Tanisnak igaza volt. Alig egy órája mentek visszafelé a saját maguk taposta úton, amikor fölfedeztek egy keskeny vadcsapást, amelyet errefelé jövet egyikük sem vett észre. Kova pillantotta meg elsőként az emberi lábnyomokat a sárban. Izgatottan rikkantott a többiek után és már csörtetett is befelé a bozótba, könnyűszerrel követve a világosan kirajzolódó nyomokat. A többiek is utána vetették magukat, de a törpét mintha valami titkos erő hajtotta volna előre. Akár a vadászkopó, amelyik érzi, hogy nem messze járhat előtte a préda, Kova vadul tiporta a tüskés indákat és tört magának utat a sűrűbe. Hamarosan el is tűnt a szemük elöl.
— Kovaa! — kiáltott utána Tanis nem is egyszer. — Várj meg!
De a csapat egyre jobban lemaradt a megvadult törpe mögött, míg teljesen szem elől nem tévesztették. Kova nyomai azonban még élesebben látszottak mint Bereméi. Nem okozott különösebb gondot követniük a törpe súlyos csizmájának lenyomatait, nem is szólva a letöredezett faágakról és a tövestől kitépett indákról, amelyek kitűnően jelezték, merre nyomult előre.
Ekkor hirtelen meg kellett torpanniuk.
Újabb sziklafal elé értek, de ezúttal akadt benne valami átjáró... egy szűk nyílás, amely valami alagútfélében folytatódott. A törpe könnyűszerrel bebújhatott rajta... annak a jelei is jól láthatóak voltak... de annyira szűknek bizonyult, hogy Tanis csak elkeseredetten bámult le rá.
— Berem keresztülbújt rajta — állapította meg Caramon és a kövön fénylő friss vérfoltra mutatott.
— Az meglehet — mormolta Tanis bizonytalanul. — Nézd csak meg, mi van a túloldalon, Tass-utasította a surranót.
Semmi kedve nem volt addig belebújni a lyukba, amíg nem bizonyosodott meg felől e, hogy nem újabb zsákutcába vezet.
Tasslehoff könnyedén besurrant a résen, hamarosan meg is hallották lelkesen álmélkodó kiáltozását, de a visszhangtól nem értették meg a szavait.
— Fizban képe váratlanul fölragyogott. — Ez az! — rikoltotta a vén mágus magas, sipító hangon. —Megtaláltuk! Ott van Isten otthona! Ezen a nyíláson át lehet eljutni oda! — Másik nincs? — kérdezte Caramon és gyászos pillantással méregette a szűk rést. Fizban elgondolkodott. — Hmm, ha jobban belegondolok, úgy tű...
— Tanis! Siessetek! — hallatszott ekkor Tass éles kiáltása a túloldalról.
— Csak semmi újabb zsákutca — mormolta Tanis — ezen megyünk át... valahogy.
A társaság négykézlábra ereszkedett és egyenként gyömöszölték át magukat a nyitáson. Az út egyetlen arasznyi része sem bizonyult könnyebbnek... néha teljesen le kellett hasalniuk, úgy kúsztak előre a sárban, mint a kígyók. A széles vállú Caramonnak volt a legnehezebb dolga és Tanisnak még az is az eszébe jutott, nem kellett volna-e a nagydarab harcost otthagyniuk? A túloldalon Tasslehoff várta őket, izgatottan ugrándozva nézte, hogyan bújnak sorban elő. — Hallottam valamit. Tanis — hadarta. — Kova ordítását... arra elől. És várj csak, Tanis, míg megpillantod azt a helyet! Nem hiszel majd a szemednek!
De Tanis alig figyelt rá és körül sem nézett mindaddig, amíg valamennyien szerencsésen át nem értek. Mindnyájuk erejére szükség volt ahhoz, hogy Caramont is kicincálják valahogy, és amikor ez végre sikerült, a karját és vállát mindenütt vérző karculásuk borították.
— Ez az — állapította meg Fizban —, itt vagyunk!
Erre már a fél-elf is megfordult, hogy megnézze az Isten otthonának nevezett helyet. — Háát, nem egészen olyan, mint amilyen helyet én választanék otthonomnak, ha isten lennék — dünnyögte Tasslehoff bizonytalanul.
Tanis kénytelen volt egyetérteni vele.
