Forró vér ömlött Tanis kezére. Szörnyű sikoly feszítette a fél-elf agyát, utána súlyos test zuhant rá, kis híján ledöntve 8t a lábáról.
Berem teteme volt az, de Tanis észre sem vette. Tajtékozva rántotta ki fegyverét és ismét döfött. Ekkor erős kéz szorítását érezte a vállán, de tébolyában lerázta magáról. Végül kiszabadította a kardot és némán figyelte, amint Berem a földre rogy, miközben vastag sugárban dőlt a vér az iszonyatos sebből, közvetlenül a férfi mellében lévő, gonoszul villogó ékkő alatt.
Háta mögül mély, dörgő hangot, egy nő zokogó könyörgését és vékony, gyászos sivalkodás hangját hallotta. Tanis dühödten megpördült, hogy szembenézzen azokkal, akik akadályozni merészelik. Egy nagydarab férfi elkeseredett arcát és egy vöröshajú lányt látott, akinek szeméből patakzottak a könnyek, de nem ismerte föl egyiküket sem. Ekkor megjelent előtte egy vénséges vén ember. Az arca nyugodt volt, kortalan szemében mélységes szomorúság látszott. Az öregember nyájasan rámosolygott Tanisra, előrenyújtotta a karját és kezét rátette a fél-elf vállára.
Érintése olyan volt számára, mint lázas betegnek a hideg víz. Tanis érezte, amint visszatér belé az értelem. A véres köd eloszlott a szeme elől. Ledobta vöröslő kezéből a vértől csöpögő kardot és zokogva lerogyott Fizban lába előtt. Az öregember előrehajolt és kedvesen megveregette a vállát.
— Légy erős, Tanis — mormolta lágyan —, mert el kell köszönnöd valakitől, aki hosszú útra indul.
Tanis emlékezete föléledt. — Kova! — hörögte.
Fizban szomorúan bólintott és Berem holttestére nézett. — No gyere. Itt már nincs semmi tennivalód.
Tanis a könnyeit nyeldekelve, nehézkesen fölállt. Félretolta útjából a varázslót és odatámolygott a földön heverő törpéhez, akinek feje Tasslehoff ölében pihent.
A törpe elmosolyodott, amikor meglátta a közeledő fél-elfet. Tanis térdre omlott legrégibb barátja mellett. Megfogta Kova kérges kezét és keményen megszorította.
— Majdnem elszalasztottam őt, Tanis — mormolta Kova és szabad kezével a mellkasát tapogatta. — Berem már majdnem kicsusszant azon a másik nyíláson, ott, kicsit följebb, a sziklák alatt, amikor ez a vén szívem fölmondta a szolgálatot. — Ak...akkor biztosan meghallotta a kiáltásomat, mert utána már csak arra emlékszem, hogy a karjában tart, majd lefektet, ide a sziklákra. — Akkor hát nem... hát nem... bántott téged? — Tanis alig volt képes megszólalni. Kova erejéből még telt egy felhördülésre: — Méghogy engem! Egy egeret sem lenne képes bántani, Tanis. Olyan szelíd, akár Tika. — Ezzel a törpe rámosolygott a lányra, aki szintén ott térdepelt mellette. — Aztán vigyázz arra a nagy mamlasz Caramonra, hallod — dörmögte a lány felé. — Gondod legyen rá, hogy félre ne lépjen.
— Vigyázok rá, Kova — hüppögött a lány.
— Legalább ezután többé nem próbálhatsz meg vízbe fojtani — morogta a törpe és szeretettel pihent meg a szeme Caramonon. — És ha netán találkoznál azzal a komisz testvéreddel, billentsd meg jól... a nevemben!
Caramon nem talált szavakat, csak lassan megcsóválta a fejét. — Én... izé... megnézem Beremet— motyogta tétován. Odanyújtotta a kezét likának, gyöngéden fölsegítette és elbotorkált vele.
— Neem Kova! Nem indulhatsz újabb kalandra nélkülem! — nyöszörögte Tass. —Rögtön nyakig leszel a bajban, magad is tudod.
— Ez lesz az első nyugodt pillanatom, amióta találkoztam veled — dörmögte a törpe morcosan. — Azt akarom, hogy a sisakom a tiéd legyen... az a griffsörényes. — Komoran nézett rá Tanisra, majd tekintetét ismét a zokogó surranóra emelte. Fölsóhajtott és megpaskolta Tass kezét. —Jól van, jól van, no pajtás, ne vedd annyira a szívedre. Boldog volt az én életem, mely hűséges barátokkal áldott meg. Láttam gonosz dolgokat, de találkoztam rengeteg jósággal is. No és, végül még a remény is visszatért a világba. Gyűlölöm, hogy itt kell hagyjalak — suttogta elhomályosodó szemmel pillantva Tanisra —, éppen most, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám. De már mindent megtanítottam neked, amit csak tudok, pajtás. Minden jóra fordul, meglásd! Jóra fordul... tudom.. Hangja elhalkult, lehunyta a szemét és nehézkesen zihált. Tanis keményen szorította a kezét. Tasslehoff barátja vállába temette az arcát. Ekkor előlépett Fizban és megállt Kova lábánál.
