A vénember kántálásának hallatán Tanis érezte, hogy eláll a szívverése, de mindjárt az is eszébe jutott, hogy ennél komiszabb helyzet már úgysem állhat elő. A mellette álló Berem sztoikus nyugalommal nézte a közelgő támadókat, amin Tanis elcsodálkozott, míg eszébe nem jutott, hogy Beremnek nincs mit félnie a haláltól. Úgyis mindig újra életre kel. Ismét lőtt tehát és egy újabb sárkányfattyú fájdalmas üvöltése volt rá a válasz. Annyira csak a célpontjaira figyelt, hogy közben teljesen megfeledkezett Fizbanról. Egészen addig, míg meg nem hallotta Berem döbbent kiáltását. Fölpillantva, Tanis meglátta, hogy a férfi az égre mereszti a szemét. Berem tekintetét követve a fél-elf úgy megdöbbent, hogy kis híján kiejtette kezéből az íját.
A felhők közül lebukó nap sugaraiban fényesen ragyogva, aranyló híd ereszkedett alá. A vén mágus kézmozdulataitól vezérelve az aranyív alászállt az égből és lassan rátelepedett a híd közepén tátongó nyílásra.
Miután Tanis ámulatából magához tért, körültekintve látta, hogy... legalábbis pillanatnyilag... a sárkányfattyak is meredten bámulják csillogó hüllőszemükkel az aranyló ívet.
— Futás! — ordított föl Tanis. Megragadta Berem karját és az Örökembert maga után vonszolva felszökkent a nyílás fölött már csak úgy lábnyira lebegő aranyívre. Nyomában Berem is esetlenül mellé tottyant. Már rajta álltak, de az aranyhíd még mindig lassan ereszkedett tovább, Fizban mutogatásának engedelmeskedve.
Az ív még mindig vagy nyolc hüvelyknyire lebegett a híd fölött, amikor Tass vad rikoltással fölpattant rá, maga után vonszolva az álmélkodó törpét. A sárkányfattyak hirtelen rájöttek, hogy a zsákmányuk mindjárt elszelel, és dühödt ordítozással előrerontottak, egyenesen rá a fahídra.
Tanis már az aranyív túlsó vége felé tartott... megfordult, és újabb nyílvesszőket röpített az élen haladó hüllőemberekre. Caramon hátul maradt és rendületlenül söpörte félre őket a kardjával.
— Menjetek át, gyorsan! — parancsolta Tanis Tikának, amint a lány melléért az aranyhídon. — Maradj Berem mellett és tartsd jól szemmel! Kova, te is menj velük! Na, mozgás! — bődült rájuk vészjóslóan.
— Én veled maradnék, Tanis — ajánlkozott Tasslehoff.
Tika visszapillantott Caramonra és a parancsnak vonakodóan engedelmeskedve megfogta Berem gallérját és maga előtt terelve őt megindult vele a hídon. A közeledő sárkányfattyak láttán a férfinak nem kellett sok biztatás. Végigsiettek az aranyíven és ráléptek a fahíd megmaradt túlsó oldalára. A szerkezet ijesztően megroppant a súlyuk alatt. Tanis reménykedett benne, hogy kitart, de arra már nem volt ideje, hogy odanézzen. Biztató jelnek érezte Kova súlyos csizmájának dobogását a deszkákon.
— Sikerült! — kiáltotta Tika a szakadék túlsó oldaláról.
— Caramon! — ordította Tanis és lábát megvetve az aranyhídon újabb nyílvesszőt röppentett útjára.
— No, gyerünk! — mordult Fizban ingerülten Caramonra. — Én dolgozom! Helyére kell illesztenem ezt az ívet! Már csak pár ujjnyi van hátra, azt hiszem...
— Tasslehoff, te is gyere gyorsan! — kiáltotta Tanis.
— Nem hagyom itt Fizbant — motyogta a surranó csökönyösen, miközben Caramon föllépett az aranyhíd (vére. Amint a sárkányfattyak fölfigyeltek a nagydarab harcos távozására, újból támadásba lendültek. Tanis a lehető leggyorsabb ütemben lövöldözte rájuk nyilait. Egy hüllőember máris zöld vértócsában fetrengett a hídon, egy másik meg keresztülbukfencezett a peremén. A fél-elf azonban teljesen kimerült, s ami még rosszabb, fogytán voltak a nyilai. A sárkányfattyak meg csak özönlöttek előre. Caramon megállt Tanis mellett a híd közepén.
— Igyekezz, Fizban! — könyörgött Tasslehoff a vénember kezét ráncigálva.
— Na, végre — sóhajtott fal Fizban elégedetten-, pontosan illeszkedik... és a gnómok még azt mondták, hogy nem vagyok igazi mérnök!
