A barna szempár hidegen ragyogott, úgy tartotta Tanist bűvkörében. Érezte, amint ennek a nőnek az akarata lassan elhatalmasodik rajta, mintha egy erős kéz nyomná le a csiszolt márványpadlóra. Hát igen, hisz e nő mögött ott állt a sárkányseregek ereje, ott lebegett körülötte a Sötétség Királynőjének árnyéka, abból merítette az erőt, amely az imént kis híján a földre sújtotta Tanist.
A fél-elf hirtelen rádöbbent a közöttük feszülő végtelen távolságra. A nő végletesen és végzetesen ember volt, hiszen csak az emberekben ég olyan féktelen hatalomvágy, amely még nyers elemi szenvedélyeiket is leigázza. Az emberek rövid élete olyan láng, amely nem éghet olyan tisztán, mint Aranyhold gyertyaszála vagy Sturm megrendült napvilága. Ám ez a láng pusztíthat, tűzvésszé fokozódhat, amely elemészt minden útjába kerülőt. Ő ezzel a tűzzel forralta föl hideg, lomha elf-vérét, ezt a lángot dédelgette a szívében. Most azonban olyannak látta magát, amilyenné válna tőle..., mint azoknak a tetemei, akik az égő Tarsis lángjai között lelték halálukat... egy elszenesedett hústömegnek, a közepén néma, fekete szívvel.
Ez hát az ő osztályrésze... ezt az árat kell fizetnie! Úgy helyezheti a szívét ennek a nőnek az oltárára, ahogy más maréknyi ezüstöt vet az utcalány párnájára. Ennyivel tartőzik Lauranának. Az a lány máris éppen eleget szenvedett miatta. A halála talán nem szabadítaná ki őt, de az élete lehet, hogy igen.
Tanis lassan a szívére tette a kezét és meghajolt. — Igen, uram — suttogta.
Kitiara zaklatott elmével lépett be magánlakosztályába. Érezte, amint a vére vadul száguld ereiben. A lelkesedés, a vágy, a győzelem mámorító kéje jobban megrészegítette, mint a legerősebb ital. Valahol mélyen mégis marcangolta a kétség, kíméletlen keserűséggel, mivel éppen ezt a gyönyört laposította el és tette valahogy poshadttá. Mérgesen próbálta elűzni a tudatából; mégis ismét élesen tört rá, amint kinyitotta szobája ajtaját.
Szolgái nem várták vissza ilyen korán. Még nem gyújtották meg a fáklyákat, a tüzet is még csak megrakták, de nem égett. Ingerülten nyúlt a csengőzsinór után, hogy rémült igyekezettel rázzák le magukról lustaságukat, amikor váratlanul hideg csontkéz ujjai markolták meg a csuklóját.
Az érintés olyan égető hideggel árasztotta el a vérét és csontjait, hogy majdnem megfagyott tőle a szíve. Kitiara megpróbálta kiszabadítani magát, felnyögött a fájdalomtól, de az a kéz keményen fogva tartotta.
— Nem feledkeztél meg az alkunkról?
— Nem, persze, hogy nem — felelte Kit. Igyekezett száműzni hangjából a félelem reszketését és parancsolón kiáltotta: — Engedj el!
A kéz szorítása lassan megenyhült. Kitiara hevesen elrántotta a karját és masszírozta az izmait, amelyek fölött a bőr még ilyen rövid idő alatt is kékesen elfehéredett. — Az elf-nő a tiéd lesz, persze, miután a Királynő végzett vele.
— Természetesen, másképpen nem is kellene... egy eleven nővel nem tudnék mit kezdeni... nem úgy, mint te az eleven férfiakkal... — és a sötét alak hangja idegesítően vibrált tovább a levegőben azután is, hogy elhangzottak a szavak.
Kitiara gyászős pillantást vetett az áttetsző arcra és a szikrázó szempárra, amely testetlenül lebegett a lovag fekete páncélja fölött.
— Ne légy ostoba, Soth! — mondta a lány és sietve megrántotta a zsinórt... szükségét érezte valami fénynek. — Én jól el tudom határolni a test örömeit a jól végzett munka élvezetétől..., amire te nem voltál képes, már amennyire én ismerem az életedet. — Akkor hát mik a terveid a fél-elffel? — kérdezte Lord Soth és a hangja, mint rendesen, mintha mélyen a föld alól érkezne.
-Az enyém lesz, végleg és visszavonhatatlanul — mondta Kitiara és lágyan dörzsölte meggyötört karját.
