semmi több..., de a hatalma óriási. A húgom után kap... Megfordulok és elrohanok. Futok, rohanok, s közben a zöld drágakő egyre mélyebbre égeti magát a testembe.
Addig rohanok, amíg minden el nem sötétül előttem. Ezzel Berem elhallgatott. Verejték patakzott az arcán, mintha valóban napok óta egyfolytában rohanna. Senki nem szólalt meg hallgatói közül. Mintha a sötét történet éppolyan kősziklákká változtatta volna őket, amilyenek a tükörfényes fekete kő körül sorakozók.
Végül Berem mély, szaggatott lélegzetet vett..., szeme összeszűkült és ismét látta a többieket.
— Utána életem hősszú szakasza következett, amelyről nem tudok semmit. Amikor végre magamhoz tértem, már olyan voltam, amilyennek most is láthattok. Először arra gondoltam, hogy az egész valami lidércnyomás volt, egy borzalmas álom. Akkor azonban megéreztem a zöld ékkő tüzét a mellemben, és rájöttem, hogy ez mégis valóság.
Fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Lehet, hogy kábulatomban keresztül-kasul bejártam Krynn egész földjét. Marcangolt a vágy, hogy visszatérhessek Nerakába. Mégis, az volt az egyetlen hely, amelyről tudtam, hogy oda nem mehetek el soha. Nem volt hozzá bátorságom.
Hosszú évekig vándoroltam ezután, de sehol sem lelhettem békére, sehol sem pihenhettem meg, számtalanszőr meghaltam, csak hogy feltámadjak megint. Bármerre jártam, csak a gonosz garázdálkodásáról hallőttam a földjeinken és tudtam, hogy mindennek én vagyok az oka. Egyszer csak megjelentek a sárkányok és a sárkányemberek is, és csak én tudtam, mit jelent mindez. Csak én, egyedül én tudtam, hogy a Királynő elérkezett hatalma csúcsára, és arra készül, hogy meghódítsa az egész világot. Egyetlen dolog hiányzik neki ehhez..., és az én vagyok! Hogy miért? Nem tudom biztosan. Csak annyit érzek, hogy erővel be akarok csukni egy ajtót, amelyet kívülről feszeget valaki. És belefáradtam..., nagyon...
Berem hangja megbicsaklott. — Annyira fáradt vagyok...! — mormolta és a tenyerébe temette az arcát. — Legyen már vége egyszer...!
A többiek hosszan hallgattak, keresték a történet értelmét, amely leginkább valami homályos, éji órán elpusmogott, gyermekeket ijesztő dajkamesére emlékeztetett.
— És mit kell tenned, hogy bezárhasd azt az ajtót? — kérdezte végül Tanis.
— Nem tudom — válaszolta Berem tompa hangon. — Csak annyit tudok, hogy valami erő vonszol Neraka felé, pedig ez az egyetlen hely Krynn minden földjén, ahová nincs bátorságom elmenni! Ez... ezért futottam el tőletek!
— Pedig mindenképpen el kell menned oda! —jelentette ki Tanis csöndesen, de határozottan. — Mégpedig velünk együtt. Melletted leszünk! Nem hagyunk magadra! Berem megrázkódott és megcsóválta a fejét. Váratlanul mozdulatlanná dermedt, majd elvörösödő képpel fölnézett. — Igen! — kiáltotta. — Nem habozhatok tovább! Veletek megyek! Ti majd megvédtek engem...!
— Mindent megteszünk! — mormolta Tanis, de közben látta, hogy Caramon az égre emeli a szemét, majd elfordul. — Most inkább nézzük meg, hogy juthatunk ki innen!
— Én már megtaláltam a kiutat — sóhajtott föl Berem. — Már majdnem át is értem a túloldalra, amikor meghallottam a törpe kiáltását. Erre! — mutatott egy másik szűk nyílásra a sziklák tövében. Caramon felnyögött és bőszszúsan nézte a karját borító karcolásokat. Egyenként, lassan benyomakodtak a nyílásba.
