— Jól van, csak siess! — mondta Tanis szórakozottan. — Nem szeretném, ha lemaradnál. — Igyekszem, pajtás — suttogta Kova a kövön ülve és várta, hogy elmúljon a fájdalom..., mint eddig minden esetben.
A vén törpe elnézte, amint barátja továbbhalad az ösvényen, még most is valahogy sután mozogva sárkánypáncéljában. Nem szeretném, ha lemaradnál — Igyekszem, pajtás — ismételte meg Kova magában. Bütykös öklével gyorsan megdörgölte a szemét, fölkelt és barátai után eredt.
3.
Isten otthona
Hosszú és kimerítő napot töltöttek el a hegyek között céltalan bolyongással, ahogy a fél-elf mondaná.
Miután alig négy óra leforgása alatt már a második szakadékban kötöttek ki, Tanist egyetlen dolog tartotta vissza Fizban megfojtásától, az, hogy a vénember végül is a helyes irányba kalauzolta őket. Függetlenül attól, hányszor tévedtek el vagy fordultak vissza, hányszor esküdött meg a fél-elf, hogy harmadszor mennek el egyazon szikla mellett, akármikor, amikor fölnézett a napra, mindig megállapíthatta, hogy töretlenül haladnak délkelet felé.
Ahogy telt-múlt az idő, azonban egyre kevésbé és keveebbszer láthatták a napot. A tél hidege már elmúlt fölülük, sőt, a levegőben már sarjadó, növekedő zöld növények gyönge illatát hordozta a szellő. De hamarosan ólomszürke felhők takarták el az eget és megeredt az apró szemű, még a legvastagabb köpönyegen is áthatoló eső.
Délután vége felé már az egész társaság kedveszegett és fásult volt, még Tasslehoff is, aki pedig mindeddig hevesen vitatkozott Fizbannal az Isten otthona felé vezető útról. Mindez annál inkább bosszantotta Tanist, mivel mindebből kiderült, hogy egyikük sem sejtette, éppen hol vannak. (Fizbant egyszer még azon is rajtakapta, hogy fejjel lefelé tartja a térképet.) A vita azzal végződött, hogy Tasslehoff morogva visszagyömöszölte a térképet a tokjába és az istennek sem vette volna elő még egyszer, mire Fizban megfenyegette, hogy lófarokká varázsolja a kontyát.
Mikor már mindkettejükkel torkig volt, Tanis hátrazavarta Tasst, hogy higgadjon le kissé, megvigasztalta Fizbant és közben arról ábrándozott, hogy mindkettejüket befalazza egy barlangba.
A Kalamanban érzett békés nyugalom a gyötrelmes út során lassan elpárolgott a fél-elfből. Most jött csak rá, hogy az a nyugalom a lázas tevékenységből, a döntések meghozatalának kényszeréből és abból a vigasztaló érzésből fakadt, hogy végre valami érdemlegeset cselekedhet Laurana megsegítésére. Ezek a gondolatok tartották a körülötte tomboló sötéthullámok felszínén, pontosan úgy, ahogy a tengeri elfek Istar Vértengerének vizében. De lassan úgy érezte, hogy a sötét hullámok ismét összecsapnak a feje fölött.
Tanis gondolatai folyton Laurana körül jártak. Újból és újból fölmerültek benne Gilthanas szemrehányó szavai: —
Mindezt érted tette!
És, bár Gilthanas bizonyára megbocsátott neki, jól tudta, önmagának soha sem fog megbocsátani. Ugyan mi lehet Laurana sorsa a Sötétség Királynője Templomában? Él-e még egyáltalán? Tanis megdermedt a gondolattól. Életben kell lennie! A Sötétség Királynője nem öli meg 8t... legalábbis addig nem, amíg szüksége van Beremre... Tanis a Caramon mellett ballagó férfira nézett. Mindent megteszek Laurana kiszabadításáért, esküdözött magában lihegve és ökölbe szorította kezét. Mindent! Akár még az életemet is föláldozom érte, hagy...
Megtorpant. Valóban képes lenne kiadni Beremet? Valóban eladná az Örökembert a Sötétség Királynőjének, olyan sűrű sötétségbe borítva esetleg ezzel az egész világot, hogy többé sohasem látnák a napot?