Ekkor szolgák siettek be kétségbeesve és lapos pillantásokat vetettek a Sötét Hölgy felé, rettegtek a rendszeresen bekövetkező dühkitörésétől. De a gondjaiba temetkezett Kitiara ügyet sem vetett rájuk. Lord Soth eközben beleolvadt a homályba, mint mindig, amikor kigyulladtak a gyertyák.
— A fél-elfet csak úgy tehetem végleg a magamévá, ha kényszerítem rá, hogy végignézze, miként végzek Lauranával — folytatta Kitiara.
— Ezzel ugyan aligha szerzed meg a szerelmét! — hördült föl Lord Soth.
— Nem is kell nekem a szerelme! — és Kitiara kurtán fölkacagott, miközben lehúzta a kesztyűjét és kikapcsolta a páncélját. — Én csak akarom őt! Amíg az a lány él, a gondolatai csak körülötte és az érte hozott áldozata körül járnak majd. Nem, csak úgy lehet az enyém... teljesen..., ha addig tiprom a csizmám sarkával, amíg nem lesz több alaktalan tömegnél..., akkor majd hasznát vehetem.
— De nem sokáig — vetette oda Lord Soth, mintegy mellékesen —, a halál majd megszabadítja őt.
Kitiara megvonta a vállát. A szolgák közben végeztek a dolgukkal és sietve elszeleltek. A Sötét Hölgy csak állt a gyertyafényben, némán, gondolataiba merülve, félig kioldott vérttel és szórakozottan lóbálta sárkánysisakját.
— Hazudott nekem — mormolta csöndesen egy pillanat múlva. A sisakot lecsapta egy asztalkára és darabokra tört vele egyporos porcelánvázát. Kemény léptekkel róni kezdte a helyiséget. — Hazudott! A fivéreim nem pusztultak bele a Vértengerbe... legalábbis az egyikük él, azt tudom! És ő sem halt meg... az Örökember! — Eltökélten feltépte az ajtót és kikiáltott: — Gakhan!
Egy sárkányfattyú sietett be a helyiségbe.
— Mi újság? Megtaláltad már azt a kapitányt?
— Nem, uram — válaszolta a hüllőember. Ugyanaz volt, aki Tanist követte Roncsosdban és közreműködött Laurana foglyul ejtésében. — Most éppen nincs szolgálatban, uram — tette hozzá a teremtmény, mintha ezzel bármit is megmagyarázhatna.
Kitiara megértette, miről van szó. — Járj végig minden lebujt és bordélyházat, amíg elő nem keríted! Azonnal hozd ide! Akár vasra verve, ha szükséges! Azonnal kihallgatom, mihelyst visszatértem a Nagyurak gyűléséről. Nem is, várj csak... — Kitiara egy pillanatig elgondolkozott, majd hozzátette — te kérdezed majd ki! Tudd meg, hogy valóban egyedül volt-e a fél-elf... ahogy állítja..., vagy netán mások is voltak vele? És, ha igen... A sárkányfattyú meghajolt. — Azonnal tájékoztatlak, Nagyúr.
Kitiara egy kézmozdulattal elbocsátotta, mire a hüllőember ismét meghajolt és az ajtót becsapva maga mögött eltávozott. Kitiara egy pillanatig a gondolataiba mélyedt, beletúrt göndör hajába és ingerülten újra ráncigálni kezdte vértezete szíjait.
— Ma este te is velem tartasz! — mondta Lord Sothnak és nem is nézett a halott lovag szelleme felé, eleve föltételezve, hogy még most is ott áll mögötte. — És légy résen...! Nem hiszem, hogy Lord Ariakasnak tetszik majd, amit tervezek.
Ledobta a padlóra páncéljának utolsó darabját, lehúzta bőrtunikáját és kék selyemnadrágját, kéjes szabadságérzettel nyújtózkodott egyet, majd hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, milyen hatást tettek Lord Sothra a szavai. De a lovag nem volt ott. Meglepetten, gyorsan körülnézett a szobában.
A szellemalak ott állt az asztalka mellett, amelyen a sárkánysisak hevert a váza cserepei között. Csontkezének intésével Lord Soth a levegőbe parancsolta és maga előtt lebegtette a töredékeket. Varázserejével a levegőben tartotta őket és narancsvörösfénnyel lobogótekintetét Kitiara előtte álló, meztelen alakjára szegezte. A tűz fényében a lány bőre aranylón csillogott, fekete haja melegen fénylett.