Eszébe jutottak Raistlin szavai: "Mindketten eltűntek. Majd a Királynő leszállt Krynn földjére... és a Harcos is, hogy megküzdjön vele..."
Tanis föltekintett és látta, amint Fizban rálép a csillogó kőtükörre, karján a törpe ernyedt testével.
Elkeseredetten próbálta magát utánuk vetni, de nem volt elég ereje hozzá, hogy rálépjen arra a jéghideg sziklafelületre, még annyira sem futotta a bátorságából, hogy Abyss mélységes mélyébe vesse magát. Csak bámulhatta, amint a vén mágus, csöndesen lépdelve, mintegy vigyázva, nehogy fölébredjen a karjában tartott gyermek... végre elérte a csillogó kőtükör középpontját.
— Fizban! — kiáltott utána.
De az öregember nem állt meg, vissza sem fordult, csak ment tovább a pislákoló csillagok között. Tanis észrevette, hogy Tasslehoff odasompolyog mellé. A fél-elf odanyúlt és megszorította a surranó kezét, mint az előbb Kováét.
A vén mágus ekkor odaért a kőtükör legközepére, és... eltűnt!
Tanis felnyögött. Tasslehoff már ugrott volna el mellőle, hogy végigrohanjon a tükörsima sziklafelületen, de a fél-elf elkapta a grabancát.
— Nem, Tass — mormolta a surranó fülébe csöndesen —, erre az útjára nem mehetsz vele. Egy darabig még velem kell maradnod. Most nekem van szükségem rád!
Tasslehoff tőle szokatlan engedelmességgel hátralépett és közben izgatottan előremutatott.
— Tanis, odanézz! — suttogta remegő hangon. — A csillagképek... visszatértek!
Tanis ismét belenézett a fekete sziklató tükrébe és látta, amint a Bátor Harcos konstellációjának csillagai valóban visszailleszkednek a helyükre. Pislákoltak egy darabig, azután fényesen fölragyogtak, kékesfehér sugaraikkal be világították a sötét mélységet. Tanis gyorsan fölnézett a magasba, de az ég továbbra is sötét volt, néma és üres.
4.
Az Örökember története
Caramon.
Tanis! — kiáltotta hangosan.
"Berem!" Tanisnak hirtelen eszébe jutott, mit is cselekedett és a kövekkel borított terepen odabukdácsolt Caramonhoz és Mához, akik iszonyodva meredtek a vérfoltos sziklára, amely előtt az Örökember teteme hevert. Miközben bámulták, Berem teste megvonaglott, a férfi felnyögött..., de nem a fájdalomtól, hanem úgy, mint aki viszszaemlékszik valami fájdalomra. Szörnyű sebének egyetlen
nyoma néhány vérfolt volt a bőrén, de azok is Tanis szeme láttára tűntek el róla. — Ne feledd, hogy Örökembernek is hívják! — mondta Tanis a hamuszürke arcú Caramonnak. —Sturmmal láttuk őt meghalni Pax-Tharkasban, tonnányi kődarabok alatt. Már számtalanszor meghalt, csakhogy mindig újraszülessen. Ráadásul azt állítja, nem tudja, miért van így. — Ezzel Tanis szorosan Berem elé lépett, aki tágra nyílt, rémült szemmel nézte, amint közeledik hozzá.
— De igenis tudod, nem igaz, Berem? — mormolta Tanis. A fél-elf hangja most halk volt, viselkedése nyugodt. — De tudod — ismételte meg szavait —, és el is mondod nekünk. Sok emberélet függhet tőle.
Berem a földre szegezte a tekintetét. — Sajnálom... a barátodat — motyogta. — Én... én megpróbáltam segíteni rajta, de nem volt...
— Tudom — válaszolta Tanis. — Én is sajnálom... amit tettem. — És nagyot nyelt. — De nem láttam tisztán... nem értettem...