Még el sem hangzottak a szavai, amikor az aranyív, Tanisszal, Caramonnal és Tasslehoffal a hátán, szilárdan beállt a fahíd megmarad részei közé.
Ebben a pillanatban a faszerkezet, amelyen a fél-elf tartózkodott, a hídnak az a megmaradt része, amely a kanyon túlsó oldalának biztonsága felé vezetett, megreccsent, összeroppant és leomlott a szakadékba.
— Az istenek szerelmére! — nyögött föl Caramon rémülten és Tanis után kapott, aki már emelte a lábát, hogy rálépjen a rozoga pallóra.
— Csapdába estünk! — mormolta Tanis reszelős hangon és a szakadékba zuhanó, pörgő fadarabok után nézett, mintha a lelke is velük együtt hullana a semmibe. A másik oldalról Tika sikoltásai hallatszottak, összekeveredve a nyomukban lihegő sárkányfattyak diadalittas üvöltözésével.
Recsegő-ropogó lárma csattant fel mögöttük... s a hüllőemberek diadalordítása a rémület és iszonyat sikoltozásába fulladt.
— Odanézz, Tanis — visította Tasslehoff vad izgalommal —, odanézz!
Tanis visszatekintett és látta, amint a híd maradéka lezuhan a szakadékba, és magával ragadja az előrontó sárkányfattyak nagyobbik részét. Érezte, amint az aranyív megremeg a talpa alatt.
— Mi is lezuhanunk! — bődült el Caramon. — Nincs mi megtartson ben... A harcos nyelve odatapadt a szájpadlásához. Fuldokló nyeldekléssel tekingetett jobbra-balra.
— Nem hiszem el... — motyogta.
— Én viszont valahogy mégis... — sóhajtott föl Tanis reszketve.
A szakadék közepe fölött, a puszta levegőben függött az aranyló varázshíd, csillogott a lemenő nap fényében, mialatt a faszerkezet maradványai mindkét oldalon aláhullottak a mélybe. A híd ívén négy alak állt és meredten nézett a lenti romhalmazra... és a szakadék mindkét partjától elválasztó, széles semmibe.
Hosszú pillanatokig csak a teljes, végzetes, halálos csönd uralkodott. Ekkor Fizban megdicsőült képpel fordult a fél-elfhez:
— Igazán pompás varázsige! — dörmögte büszkén a mágus. — Van nálatok kötél?
Már teljesen besötétedett, amikorra a társaság minden tagja lekecmergett végre az aranyhídról. Áthajítottak egy kötelet Tikának és megvárták, amíg a lány és a törpe hozzáerősíti azt egy vaskos fatörzshöz. Akkor Tanis, Caramon, Tass és Fizban egyenként leugrott a hídról, hogy a túlsó oldalon Berem lassan fölhúzza éket. Amint átértek, nyomban összerogytak a kimerültségtől. Annyira fáradtak voltak, hogy még búvóhelyet sem kerestek maguknak, csak leteregették takaróikat a csenevész fenyőfák tövében és kijelölték az őröket. Az őrt állókon kívül mindenki azonnal mély álomba merült. Másnap reggel Tanis merev, sajgó tagokkal ébredt. Legelőször a még mindig a puszta levegőben lebegő aranyhíd oldaláról visszaverődő napsugarak ötlöttek a szemébe. — Alig hiszem, hogy megszabadulhatsz ettől a dologtól — mondta Fizbannak, miközben a vén mágus Tassnak segédkezett szerény, quith-pa reggelijük előkészítésében.
— Attól tartok, tényleg nem — mormolta az öreg és bánatosan méregette az aranyhidat. — Hajnalban már megpróbálkozott néhány varázsigével — intett a fejével Tass egy teljesen pókhálóba burkolózó és egy másik, tövig elszenesedett fenyőfa felé. — Úgy gondoltam, jobb, ha abbahagyja, mielőtt tücskökké vagy valami ilyesmivé változtat mindnyájunkat. — Jó ötlet volt — dörmögte Tanis, és továbbra is sötéten meredt a ragyogó ívre. — Nos, akkor sem hagyhatnánk feltűnőbb nyomot, ha jókora nyilat festenénk a sziklafalra. —
Megcsóválta a fejét, majd letelepedett Tika és Caramon mellé.
— Bármibe fogadhatsz, hogy hamarosan megint a nyomukban lesznek — dörmögte Caramon unottan rágcsálva némi szárított gyümölcsöt. — Elképzelhető, hogy sárkányok ' röpítik utánunk őket — tette hozzá és nagyot sóhajtva gyömöszölte vissza reggelije jó részét az iszákjába.