Nem! Mondta magának határozottan. Laurana különben is inkább meghalna, mintsem ilyen szennyes alku tárgya váljék belőle. Azután... alig néhány lépés megtétele után... hirtelen megváltoztatta az elhatározását. Csak vigyázzon magára a világ, ahogy tud, gondolta sötéten. Nekünk úgyis végünk. Bármi történjék is, semmiképpen sem győzhetünk. Laurana élete az egyetlen dolog, ami számít... az egyetlen dolog... Nem Tanis holt a csoport egyetlen, sötét gondolatokkal viaskodó tagja. Tika Caramon mellett szaporázta lépteit, vörös sörénye magányos meleg fényfolt holt a mindent elborító szürkeségben. De ez a fény csak vörösen vibráló tincseiben maradt meg, a szeméből teljesen kihunyt. Bár Caramon mindig kedves és gyengéd holt hozzá, ám azóta a csodálatos, rövid pillanat óta, ott a tenger mélyén, amikor teljesen magáénak érezhette a szerelmét, többé sohasem került igazán közel hozzá. A hosszú éjszakákon haraggal töltötte el ez az érzés... a férfi csak arra használja őt, hogy a saját fájdalmát enyhítse, döntötte el magában. Megfogadta, hogy faképnél is hagyja, amint vége lesz ennek a kalandnak. Volt Kalamanban egy módos nemesifjú, aki le nem vette róla a szemét... Ám ezek csak az "éjszaka szülte" gondolatok voltak. Amint napvilágnál a mellette, lehajtott fejjel bandukoló Caramonra nézett, azonnal megenyhült a szíve. Gyöngéden megérintette a harcost. Az fölnézett rá és elmosolyodott. Tika mélyet sóhajtott... hát, ennyit a gazdag nemes ifjakról!
Kova kitartóan döcögött a nyomukban, ritkán szólalt meg és sohasem panaszkodott. Ha Tanist nem kötötte volna le annyira a lelkében dúló vihar, már fölfigyelt volna rá, hogy ez rossz jel.
Ami Beremet illeti, senki sem sejthette, mire gondolhat... ha egyáltalán gondolt valamire. Minél messzebbre jutottak, annál idegesebbé és komorabbá hált. Fiatalos lánggal égő kék szeme ide-odajárt, mint egy csapdába ejtett hadállaté.
A hegyek közötti tévelygés második napján Beremnek nyoma veszett.
Reggelre kelve mindnyájan örvendeztek, amikor Fizban kijelentette, hogy most már hamarosan odaérnek Isten otthonához. Örömükbe azonban némi üröm hegyült. Még az eső is jobban rákezdett. A vénember egyetlen órán belül harmadszor csörtetett keresztül velük a sűrű bozóton: "Ez az! Itt hagyunk!" kiáltozással, ...csak azért, hogy egy mocsárban, egy szakadék alján, hagy... utoljára egy égbe nyúló sziklafal tövében találják magukat.
Ekkor aztán Tanis úgy érezte, hogy menten megüti a guta. Még Tasslehoff is megszeppenve hátrált a fél-elf dühtől eltorzult arcának láttán. Tanis, végső erőfeszítéssel összeszedte magát... és ekkor vette észre...
— Hol van Berem? — kérdezte riadtan.
Caramon úgy pislogott, mint aki valami távoli világból pottyan vissza éppen. A nagydarab harcos sietve körülnézett, majd Tanishoz fordult, és arcát elöntötte a szégyen pírja. — Én... én nemtom, Tanis. Én... izé... azt hittem, itt van mellettem.
— Ő az egyetlen, aki elvezethet bennünket Nerakába — szűrte a szót a fél-elf összeszorított fogai között —, miatta tartják egyedül még életben Lauranát. Ha egyszer elkapják... Tanis elhallgatott, feltörő könnyei beléfojtották a szót. Halántéka majd szétpattant, úgy lüktetett, de mégis, minden erejét összeszedve megpróbált gondolkodni.
— Ne ess kétségbe pajtás — veregette meg a karját Kova —, biztosan megtaláljuk. — Ne haragudj, Tanis — motyogta Caramon —, én... izé... Raistra gondoltam. Tu...tudom, hogy nem kellett volna...
— Abyss mélységes mélységére, hogyan képes az a nyavalyás testvéred még úgy is bajt keverni, hogy nincs is itt?! — üvöltötte Tanis. De nyomban megbánta. — Bocsáss meg, Caramon — mondta és nagyot sóhajtott. — Ne vádold magadat... nekem is ügyelnem kellett volna rá... ahogy mindnyájunknak. Különben is mindenképpen vissza kell fordulnunk, hacsak Fizban keresztül nem tuszkol bennünket ezen a tömör sziklán... ne, ne is törődj vele, amit mondtam, jó öreg... Berem különben sem juthatott még messzire, és könnyen a nyomára bukkanunk. Nem ismeri ki igazán magát az erdőben.