Sárkánysisakját már levetette, de a páncélját még magán tartotta... azt az éjkék, arannyal díszített páncélt, amely úgy simult karcsú alakjára, mintha második bőre lenne. A helyiségben lobogó számtalan gyertya fénye megcsillant a fényezett felületen és visszaverődött az éles acélszögletekről, míg úgy nem látszott, hogy Kitiarát lángok ölelik körül. Verejtéktől csillogó fekete haja göndör keretbe foglalta az arcát. Parázsként csillogó barna szemét hosszú, sötét pillák árnyékolták.
— Mit keresel itt, Tanis? — kérdezte lágyan, mialatt ujját végighúzta a pohár karimáján és keményen a férfi szemébe nézett.
— Jól tudod te azt — felelte Tanis kurtán.
— Természetesen Lauranát — mormolta Kitiara.
Tanis megvonta a vállát, gondosan igyekezett megőrizni álarcát, mégis félt tőle, hogy ez a nő..., aki olykor saját
magánál is jobban ismeri őt, kitalálja minden gondolatát. — Egyedül jöttél? — kérdezte Kitiara és belekortyolt a borba.
— Igen — válaszolta Tanis és rezzenéstelenül állta a nő rászegeződő pillantását. Kitiara egyértelmű kételkedéssel vonta föl a szemöldökét.
— Kova meghalt —tette hozzá Tanis megbicsakló hangon. Még mostani, fenyegető helyzetében sem gondolhatott öreg barátjára fájdalom nélkül. — Tasslehoff meg elkóborolt valamerre. Sehogy sem akadtam a nyomára... különben sem gondoltam rá, hogy idehozom magammal...
— Azt megértem — mondta Kit sötéten. — Szóval Kova meghalt!
— Akárcsak Sturm! — Tanis képtelen volt megállni, hogy ezt hozzá ne tegye, összeszorított foggal.
Kit élesen nézett a szemébe. — Ja, hát a hadi szerencse forgandó, kedvesem! Mindketten katonák voltunk... ő és én — mormolta. — Ő megérti. Az ő szelleme nem gondol rám gyűlölettel.
Tanis mérgesen felhördült, de visszafogta kikívánkozó szavait. A nő igazat mondott. Sturm valóban megértené. Kitiara néhány pillanatig szótlanul figyelte Tanis arcát. Utána hangos koccanással tette le a poharát.
— És mi van a testvéreimmel? — kérdezte. — Hol...?
— Miért nem vitetsz le engem is a tömlöcbe, hogy kivallass?-mordult fel Tanis, fölkelt a székéből és járkálni kezdett a fényűzően berendezett szobában.
Kitiara fürkésző, elgondolkodó mosollyal követte. — Igen — mondta végül —, ott is kivallathatnálak... és beszélnél is, kedves Tanis. Elmondanál mindent, amire csak kíváncsi vagyok, utána pedig könyörögnél, hogy még többet is mondhass. A kínzómestereink nem csupán pompásan értenek a tudományukhoz, hanem azt szenvedélyes élvezettel is művelik. — Kitiara csábos mozdulattal fölállt és közvetlenül Tanis elé lépett. Borospoharát bal kezébe fogta, jobbját a férfi mellére tette és lassan fölcsúsztatta a válláig. — De ez itt most nem valami kihallgatás. Fogjuk rá, hogy egy nővér aggódik a családjáért. Hol vannak a fivéreim?
— Nem tudom — felelte Tanis. Keményen megragadta a nő csuklóját és elhárította magától simogató kezét. — Mindketten odavesztek a Vértengerben...
— A Smaragdemberrel együtt?
— A Smaragdemberrel együtt.
— És te, hogy menekültél meg?
— A tengeri elfek mentettek ki.
— Ezzel az erővel a többieket is megmenthették volna.
— Meglehet..., de az is lehet, hogy nem... Én mégiscsak félig elf vagyok. A többiek pedig emberek.
Kitiara hosszan meredt Tanisra. A férfi még mindig szorította a csuklóját. A nő átható tekintete hatására ujjai önkéntelenül szorosabban fonódtak rá.
— Ez fáj... — szólalt meg Kitiara lágyan. — Mondd, miért jöttél ide, Tanis? Lauranát akarod kiszabadítani ... egyedül? Még te sem voltál soha ennyire ostoba...
-Nem! —válaszolta Tanis és még erősebben megmarkolta a lány karját. — Azért jöttem, hogy megalkudjam veled. — Vess fogságba engem..., őt pedig engedd szabadon!
