— Máris jövök — mordult föl a kapitány. Sietve felkötötte a kardját ás a goblin nyomába eredt, a főkapu felé.
Ott, ebben a pillanatban viszonylagos rend uralkodott. Végre Ariakas egész serege letáborozhatott a sátorvárosban. Kitiaráé még harcolt ás küszködött... sorakozott a bevonulás reményében. Közben vészesen közeledett a diadalmenet szertartásának ideje. A kapitány gyors szemlét tartott az előtte fölsorakozott csapatok fölött, közvetlenül a bejárati kapu mögött.
Két magasabb rangú sárkánytiszt állt őrt egy kis csapat megfélemlített fogoly mellett. A kapitány figyelmesen megszemlélte a foglyokat, és azonnal az eszébe jutott a mindössze két nappal korábbi parancs. Az utasítás úgy szólt, hogy főleg egy törpére figyeljen, aki egy surranó társaságában mászkál. Velük lehet még egy elf-lord is ás egy hosszú, ezüstös hajú elf-nő... aki valójában nem más, mint egy ezüst sárkány! Ezek voltak annak az elf-nőnek a társai, akit a Sötétség Királynője tartott fogva, ás arra számított, hogy valamennyien de legalábbis néhányan megpróbálkoznak majd a kiszabadításával.
Nos, igaz, itt van a surranó, viszont a lány vörös hajú, ás ha valóban sárkány, akkor a kapitány nyilvánosan megeszi a sisakját. Az a kopottas, deres szakállú öregúr egész biztosan ember ás nem törpe vagy éppen elf-herceg! Akárhogy is nézte, sehogy sem fért a fejébe, miért érdemes két sárkánytisztnek foglalkoznia ilyen semmirekellők foglyul ejtésével.
— Vágd el a torkukat és azzal kész, ne háborgass ilyen csacskaságokkal — morogta a kapitány savanyú ábrázattal. — Különben is szűkében vagyunk a börtöncelláknak.
Takarítsd el őket!
— Hmm, micsoda pocsékolás! — dörögte az egyik tiszt, egy hatalmas termetű férfi... a karja, akár valami fatörzs. Elkapta a vörös hajú lányt ás durván előretaszította. — Úgy hallottam, hogy az ilyesfélékért jó pénzt adnak a rabszolgapiacon.
-Ebben igazad lehet-morogta a kapitány ás ép szemével végigmérte a lány vonzó termetét, amelyet... legalábbis az ő véleménye szerint... elcsúfított a rozsdás páncéling. — De azt már el sem tudom képzelni, hogy ezzel a csürhével mit kezdesz! — ezzel megbökte a surranót, aki nyomban éles visítással válaszolt, de máris elhallgatott a másik sárkánytiszt keze alatt — végezz velük...
A nagydarab sárkánytiszt erre teljesen ledöbbent ás csak pislogott tétován. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a másik tiszt, aki mindeddig a háttérbe húzódott hallgatagon... most előrelépett.
— Ez az ember mágia-űző — mondta — és a surranó, legalábbis szerintünk, kém lehet. A Dargaard-szoros mellett kaptuk el.
— Hát miért nem ezzel kezdtétek — ordított rájuk a kapitány —, ahelyett, hogy itt vesztegetnétek az időmet?! Jól van, igyekezzetek és lakat alá velük! — kiáltotta a kapitány sietve, miután fölrikoltottak a harsonák. Elérkezett az ünnepélyes szertartás órája... a súlyos acélkapu megremegett és lassan kinyílt. — Jól van, lepecsételem a papírjaitokat... ide velük!
— Azok nincsenek... — szólalt meg a nagydarab tiszt.
— Miféle papírokra gondolsz? — vágott közbe a szakállas tiszt és belekotort az iszákjába. — Valami azonosítási...
— Affene! — csattant föl a kapitány türelmetlenül. — A parancsnokotok engedélyét foglyok ejtésére!
— Ilyesmit nem kaptunk, uram — mondta hűvösen a szakállas. — Ez valami új rendelkezés? —Nem... nem az —mérte végig őket gyanakvón a kapitány. — Hogy jöhettetek át a frontvonalon enélkül? És hogy képzelitek, hogy visszamehettek? Nyilván terveztek egy kis kiruccanást a pénzen, amit ezekért kaptok, nem igaz?
— Nehem! — bődült föl a nagydarab tiszt mérgesen megvillanó szemmel. — Csak a parancsnokunk elfelejtette talán, ennyi az egész! Akad neki éppen elég dolga és nem sok ész áll a rendelkezésére, ha érted, amit mondok! — és vészjósló tekintettel meredt a kapitányra.
