Gakhan csillogó, fekete tekintetét végighordozta a tömegen.
— Ott van! — mordult föl torokhangú nyelvén és a bárpultra könyöklő egyik emberalakra mutatott. Kísérői azonnal cselekedtek: megragadták a részeg iszonyattal rájuk meredő félszemű katonát.
— Vigyétek ki, arra hátra! — parancsolta Gakhan.
Mit sem törődve a kapitány tiltakozásával és rémült könyörgésével, sem az emberek dühödt pillantásaival és fojtott fenyegetőzésével, a sárkányfattyak kivonszolták foglyukat a mocskos hátsó udvarra. Gakhan kimért léptekkel követte őket.
Az ilyesmiben jártas sárkányfattyak pillanatok alatt kijózanították a foglyukat annyira, hogy beszélni tudjon. A szerencsétlen ember rekedt üvöltözésének hallatán a kocsmatöltelékeknek teljesen elment a kedvük löttyeiktől és végül a nyomorult már képesnek látszott rá, hogy megfeleljen Gakhan kérdéseire.
-Emlékszel a sárkánytisztre, akit szökéssel vádoltak és ma délután letartóztattak? A kapitány több tisztre is emlékezett, akiket ma vallatott ki..., de mindnyájan olyan egyformák voltak... s ő pedig olyan elfoglalt. Gakhan intett martalócainak, akik azonnal és eredményesen tették a dolgukat.
A kapitány kétségbeesetten felüvöltött. Igen, igen már emlékszik..., de nem is egy, hanem két tisztről volt szó.
— Ketten voltak? — csillant föl Gakhan szeme. — Írd le a másikat!
— Nagydarab ember volt, igazi óriás... alig fért a páncéljába... és valami foglyaik is voltak... — Foglyaik? — és Gakhan hüllőnyelve villámgyorsan kicsapott, majd visszahúzódott széles szájába. — Mifélék?
A kapitány szinte boldogan engedelmeskedett: — Egy ember-nő, vörös sörénnyel és a melle akkora, mint...
— Tovább! — förmedt rá Gakhan. Karmos mancsa megremegett. Pribékjeire nézett, mire azok még erősebben szorongatták meg áldozatukat.
A nyöszörgő kapitány gyorsan elhadarta, hogyan nézett ki a másik két fogoly.
— Egy surranó! — mordult föl Gakhan és egyre izgatottabbá vált. — Tovább! Szóval egy öregember... fehérszakállú... — töprengőn elhallgatott egy pillanatra. — A vén mágiaűző? Aligha hagyták volna, hogy az a vén bolond is elkísérje őket egy ilyen fontos és veszedelmekkel teli útra. De ha nem az, akkor ki lehet? Fölszedtek talán valaki mást is? — Többet akarok tudni arról a vénemberrel! — förmedt rá Gakhan a szerencsétlenre. A kapitány reménytelenül erőltette szeszben ázott és a fájdalomtól eltompult agyát. Az öregember... fehér szakáll...
— Görnyedt?
— Nem.... magas, széles vállú... kék szemű... a tekintete éles... — a kapitány már közel járt hozzá, hogy kilehelje a lelkét. Gakhan karmos mancsával megszorította a szerencsétlen nyakát.
— Szóval, milyen a szeme?
A kapitány iszonyattal meredt a sárkányfattyúra, aki lassan kiszorította belőle a lelket. Bugyborékoló hörgéssel motyogta:
— Fiatal..., túl fiatal — ismételte meg az alig hallható szavakat Gakhan. Most már tudta, kiről van szó! — Most hol vannak?
A kapitány nagy nehezen kinyögött még egy szót, mire Gakhan reccsenő puffanással leterítette a kövezetre.
A forgószél erősödött. Gakhan úgy érezte, menten fölkapja. Egyetlen gondolat dörömbölt az agyában, miközben kísérőivel együtt hátat fordított a sátornak és elrohant a palota alatti tömlöcök felé.
"Az Örökember... az Örökember... az Örökember!!!"
7.
A Sötétség Királynőjének Temploma
— Fááj!...haggybékinn... Tas!
— Tudom, Tass. Sajnálom, de mindenképpen fel kell ébredned! Tass, kérlek!