A törpe kinyitotta a szemét. — Most már ismerlek téged —mormolta lágyan és a szeme megcsillant, amint Fizbanra nézett. — Te is eljössz velem, ugye? Legalább az utazás elejére... hogy ne legyek olyan egyedül. Olyan régen kóborlok a barátaimmal, szóval... valahogy olyan mulatságos... hogy így kell most elmennem... egymagamban.
— Veled megyek — ígérte Fizban kedvesen. — Most pedig csukd be a szemed és pihenj, Kova! E világ gondjai többé nem nyomják a vállad. Megdolgoztál bőven az alvásjogáért. — Alvás — suttogta a törpe és elmosolyodott. — Igen, az kell most nekem. Ébressz majd föl, ha készen vagy az útra... ébressz föl, amikor itt az ideje az indu... — Ezzel Kova szeme lecsukódott. Könnyedén, lágyan szívta be a levegőt, azután kieresztette...
Tanis az ajkához emelte öregbarátja kezét. — Isten veled, vén pajtás — suttogta a fél-elf és ráhelyezte a törpe kezét mozdulatlan mellkasára.
— Nee! Kova! Neem! — sikoltott fel vadul Tasslehoff és ráborult a törpe tetemére. Tanis gyengéden a karjába emelte a zokogó surranót. Tass vadul rúgkapált, de a fél-elf erősen tartotta, akár egy kisgyereket, míg végre Tass.\ kimerülten... megadta magát. Átkarolta Tanis nyakát és keserűen hüppögött tovább.
Tanis megsimogatta a surranó kontyát, közben fölnézett... és keze megállt a levegőben. — Várj csak! Mit művelsz, öregember? — kiáltotta.
Leállította Tasst a földre és villámgyorsan talpra szökkent. A sovány vén mágus a karjába emelte Kova testét és Tanis döbbenten látta, amint megindul vele a különös sziklakör felé.
— Állj! — kiáltotta Tanis parancsolón. — Meg kell adnunk neki a végtisztességet, sírhalmot kell emelnünk fölé!
Fizban szembefordult Tanisszal, vén arca komor volt. Gyengéden és könnyedén tartotta karjában a törpe súlyos testét.
— Megígértem neki, hogy nem kell egyedül útra kelnie — mondta egyszerűen Fizban. Azután visszafordult és tovább ballagott a sziklatömbök felé. Tanis egy pillanatnyi tétovázás után a nyomába vetette magát. A többiek elbűvölten álltak, úgy nézték Fizban távolodó alakját.
Tanis úgy gondolta, hogy könnyedén utolér egy ilyen súlyos terhet cipelő vénembert, ám Fizban hihetetlenül sebesen haladt, mintha a törpével együtt pihekönnyű lenne. Tanist lehúzta saját testének súlya és úgy érezte, mintha egy ég felé szálló füstpamacsot akarna elkapni. Azért csak botladozott tovább a távozók után és pontosan abban a pillanatban érte utol őket, amikor a vén mágus, karján a törpe testével belépett a sziklatömbök közé.
Tanis gondolkodás nélkül átpréselte magát a sziklák között, csak annyit tudott, hogy meg kell állítania ezt a kótyagos, vén varázslót és vissza kell szereznie barátja holttestét. A körön belül azonban megtorpant. Olyasmi tárult elé, amit először valami víztócsának nézett, amelynek sima felületét nem fodrozza semmi. Azután rájött, hogy nem víz az, amit lát, hanem tükörfényesre csiszolt sziklafelület. A mélyfekete kőtükör tompán csillogott. Úgy tárulkozott ki előtte, mint az éjszaka sötétje és valóban, amint Tanis jobban belenézett, álmélkodva látta a mélyén fölragyogni a csillagokat. Annyira tiszta volt a látvány, hogy akaratlanul fölnézett az égre, attól tartva, hogy közben leszállt az éj, pedig biztosan tudta, hogy még csak a délután közepe táján járnak. Az ég változatlanul azúrkék volt odafönt, hideg és tiszta, nem volt rajta sem nap, sem csillagok. Tanis döbbenten és gyöngén térdre hullott a tükörfényes kő szélénél és még egyszer belebámult a fénylő mélységbe. Látta a csillagokat és a holdakat... három holdat látott és megremegett a lelke, mivel a fekete hold, amelyet csak a leghatalmasabb, fekete köpönyeges varázslók láthattak, most előtte is megjelent, mint valami még sötétebb kör a feketeségben. Még a tátongó ürességet is látta, ahol valaha a Sötétség Királynője és a Bátor Harcos csillagképe ragyogott az égen.