— Caramon — szólalt meg Tika —, nem valami sokat ettél...
— Nem vagyok éhes — mormolta a harcos és fölállt. — Jobbnak látom, ha kicsit körülkémlelek arra elől.-Vállára vetette csomagját és fegyvereit, majd kimért léptekkel nekivágott az ösvénynek.
Tika komor képpel látott neki holmija összeszedésének és a világért sem nézett volna Tanis arcába.
— Raistlin miatt bánkódik? — kérdezte tőle a fél-elf.
Tika megmerevedett, kezét az ölébe ejtette.
— Most már mindig ilyen búskomor marad, Tanis? — kérdezte a lány gyámoltalanul és szeretettel nézett a távozó alak után. — Nem értem!
— Én sem — mormolta Tanis és ő is a vadonban eltűnő, nagydarab harcos után fordult. — Bár igaz, nekem nem volt sem fivérem, sem nővérem.
— Én megértem — szólalt meg ekkor halkan Berem.
— Ezt hogy érted? — nézett rá kérdőn Tanis.
Az Örökember arcvonásai azonban ismét megkeményedtek.
— Semmi — felelte üres tekintettel.
— Várj csak! — ugrott föl Tanis fürgén. — Hogyhogy te megérted Caramont? — és Berem karjára tette a kezét.
— Hagyj engem békén! — ordított föl Berem mérgesen és eltaszította magától Tanist. — Idesüss, Berem! — nézett föl Tasslehoff' vigyorogva, mintha semmit sem hallott volna. — Éppen rendezgettem a térképeimet és találtam közöttük egyet... rettentő érdekes... Berem riadtan nézett a fél-elfre, majd odacsoszogott Tasslehoffhoz, aki törökülésben kucorgott szerteszórt térképei között. Az Örökember a következő pillanatban már Tass pergamenjei fölé hajolt, és mindenről megfeledkezve, tátott szájjal hallgatta a surranó valamelyik izgalmas meséjét.
-Jobb lesz, ha békén hagyod őt, Tanis— tanácsolta Kova. — Ha engem kérdezel, csak azért érti meg Caramont, mert éppolyan kótyagos, akár Raistlin.
— Habár nem kérdeztelek, mégis azt hiszem, igazad van — dörmögte Tanis, letelepedett a törpe mellé és nekilátott saját quith-pa adagjának elrágcsálásához. — Rövidesen indulnunk kell. Ha szerencsénk van, Tass talál valami térképet...
— Ajjaj! — nyögött föl Kova. — Azzal aztán igazán sokra megyünk. A legutóbbi térképe, amelyet követtünk, egy száraz kikötőbe vezetett bennünket!
Tanis elnyomta a mosolyát. — Ez talán másmilyen lesz — dörmögte. — De még mindig jobb, mintha Fizban útmutatását követnénk.
— Ebben, látod, igazad van —ismerte el a törpe kelletlenül. Ferde pillantást vetett Fizbanra és közelebb hajolt Tanis. hoz. — Sohasem gondolkodtál el rajta, hogyan élhette túl azt a zuhanást Pax-Tharkasban? — kérdezte rekedt suttogással.
— Én sok mindenen el-elgondolkodom — válaszolta Tanis csöndesen. — Például azon, hogy érzed magad?
A törpe csak meglepetten pislogott a váratlan kérdés hallatán. — Pompásan! — vetette oda elvörösödő képpel.
— Csak azért, mert láttam, hogy néha masszírozod a bal karodat — folytatta Tanis. — Reuma! — morogta a törpe. — Jól tudod, hogy minden tavasszal meggyötör. A földön alvás meg nem sokat segít rajta. De mintha azt mondtad volna, hogy rövidesen tovább kell mennünk — és a törpe lázas csomagolásba kezdett.
— No, jól van — fordult el tőle Tanis és nagyot sóhajtott. — Találtál valamit, Tass? — Igen, azt hiszem! — csipogta a surranó készségesen. Összecsavarta a térképeit, bedugta őket a tokjukba, a tokot az egyik tarsolyába, de közben nem mulasztotta el, hogy egy pillantást vessen arany sárkányocskájára. Habár azt látszólag fémből kovácsolták, a parányi alak mégis a legkülönbözőbb testhelyzeteket vette föl. Most éppen egy aranygyűrű köré csavarodott. Tanis gyűrűje volt az, amelyet Lauranától kapott, de visszaadta neki, amikor megvallotta a lánynak, hogy Kitiarát szereti. Tasslehoff annyira elmerült a gyűrű és a sárkány szemlélésében, hogy teljesen megfeledkezett a rá várakozó fél-elfről.