Ekkor szélesen kitárult a kapu és megszólaltak ismét a harsonák. A kapitány mérgesen fölsóhajtott. Ebben a pillanatban éppen a fogadóbizottság közepén kellett volna állnia, hogy tiszteleghessen Kitiara Nagyúrnak. Magához intette hát a Sötétség Királynője közelben lófráló testőreinek egyikét.
— Vidd le őket! — intett a foglyok felé és megigazgatta egyenpáncélját. — Ott majd megmutatjuk nekik, mit csinálunk a szökevényekkel!
Miközben elsietett, elégedetten látta, hogy a Királynő testőrei teljesítik a parancsát: gyorsan és ügyesen megragadják a két sárkánytisztet és máris lefegyverezik őket. Caramon rémülten nézett Tanisra, miközben a sárkányfattyak elkapták a karját és derekáról lecsatolták a kardszíját. Tika szeme tágra nyílt a rémülettől... egyáltalán nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak! Berem a hamis pofaszakálla mögé rejtőzve is úgy nézett ki, mint aki nyomban fölüvölt vagy elrohan... vagy egyszerre teszi mind a kettőt. Még Tasslehoff is kissé döbbentnek látszott a terv hirtelen megváltozása miatt. Tanis észre is vette, hogy a surranó szeme körbevillan... keresi a menekülés útját.
Tanis kétségbeesetten gondolkodott. Azt hitte, hogy minden lehetséges körülményre fölkészült, amikor kifundálta a Nerakába való bevonulásuk tervét, de egyvalamire nyilvánvalóan nem gondolt. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a sárkánysereg katonaszökevényeként tartóztatják majd le. Ha az őrök lehurcolják Őket a tömlöcbe, mindennek vége! Abban a pillanatban, hogy megfosztják a sisakjától, fölismerik benne a fél-elfet. Akkor biztosan a többieket is alaposabban megvizsgálják... fölfedezik Beremet... Benne rejlett az igazi veszély. Nélküle, Caramonnal és a többiekkel még valahogy megúszhatta volna a dolgot. Nélküle...
Kürtszó harsant és éktelen üdvrivalgás tört ki, amikor egy hatalmas kék sárkány, hátán egy Nagyúrral belépett a templom kapuján. A Nagyúr láttán Tanis szíve fájdalmasan összeszorult, de ugyanakkor vad ujjongás töltötte el. A tömeg Kitiara nevét üvöltve előrelódult és egy pillanatra az őrök figyelme is elterelődött róluk, amint arra ügyeltek, nem esik-e valami bántódása a Nagyúrnak. Tanis egészen közel hajolt Tasslehoff füléhez.
— Tass! — suttogta gyorsan a lárma leple alatt és abban reménykedett, hogy a surranó emlékszik annyira az elfnyelvre, hogy megértse. — Mondd meg Caramonnak, hogy játssza tovább is a szerepét. Bármit teszek, bíznia kell bennem! Most minden ettől függ! Nem számít, mit csinálok, érted?
Tass döbbenten meredt Tanisra, majd tétován bólintott. Nagyon régen volt már, amikor utoljára elf-nyelvből kellett fordítania.
Tanis csak reménykedhetett benne, hogy megértette. Caramon egy szót sem értett elfül, de a fülsiketítő rivalgás dacára sem kockáztathatta meg, hogy köznyelven szóljon hozzá. Az egyik őr még így is fájdalmasan megcsavarta a karját és rámordult, hogy hallgasson. Á rivalgás lassan elhalt, a tömeget az őrök visszaszorították, visszapofozták a helyére. Miután meggyőződtek róla, hogy minden rendben van, megfordultak, hogy elvezessék foglyaikat.
Ekkor Tanis váratlanul megbotlott és elesett, őrét is magával rántva, aki fejjel zuhant előre a porba.
— Talpra, mocsok! — káromkodott a másik őr a korbácsa nyelével döfködve a fél-elfet, majd az arcába is vágott vele. Tanis az őrre vetette magát és megragadta a korbácsot markoló kezét. Minden erejét beleadta a lendületbe, mire a katona fölbukfencezett. Egy másodperc töredéke alatt Tanis kiszabadult.
Jól tudta, hogy a pribékek máris a nyomában vannak, hogy Caramon döbbenten mered rá... mégis megpróbált közelebb férkőzni a hatalmas kék sárkány hátán pompázó, királyi alakhoz.