Tanis ment utolsónak. Visszafordult és még egy, végső pillantást vetett a kopár helyszínre. A sötétség gyorsan ereszkedett le a katlanra... Az azúrkék ég először bíborvörösre, majd koromfeketére váltott. A különös kőtömbök mintha még összébb szorultak volna a sűrűsödő homályban. A fél-elf már nem láthatta a tükörfényes kőfelületet, ahol Fizbannak nyoma veszett.
Furcsa volt a gondolat, hogy Kova eltávozott közülük. Hatalmas űr maradt utána. Még most is mintha hallotta volna a törpe zsörtölődését, amint a különféle bajaira és fájdalmaira panaszkodik, vagy éppen a surranóval torzsalkodik.
Tanis egy pillanatig még küzdött önmagával, addig kapaszkodott öreg barátjába, ameddig csak tudott. Azután csak megbékélt a sorssal... és útjára engedte Kovát. Megfordult és átkúszott a szűk sziklarepedésen. Többé ne is lássa Isten otthonát!
Az ösvényre visszatérve, addig törtettek előre, míg egy kis barlanghoz nem értek. Itt szorosan összebújtak... nem mertek tüzet gyújtani ilyen közel Nerakához, a sárkányseregek főhadiszállásához. Egy darabig senki nem szólt semmit... azután elkezdtek beszélgetni Kováról. Útjára bocsátották a törpét... ahogyan már Tanis korábban megtette. Kellemes emlékeket idéztek föl öreg barátjukról.
Szívből kacagtak, amikor Caramon fölemlegette egykori útjuk történetét... Hogyan borította föl a csónakot, amikor puszta kézzel próbált elkapni egy halat... és Kovát persze belefordította a vízbe! Tanis azt az esetet idézte föl, amikor Tass és a törpe először találkozott... A surranó éppen megpróbált eliszkolni egy karkötővel, amelyet a törpe kovácsolt, hogy nyomban túladjon rajta a vásárban. Tika azokra a mesés játékokra emlékezett, amelyeket a törpe készített neki. Eszébe jutott Kova nagylelkűsége, amikor az apjának nyoma veszett..., és a törpe a házába fogadta a kölyöklányt, amíg Otik szállást és munkát nem adott neki.
Sorra követték egymást a különféle derűs visszaemlékezések, amíg, az éjszaka küszöbén, gyászuk kissé enyhült és kezdtek a sorssal megbékélni.
Legalábbis... a legtöbbjük.
Később... az éjszakai őrség sötét magányában, Tasslehoff ott üldögélt a barlang bejárata előtt és némán bámulta a csillagokat. Kova sisakját szorongatta apró kezében és számolatlanul gördültek le arcán keserű könnyei.
A SURRANÓ REGGELI ÉNEKE
5.
Neraka
Mint kiderült, és ahogy a társaság is rájött hamarosan, egyáltalán nem volt nehéz eljutni Nerakába.
Sőt, halálosan könnyű volt a dolog.
— Az istenek nevében, mi történik ott lent... – motyogta Caramon, amint a rablott sárkánypáncélba öltözött Tanisszal együtt lefelé bámultak a síkságra a Neraka melletti rejtett megfigyelőhelyükről.
Kanyargó fekete vonalak húzódtak a kopár síkságon át a százmérföldes körzetben látható egyetlen épület... a Sötétség Királynője Temploma felé. Úgy nézett ki, mintha viperák siklanának le százszámra a hegyoldalról... ám azok egyáltalán nem viperák voltak. Az azoknál ezerszer erősebb sárkányseregek vonultak ott. A messzeségbe néző két férfi láthatta, amint a lándzsákon és pajzsokon megvillan a távoli fény. A magas póznák tetején fekete, vörös és kék zászlók lobogtak, felvillantva a Sárkány Nagyurak hatalmi jelvényeit. Magasan fölöttük sárkányok népesítették be az eget, rémítő szivárványt emelve: vörös, kék, zöld és fekete színek váltogatták egymást. A falak övezte templomerőd fölött két, hatalmas repülő erőd lebegett. Árnyékuk maga volt a múlhatatlan éjszaka mindazok számára, akik valaha meglátták.