A hangban bujkáló félelem és sürgetés áthatolt, surranó tudatát elborító fájdalmas homályon. Énjének egy része vadul szökellve üvöltötte, hogy ébredjen végre! A másik része azonban mindenáron visszakívánkozott a sötétbe, amely kellemetlen volt ugyan, de még így is jobb a kint leselkedő, magát újból rávetni kész fájdalomnál...
— Tass... Tass! — és egy kéz kíméletesen meglegyintette az arcát. A suttogó hang pattanásig feszült a visszafojtott rémülettől. A surranó hirtelen megértette, hogy úgy sincs más választása. Föl kell ébrednie! Ugyanakkor tudatának ficánkoló része arra is figyelmeztette, hogy utóbb még lemarad valamiről.
— Hála az isteneknek! — lélegzett föl Tika, amint Tasslehoff végre kinyitotta és rámeresztette a szemét. — Hogy érzed magad?
— Pocsékul — nyögte Tass kásásan és megpróbált felülni. Ahogy előre sejtette, a fájdalom előszökkent valamelyik sarokból és rávetette magát. Felhördült és a fejéhez kapott. — Tudom én... ne haragudj — simította hátra a haját Tika gyengéden.
— Én is tudom, hogy jót akarsz, Tika — nyöszörögte Tass erőtlenül —, de nem baj, ha megkérlek, hogy ezt ne csináld? Úgy érzem, mintha törpék használnák üllőnek a fejemet! Tika sietve visszahúzta a kezét. A surranó gyorsan körülnézett, amennyire tudott egyetlen látó szemével. A másik teljesen bedagadt. — Hol vagyunk?
— A templom alatti tömlöcben — suttogta Tika csöndesen. A surranó, aki ott ült szorosan mellette, érezte, mint reszket a hidegtől és a félelemtől. Még egyszer körülpillantott és azt is megértette, miért. A látványtól maga is hideglelősen összerázkódott. Bánatosan gondolt vissza azokra a régi szép napokra, amikor még nem ismerte a félelem fogalmát. Most is inkább zaklatott lelkesedést kellene éreznie, hiszen olyan helyen van, ahol még sohasem járt és ahol bizonyára rengeteg különleges dolog vár fölfedezésre.
De Tass tudta, hogy ez a borzalmak birodalma... a szenvedésé és a halálé. Máris annyi halált és annyi szenvedést látott. Gondolatai elkalandoztak Kova, Sturm, Laurana felé... Valami megváltozott Tass bensőjében. Többé sohasem lesz már olyan, mint a többi surranó. A gyászon keresztül lám, megismerte a félelmet is... nem önmagáért aggódott már, hanem másokért. Szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, semhogy még valakit elveszítsen azok közül, akiket szeret.
"A sötét utat választottad, de van hozzá bátorságod, hogy végig is menj rajta" — jutottak eszébe Fizban szavai.
Vajon tényleg így van-e? — gondolkodott el magában. Fölsóhajtott és a tenyerébe hajtotta az arcát.
— Tass, nee! — szólongatta Tika és meg is rázta. — Ne csináld ezt velünk! Szükségünk van rád!
Tass nehézkesen fölemelte sajgó fejét. — Jól vagyok mormolta tompán. — Hol van Caramon és Berem?
— Amott! — mutatott a lány a cella túlsó vége felé. — Az őrök egy zárkába csuktak bennünket addig, amíg nem találnak valakit, aki eldönti, mi legyen velünk. Caramon derekasan viselkedett... — tette hozzá Tika büszke mosollyal és rajongó pillantást vetett a nagydarab harcos felé, aki magába roskadva kuporgott a túlsó sarokban, a lehető legtávolabb "foglyaitól". Tika arca hirtelen elsötétült. Közelebb húzta magához a surranót. — Berem viszont nagyon is aggaszt... úgy érzem, lassacskán megháborodik.
Tasslehoff gyorsan Beremre nézett. A férfi némán kuporgott a cella mocskos kőpadlóján, tekintete üres, a feje félrehajtva, mintha fülelne valamire. Fehér álszakálla, amelyet Tika fabrikált neki kecskeszőrből, félrecsúszott és összeborzolódott. Nem sok hiányzik hozzá, hogy végleg leessen, állapította meg Tass ijedten és gyorsan kikukucskált a cella rácsos ajtaján.