Kitiara nagyot nézett. Utána hátravetette a fejét és élesen fölkacagott. Gyors, váratlan mozdulattal kiszabadította a kezét Tanis szorításából, elfordult tőle, az asztalhoz lépett és újratöltötte a poharát.
Visszamosolygott rá a válla fölött. — Ugyan, Tanis — mondta és ismét fölnevetett —, hát ki vagy te nekem, hogy ilyen alkut kössek veled?
Tanis érezte, hogy elvörösödik... Kitiara kacagva folytatta:
— Foglyul ejtettem az "Aranytábornokukat", Tanis. Elvettem tőlük a szerencsetalizmánjukat..., a szépséges elf-hadvezérüket! Különben nem is volt olyan rossz tábornok, ami azt illeti. Elvitte nekik a sárkánydárdákat és megtanította harcolni őket. A bátyja hozta vissza a jó sárkányokat, mégis mindenki csak őbenne bízik. Ő tartotta össze a lovagokat, akik nélküle már régen szertefutottak volna. És te azzal állsz elő, hogy kicseréljem őt egy — és Kit széles, gőgös mozdulatot tett a kezével — egy fél-elfre, aki surranók, holmi barbárok és törpék társaságában kóborol a világban?
Kitiara ezzel olyan hevesen fölkacagott, hogy le kellett ülnie.... és letörölte kicsorduló könnyeit. — Ejnye, Tanis, nem tartod kissé túl sokra magad? Mégis, mit gondoltál, miért fogadnálak vissza? Talán szerelemből?
Ekkor hangja, mintha kissé megtört volna, nevetése valahogy erőltetetté vált. Hirtelen összevonta a szemöldökét és tétován megforgatta ujjai között a boroskupát.
Tanis nem válaszolt neki..., csak állt előtte és bőre égett a gúnyos kacaj hallatán. Kiti ara rámeredt, azután lesütötte a szemét.
— Tegyük fel, hogy igent mondok — mormolta hűvös hangon, a kezében tartott boros kupát nézve. — Mit adhatnál nekem a veszteség fejében?
Tanis mély lélegzetet vett. — A sereged főparancsnoka halott — mondta, nehezen őrizve meg hangjának nyugodtságát. — Tudom... Tass mondta el, hogy megölte. Átvenném az ő helyét.
— Beosztott tiszt lennél... a sárkányseregben? — kérdezte Kit tágra nyílt szemmel az őszinte megrökönyödéstől.
— Igen — csikordította össze a fogát Tanis, a hangja is megkeseredett.-Úgyis elveszítettük már a harcot. Láttam ezeket a repülő erődöket... még akkor sem győzhetnénk ellenük, ha velünk maradnának a jó sárkányok. De nem maradhatnak... az emberek el akarják küldeni őket. A nép sohasem bízott meg bennük igazán. Engem már csak egyetlen dolog érdekel... Engedd szabadon Lauranát... sértetlenül!
— Valóban elhiszem, hogy meg is tennéd — mormolta Kitiara csöndesen, csodálkozva. Hosszú pillanatokig némán meredt a férfira. — Meg kell fontolnom a dolgot...
Azután, mint aki önmagával vitatkozik, megrázta a fejét. Ajkához emelte a kupát, kiitta a bort az utolsó cseppig, letette az asztalra és fölállt.
— Még meggondolom — mondta még egyszer. — De most itt kell hagyjalak, Tanis. Ma este összeülnek a Sárkány Nagyurak. Ansalon minden vidékéről eljöttek erre a gyűlésre. Különben igazad van. A háborút elveszítettétek. Ma este szorul össze a vasököl. Később csatlakozol hozzám... bemutatlak Ő Sötét Felségének.
— És Laurana? — erősködött Tanis.
— Azt mondtam, hogy még meggondolom. — Sötét ránc mélyült Kitiara sima homlokára, szépen ívelt szemöldöke fölött és élesebb hangon folytatta: — Majd hoznak neked ünnepi vértezetet. Vedd föl, és készülj fel, hogy egy órán belül velem jössz! — Elindult az ajtó felé, de hirtelen még egyszer visszafordult a fél-elfhez. — Döntésem főleg attól függ majd, hogyan viselkedsz ma este — mondta ezúttal sokkal lágyabban. — Ne feledd, fél-elf, ettől a pillanattól az én szolgálatomban állsz!