surranó mozgással és ráadásul kíváncsian kukucskált lefelé a mélységbe. Mögötte a Fizban karjára támaszkodó, halálra vált Kova. Végül Tika és Caramon is rálépett az ingatag tákolmányra, ideges pillantásokat vetve a hátuk mögé.
Tanis körülbelül félúton járhatott, amikor a burkolat egy része fölmondta a szolgálatot... a korhadt fa beroggyant a lába alatt.
Ösztönösen kapott a palánk után és kétségbeesetten kapaszkodott meg a szélében. De a korhadt deszka szétmorzsolódott a markában... az ujjai megcsúsztak és... és akkor egy kéz kulcsolódott a csuklójára.
— Berem — nyögte a fél-elf —, tarts ki! — Lelkiereje maradékát összeszedve nyugodtan csüngött... tisztában volt vele, hogy a legkisebb mozdulat is végzetesen megkönnyítheti csuklóján a másik szorítását.
— Húzd föl — hallotta hátulról Caramon ordítását, majd: —, ne mozduljon senki! Az egész vacak bármikor leszakadhat!
Berem homlokát verejtékcseppek lepték el, miközben húzni kezdte Tanist felfelé. A fél-elf látta, amint a férfi karján kidagadnak az izmok, erei majd szétpattannak a bőre alatt. Külső szemlélő számára tébolyító lassúsággal, Berem fölhúzta Tanist, a megroggyant híd szélére. A fél-elfet minden ereje elhagyta. A rémülettel remegve feküdt a deszkába kapaszkodva és minden porcikája reszketett.
Ekkor meghallotta Tika kiáltását. Fölemelte a fejét és keserű vigyorral megállapította, hogy talán csak azért nyerte vissza az életét, hogy nyomban végleg el is veszítse. Legalább harminc sárkányfattyú bukkant föl mögöttük az ösvényen. Tanis visszafordult, és lebámult a híd közepén tátongó nyíláson. A járófelület túlsó oldala még épnek látszott. Átugorhatna a nagy lyuk fölött a biztonságba, követhetné példáját Berem és Caramon, de Tass, Kova, Tika és felfent a vén mágus semmiképpen.
— Azt mondtad, kiváló célpontok... — mormolta Caramon és kivonta kardját.
— Mondj valami varázsigét, jó Öreg! — szólalt meg váratlanul Tasslehoff.
— Micsoda? — pislogott Fizban.
— Varázsolj! — rikoltotta Tass és a sárkányfattyakra mutatott, akik... látva, hogy üldözötteik csapdába estek a rozoga hídon... előrerontottak, hogy nyomban végezzenek velük. — Így is elég nagy bajban vagyunk, Tass! — kiáltotta Tanis, miközben a szerkezet recsegett-ropogott a lába alatt. Caramon lassú mozdulatokkal mögéjük került és szembefordult a sárkányfattyakkal.
Tanis nyílvesszőt illesztett íja húrjára és kilőtte. Az egyik hüllőember a melléhez kapott és sikoltozva lezuhant a mélybe. A fél-elf újból lőtt és megint talált. A sor közepén tolongó sárkányfattyak tétován megtorpantak, zavarodottan összetorlódtak. Nem volt semmi fedezékük, nem volt hová rejtőzniük a fél-elf halálos nyílzápora elől. Az élen haladók azonban elszántan rohantak a híd felé.
Ebben a pillanatban fölhangzott Fizban varázsigéje.