Keményen dolgozott..., túlságosan is. Az Összeomlás után csak annyira futotta az erőnkből, hogy mindig kerüljön valami az asztalra. Szüleink már idősek és betegek .voltak. Az első télen nem sok kellett volna hozzá, hogy éhen vesszünk. Akármit hallottatok is az Éhínség Koráról, azt úgysem tudjátok elképzelni. — Itt Berem hangja elhalt, tekintete megtört. — A vidéket vérszomjas vadállatok és még vérszomjasabb emberek hordái dúlták. Mivel minden• kitől távol éltünk, szerencsésebbek voltunk némelyeknél. De így is számtalan éjszakát töltöttünk ébren, husánggal a kezünkben, mialatt a ház körül ólálkodtak a farkasok... prédára várva. Láttam, amint a húgom... egy aranyos kis teremtés... a szemem láttára megöregszik, pedig még húszéves sem volt. A haja úgy megszürkült, akár mára az enyém, az arca beesett és elborították a ráncok. Mégsem panaszkodott soha!
Azon a tavaszon sem sokat javult a helyzet. De mégiscsak van valami reményünk,
mondogatta a húgom. Elvethettük a magot és láthattuk, amint kikel. Vadászhattunk a tavasszal együtt visszatérő állatokra. Nagyon szeretett vadászni, igazán jól bánt az íjjal és örült, ha kint lehetett a szabad levegőn. Gyakran indultunk portyára együtt. Azon a napon...
Berem itt elhallgatott. Becsukta a szemét és úgy reszketett, mintha fázna, de összecsikordította a fogát és folytatta tovább.
— Aznap messzebbre elmentünk, mint általában. Egy helyütt a villám gyújtotta tűz fölégette a bozótot, így rábukkantunk egy ösvényre, amelyet azelőtt sohasem láttunk. Nem nagyon sikerült akkor a vadászat, ezért nekivágtunk az új ösvénynek, hátha arra találunk valami zsákmányt. De kis idő múlva rájöttem, hogy nem vadcsapáson járunk. Régi, nagyon régi, emberláb taposta ösvény volt az. Már évek óta nem járt rajta senki. Én visszafordultam volna, de a húgom csak ment tovább, hajtotta a kíváncsiság, vajon hová vezethet? Berem arca görcsösen megfeszült. Egy pillanatra Tanis meg is ijedt, hogy végképp elhallgat, de lázasan folytatta tovább, mint akit megigéztek.
— Az út egy... különös helyre vezetett. A húgom azt mondta, hogy biztos valami templom lehetett valaha... gonosz hatalmak temploma. Én nem is tudom. Csak arra emlékszem, hogy elszáradt indákkal befutott, törött oszlopok hevertek szerteszét. Abban igaza volt, hogy gonosz hely, határozottan éreztem... vissza kellett volna fordulnunk onnan. El kellett volna menekülnünk arról a baljós helyről.
Berem többször megismételte az utóbbi szavakat, mint valami dallamos mondókát. Utána ismét elhallgatott.
Senki nem szólt semmit, nem is moccant és néhány pillanat múlva a férfi ismét megszólalt, de olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolniuk hozzá, ha érteni akarták. Lassacskán ráébredtek, hogy Berem teljesen megfeledkezett róluk, s talán arra sem emlékszik, hol van éppen. Visszatért abba a régi idebe.
— De a romok között ott hevert egy szép, egy gyönyörű valami: egy törött oszlop talapzata, tele ékkövekkel... — Berem hangját még most is meglágyította az áhítat. — Sohasem láttam ehhez hasonló szépséget! Sem ilyen gazdagságot! Hogyan hagyhatnám itt? Csak egyetlen drágakövet! Egy is gazdaggá tehetne bennünket! Beköltözhetnénk a városba... és a húgomnak udvarlói lennének, ahogy az illik. Letérdelek és előhúzom a késemet. Itt egy drágakő... egy nagy smaragd... vakítóan ragyog a napfényben. Csábítóbb mindennél, amit addig valaha láttam! Megszerzem! Késemet beledöföm a kőbe a smaragd mellett-kísérte heves mozdulattal a szavait Berem — és hozzálátok, hogy kivájjam. A húgom megrémül... rám kiált... megparancsolja, hogy hagyjam abba.
"Ez itt egy szent hely" — siránkozik. "Azok a kövek valamilyen istenéi! Szentségtörést művelsz, Berem!"
A férfi megrázta a fejét, arca elsötétült a rátörő harag emlékétel.
— Nem törődöm vele, bár érzem, hogy a szívem szinte megdermed, miközben a követ vésem. Mégis azt mondom neki: "Ha az isteneké volt is valaha, lám, mégis elhagyták, ahogy elhagytak bennünket is!" — De nem hallgat a szavamra!