Ám alig mondta ki e szavakat, Tanis ráébredt, hogy nem mond igazat. Igenis látott, de csak azt látta, amit látni akart. Mennyi hasonló dolog történt meg vele életében! Hányszor torzíthatta el a látását a tudata? Nem értette meg Beremet, mert nesz akarta megérteni őt! Berem testesítette meg Tanis előtt azokat a sötét és titokzatos erőket, amelyeket önmagában is annyira gyűlölt. Akkor megölte Beremet, ezt világosan értette, de azt a kardot tulajdonképpen önmagán döfte keresztül!
Ám most ez a kard ütötte seb kilökte magából bűzös, üszkös mérgét, amely a lelket is megfertőzi... a seb így már begyógyulhatott. A Kova halála fölötti gyász és bánat úgy hatott rá, mint valami nyugtató balzsam, emlékeztette a jóságra és az ember igazi értékére. Tanis végre úgy érezte, hogy megszabadul bűne árnyékától. Bármi történt, ő megtette a lehető legtöbbet, próbált segíteni, megkísérelte helyükre tenni a dolgokat. Igaz, követett el hibákat, de most már megbocsáthatott magának és folytathatta útját. Talán Berem is észrevette mindezt Tanis szemében. Egész biztosan látta benne a gyászt és a mélységes részvétet. — Fáradt vagyok — szólalt meg ekkor váratlanul Berem és pillantása megállapodott Tanis könnyektől kivörösödött szemén. — Olyan nagyon fáradt vagyok — és elgyötörten nézett a feketén csillogó tükörfényes kőre. —Én... én... irigylem a barátodat. Ő most már megpihenhet. Megtalálta a lelke békéjét. Hát nekem ebben sohasem lehet részem? — Berem keze ökölbe szorult, teste összerázkódott, feje tenyerébe hanyatlott. — De félek... látom a véget... már itt van, nagyon közel. Rettegek tőle.
— Valamennyien félünk —sóhajtotta Tanis és megdörgölte égőszemét.-Igazad van, valóban közeli a vég és sötétséggel terhes. És a válasz nálad van, Berem.
-Én el ...elmondom, amit csak tudok — mormolta Berem akadozva, mintha úgy szakadnának ki belőle a szavak. — De segítenetek kell! — ragadta meg a fél-elf kezét. — Meg kell ígérned, hogy segítetek nekem!
— Nem Egérhetek semmit — felelte Tanis sötéten — legalábbis addig, amíg nem tudom az igazságot.
Berem leült a földre, hátút nekivetette a vérfoltos sziklának. A többiek köré telepedtek és szorosabbra húzták magukon köpönyegüket, a hegyoldalon lezúduló és a körben álló sziklák között süvöltő, egyre erősödő szél ellen. Szótlanul hallgatták Berem meséjét, csak Tasst fogta el néha a sírás ingere, s ilyenkor fejét Tika vállára hajtva csöndesen hüppögött.
Eleinte Berem halk hangon vonakodva beszélt. Néha láthatták, hogyan küzd magával, de végül mindig összeszedte magát és folytatta a történetet. Hangja fokozatosan erősödött, olybá tetszett, mintha megkönnyebbülne, hogy végre kimondhatja a lelkét oly sok esztendőn átmarcangoló igazságot.
— Amikor..., amikor azt mondtam, hogy értem, miként éreztél a testvéred elveszítésekor... — biccentett Caramon felé — igazat beszéltem. Nekem..., nekem is volt egy húgom. Nem voltunk ugyan... ikrek, de olyan közel álltunk egymáshoz, mintha azok lettünk volna. Pontosan egy évvel volt fiatalabb nálam. Egy kis tanyán éltünk, Neraka közelében. Mindenkitől távol... nem voltak szomszédaink. Anyánk tanított meg otthon írni és olvasni, amivel elboldogulhattunk valahogy. Leginkább a földünket műveltük.
A húgom volt az egyetlen társam, egyetlen barátom..., én pedig az övé.