— Ó, ó — pötyögte, meghallván Tanis türelmetlen köhintését. — A térkép! Hát persze. Igen, tudod, egyszer régen, amikor még egészen kis surranó voltam, a szüleimmel jártunk már a Khalkist hegységben..., ahol most vagyunk.... útban Kalaman felé. Általában inkább a hosszabbik, északi utat választottuk. Arrafelé, Taman Busukban, minden évben nagy vásárt tartottak, ahol a legcsodálatosabb holmikat árusították, és ezt a vásárt apám sohasem mulasztotta el. Egyik évben azonban... azt hiszem éppen akkor, amikor letartóztatták és dutyiba csukták, mert valami félreértése adódott egy ékszerésszel... úgy döntöttünk, hogy inkább a hegyeken átmegyünk. Anyám mindig is meg akarta nézni Isten otthonát, egyszóval...
— Hol a térkép? — vágott a szavába Tanis.
— Persze, a térkép — sóhajtott föl Tass. — Itt van. Még az apámé volt, azt hiszem. Itt vagyunk most — bökött pici ujjával egy pontra —, legalábbis amennyire Fizban meg én meg tudjuk állapítani. Ez pedig itt Isten otthona.
— Az meg micsoda?
— Egy régi város. A romjait elhagyták az Összeomlás idején...
— És meglehet, dugig van sárkányfattyakkal — fejezte be a mondatot Tanis.
— Neem, ez nem az az Isten otthona — folytatta és a várost jelölő pötty mellé bökött a térképen. — Ezt a helyet is Isten otthonának nevezik. Valójában ezt a helyet már jóval régebben így nevezték, még mielőtt ott város született volna... legalábbis Fizban így tudja. Tanis a vén mágusra nézett, aki némán bólogatott válasz helyett.
— Valaha, nagyon régen, az emberek azt hitték, hogy ott laknak az istenek-mondta ünnepélyesen. — Az egy igazán szent hely!
— És alaposan el van rejtve — tette hozzá Tass — egy mély völgykatlanban, ezeknek a hegyeknek a közepén. Látod? Fizban szerint senki sem jár arra. Senki sem ismeri az odavezető utat, rajta kívül. Ezen a térképen pedig van egy ösvény, amely legalább a hegyek közé elvezet...
— Valóban, soha, senki nem jár arra? — kérdezte Tanis Fizbantól.
A vén mágus ingerülten összevonta a szemöldökét: — Soha!
— Mármint rajtad kívül? — erősködött tovább Tanis.
— Én már rengeteg helyen megfordultam, fél-elf! — mordult fel a varázsló. — Van rá egy éved? Szívesen elmesélem — fenyegette meg Tanist a mutatóujjával. — Te nem tisztelsz engem, fiatalember! Mindig csak gyanakszol! Mindazok után, amit értetek tettem... — Ohó! Ezt talán nem kellett volna megemlítened neki — motyogta Tass idegesen, látva Tanis elsötétülő arcát. — No, induljunk tovább, jó Öreg!
Mindketten nekivágtak az ösvénynek, Fizban mérgesen trappolva, reszkető szakállal. — Valóban ott éltek az istenek azon a helyen, ahová igyekszünk? — faggatta Tass az öreget, csak hogy távol tartsa Tanistól.
— Honnan tudhatnám? — vágott vissza Fizban mérgesen. — Talán úgy nézek ki, mint egy isten? — Dee...
— Mondta már neked valaha valaki, hogy fölöttébb sokat jár a szád?
— Majdnem mindenki — felelte Tass készségesen. — Neked meséltem már arról, amikor rátaláltam egy bozontos szőrű elefántra?
Tanis hallotta, amint Fizban felhördül. Tika sietett el mellette, hogy utolérje Caramont. — Kova, jössz már? — kiáltotta hátra a fél-elf.
— Igen — motyogta a törpe és váratlanul letottyant egy kőre. — Egy pillanat... csak elejtettem a csomagomat. Te csak menj tovább!
Tanis, aki elmerült a surranó térképének tanulmányozásában, nem látta, amint a törpe összecsuklik. Nem figyelt fel hangjának furcsa csengésére és arra sem, amikor Kova arca összerándult a szívébe maró fájdalomtól.