Berem szeme ekkor fölpattant, hideg volt és még nézni is ijesztő. Hangja is valahonnan távolról kongott.
— Megragad... körme beleváj a húsomba... fáj! — "Megállj, Berem!" — Parancsolja... nekem, a bátyjának! — "Nem engedem, hogy megszentségtelenítsd az istenek tulajdonát!"
— Hogyan merészel így beszélni velem? Hiszen érte csinálom! A családunkért! Nem állhat az utamba! Ő is tudja, mi történhet, ha elönt a téboly. Valami megpattan a fejemben, elönti az agyamat. Nem gondolkodom és nem látok... vadul ráüvöltök:-"Hagyj engem békén!"-de akkor megragadja a kést tartó kezemet, megrántja a pengét... hozzáütődik a drágakőhöz!
Berem szemében a téboly fénye villant. Caramon elővigyázatosan tőre markolata után nyúlt, amint a mesélő keze ökölbe szorult és hangja hisztérikus rikoltozássá erősödött. — És akkor... meglököm őt... nem is olyan erősen... jaj, nem akartam én olyan erővel megtaszítani! Elesik! Utána kellene kapnom, de képtelen vagyok rá. Lassan mozdulok, túlságosan lassan! A feje... hozzácsapódik az oszlophoz! A kő éles pereme megüti itt — szorítja halántékóra a tenyerét Berem —, vér önti el az arcát és fröccsen az ékkövekre... a fényük elhomályosul... és elhomályosul az ő szeme is. Csak mered rám, de nem lát engem! És akkor... és akkor...
Berem teste görcsösen összerándult.
— Borzalmas jelenet... mindig ezt látom álmomban, valahányszor lehunyom a szeme. Olyan, mint maga az Összeomlás, csakhogy akkor majdnem minden elpusztult! Ez inkább teremtés, de micsoda rémisztő, kísérteties teremtés! A föld meghasad! A hatalmas oszlopok a szemem láttára helyreállnak. Egy templom emelkedik ki a föld alatti, sötét, baljós mélységből! De ez a templom nem szép... borzalmas és torz! Látom, amint valami sötétség tornyosul
fölém... sötétség, amelynek öt feje van... és mind az öt ott tekereg és imbolyog a szemem előtt! A fejekből dermesztő, síri hang száll felém és ezt mondja...
— "Régen elűztek engem erről a világról, és csak egyetlen helyen térhetek rá vissza! Ez az ékköves oszlop... számomra zárt ajtó volt eddig, ez tartott fogva börtönömben. De lám> te kiszabadítottál engem, halandó, s ezért neked adom, amire annyira sóvárogsz... a zöld drágakő a tiéd!"
-Hátborzongató, gúnyos kacajt hallok. Iszonyúfájdalmat érzek a mellemben. Lenézek és megpillantom a zöld ékkövet, a húsomba ágyazódva, ahogyan most is láthatjátok. Az előttem imbolygó gonosztól rémülten, galád tettemtől bénultan nem tehetek semmit, csak bámulom, amint az árnyalak egyre világosabbá és élesebbé válik. Egy sárkány az! Most már tisztán látom... egy ötfejű sárkány, amilyenről csak rémmesékben hallottam azelőtt, gyerekkoromban.
És ekkor megértem, hogy ha az a sárkány egyszer kilép e világra, akkor végünk. Ebben a pillanatban értem meg, mit is cselekedtem. Ez itt a Sötétség Királynője, akiről annyit magyaráztak nekünk a papok! Mióta régen a Nagy Huma börtönébe zárta, csak arra törekszik, hogy visszatérhessen e világba. Most pedig... az én ostobaságom következtében... ismét szabadon járhat-kelhet e földön. Ekkor az egyik hatalmas fej felém kígyózik és én tudom, hogy rögtön meg kell halnom, mert nem engedheti, hogy visszajöttének eleven tanúja maradjon. Látom a rám vicsorító, félelmetes agyarakat, de nem tudok megmozdulni... nem is törődöm vele.
És ekkor, váratlanul a húgom jelenik meg előttem! Él..., de amikor megpróbálom megérinteni, a kezem csak a semmit éri.
-,,Jasla!" — sikoltom a nevét.
-"Fuss, Berem, fuss!"-kiáltja.-"Elállom az útját! Nem törhet át... még nem! Rohanj!" — Egy pillanatig bénultan meredek rá. A húgom árnya ott ingadozik közöttem és a Sötétség Királynője között. Iszonyodva látom, amint mind az öt fej dühödten hátrahajlik, üvöltésük hasogatja az eget. De nem törhetnek át a húgom árnyékán. A királynő alakja egyre jobban remeg előttem... még mindig ott van... a gonoszság sötét árnya,