A hegység kellős közepén álltak, egy kráter szélén. Miután alaposabban szemügyre vette Isten otthonát, Tanist legelőször a hely tökéletes elhagyatottsága és pusztasága ragadta meg. A hegymászás közben végig, mindenütt a megújuló életjeleivel találkoztak: rügyező fákkal, sarjadó fűvel, a sárból kibújó, friss virágokkal, itt-ott megmaradt hófoltokkal. De itt nem volt semmi! A kráter alja teljesen egyenes és sima volt, tökéletesen kopár, szürke és élettelen. A mélyedést körülölelő hegyek rideg csúcsai tornyosultak fölébük. A csúcsok szaggatott szirtjei mintha befelé dőltek volna és a szemlélőben azt a benyomást keltették, hogy valami lefelé nyomja őket, a lábúknál fölhalmozódott törmelékbe. Fölöttük az ég azúrkék, tiszta és hideg volt, nem látszott a nap, sem egy eltévedt madár vagy akár egy felhőfoszlány, pedig zuhogott az eső, amikor nekivágtak az alagútnak. Olyan volt az ég, mint egy szürke, mozdulatlan keretből rájuk meredő kék szem. Tanis megrázkódott, elfordította tekintetét az égről, hogy még egyszer körülnézzen a katlanban.
Egyenesen a bámuló szem alatt, a kráter közepén, szabálytalan szikladarabokból emelt kör állt. Az alaktalan kövekből rakott kör teljesen szabályos volt. Olyan szorosan sorakoztak egymás mellett és oly pontosan illeszkedtek egymáshoz, hogy Tanis onnan, ahol állt, bármennyire is erőltette a szemét, sehogy sem láthatta tisztán, mit őriznek olyan ünnepélyesen. A kőtörmelékkel borított, sivár terepen azok a sziklák nyújtották az egyetlen látványosságot.
— Olyan végtelenül szomorúnak látszik az egész — sóhajtott föl Tika. — Igaz, nem ijesztő... nem látszik gonosznak, csak éppen olyan búskomor! Ha az istenek valóban ellátogatnak ide, biztosan könnyeket hullat ez az egész hely a világ nyomorúsága fölött.
Fizban átható pillantással mérte végig a lányt és már szóra nyitotta volna a száját, amikor fölhangzott Tasslehoff rikoltása: — Tanis, idee!
— Látom — kiáltotta a fél-elf és futásnak eredt.
A katlan túloldalán két alak körvonalai rajzolódtak ki homályosan... egy alacsonyé és egy magasé... amint egymással harcolnak.
— Az ott Berem! — visította Tass. Éles surranó-szemével tisztán láthatta mindkét küzdőt. — És mintha bántaná Kovát. Tanis, siess!
Tanis átkozta magát, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat, hogy nem figyelt oda jobban Beremre, nem kényszerítette rá, hogy tárja föl előttük rejtegetett titkait és olyan sebességgel rohant át a köves terepen, amit csak a félelem diktálhatott neki. Hallotta, amint a többiek kiáltoznak utána valamit, de nem törődött vele. Csak arra a két alakra figyelt és most már ő is világosan látta őket. A törpe a szeme láttára zuhant a földre. Berem ott magasodott fölötte.
— Kovaa! — bődült el Tanis.
A szíve hevesen vert, a tüdeje majd kiszakadt. Mégis fokozta léptei gyorsaságát és a következő pillanatban meglátta Berem rámeredő szemét. Úgy látszott, mintha a férfi mondani akarna valamit, de a fél-elf nem hallott semmit, úgy lüktetett. Kova ott hevert Berem lába előtt. A törpe szeme csukva volt, feje félrebillent, arca hamuszürke. — Mit tettél? — ordított Tanis Beremre. — Megölted őt! — Bánat, bűntudat, reménytelenség és harag egyszerre robbant Tanis bensőjében, akár a vén mágus valamelyik tűzgolyója, elviselhetetlen fájdalmat lobbantva a fejében. Nem látott semmit a vörös áradattól, amely elhomályosította a szemét.
Kardját markolta, de nem tudta, hogyan került a kezébe. Érezte a markolat vasának hidegét. Berem arca vérvörös tengerben úszott előtte és a férfi szemében nem rémület... hanem mélységes bánat tükröződött. Azután Tanis látta, amint az a szempár kitágul a fájdalomtól és csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a pengét belemártotta Berem ellenállást nem tanúsító testébe, olyan mélyen, hogy hallotta, amint áthatol húson, csonton és beleütközik a sziklába, amelynek az Örökember támaszkodott.