A hüllőember, karmainak egyetlen mozdulatával cafatokra tépte Berem ingét. Zöld ragyogás töltötte be a cellát, amint a fáklyafény visszatükröződött a férfi mellkasába ágyazódott, hatalmas smaragdkőről.
— Ő az — jelentette ki Gakhan nyugodt hangon —, nyisd ki a rácsot!
A porkoláb remegő kézzel próbálta beleilleszteni a kulcsot a zár nyílásába. Az egyik sárkányfattyú végül kitépte a kulcsot a hobgoblin kezéből, kinyitotta a rácsot, és beözönlöttek a cellába. Az egyik katona hatalmas csapást mért kardjának markolatával Caramon halántékára, úgy taglózva le a termetes harcőst, mint valami vágóbarmot, mialatt a másik megragadta Tikát.
— Gakhan is belépett a nyomukban.
— Öljétek meg! — mutatott Caramonra. — És a lányt meg a surranót is! — Ezzel karmos mancsát Gakhan Berem vállára tette. — Ezt az egyet viszont elviszem O Sötét Felségének színe elé. — A sárkányfattyú győzelemittas pillantással mérte végig hüllőtársait. — Ma este miénk a dicsőség — mormolta lágyan.
A sárkánypikkelyes páncél alatt verejtékező Tanis Kitiara mellett állt az Audiencia Nagy Csarnokába nyíló egyik előcsarnokban. A fél-elfet körülvették Kitiara fegyveresei, beleértve a halott lovag, Lord Soth vezette csontvázcsapatot is. Bár az előcsarnok zsúfolásig megtelt... a Sötét Hölgy harcosainak lándzsái egymáshoz koccantak... a kísértetsereg körül mégis tágas, üres tér tátongott. Senki sem merészkedett a közelükbe, senki sem szólt hozzájuk és ők sem szóltak senkihez. És bár a helyiségben szorongók kigőzölgéseitől fojtogató hőség uralkodott, az élőholt harcosok felől olyan dermesztő hideg áradt, amitől a szíve majd megfagyott bárkinek, aki véletlenül közelebb került hozzájuk.
Amikor Tanis megérezte magán Lord Soth perzselő tekintetét, reszketés fogta el. Kitiara ráemelte a szemét és felvillantotta ferde mosolyát, amelyet a fél-elf valaha oly ellenállhatatlannak érzett. A lány közelebb lépett hozzá, a testük összeért.
— Majd megszokod őket — suttogta Kit hűvösen, majd tovább figyelte a, csarnokban zajló eseményeket. Szemöldöke között ismét megjelent a sötét ránc, keze ingerülten kulcsolódott kardja markolatára. — Mozogj már, Ariakas! — mormolta maga elé.
Tanis a lány feje fölött előrenézett a gazdagon faragott keret övezte ajtónyíláson át, amelyen majd ők is belépnek, ha rájuk kerül a sor és álmélkodva szemlélte az előtte kibontakozó látványt.
Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Nagy Audiencia Csarnoka oly hatalmas méretű volt, hogy az oda belépő parányi porszemnek érezte magát. Ez volt a fekete szív, amely a fekete vértfröcskölte szét. Az előcsarnok, amelyben fölsorakoztak, hatalmas, kör alakú, fényesre csiszolt fekete gránitpadlójú terembe nyílott. A padló burkolata a falakon is folytatódott, ahol egyenetlenül hullámozva emelkedett a magasba. A szemlélőnek az az érzése támadt, hogy a fal bármikor leomolhat, hogy áthatolhatatlan feketeségbe burkoljon minden odabent tartózkodót. Kizárólag Ő Sötét Felségének ereje tartotta szilárdan a helyén. A fekete fodrok tehát fölhullámzottak a magas kupoláig, amelyet most eltakart a kíváncsi tekintetek elől az alatta libegő, gomolygó, sűrű füstlepel... a lihegő sárkányok lehelete.
A tágas csarnok padlója még üresen csillogott, de hamarosan tömegek lepik majd el, amint bemasíroznak a sárkánycsapatok, hogy fölsorakozzanak Nagyuraik magasban terpeszkedő trónusai előtt. A négy trónszék mintegy tíz lábnyi magasságban helyezkedett el a csiszolt gránitpadló fölött. A homorú falakban alacsony kapunyílások ásítottak az alóluk kinyúló fekete sziklanyelvek fölött. Mindkét oldalon kettő volt belőlük... és ezeken a zord emelvényeken foglaltak helyet a Sárkány Nagyurak, és csakis ők. Senki, még legbizalmasabb testőreik sem léphettek túl a komor emelvények legfelső lépcsőfokán. A testőrök és a magasabb rangú tisztek a történelem előtti őslények bordáira emlékeztető lépcsőkön állhattak csupán.
A csarnok közepén tornyosult egy, a többinél valamivel nagyobb, magányős emelvény... úgy emelkedett ki a padlóból, mint egy óriási, csuklyás kígyó... amelyet nem véletlenül faragtak ilyen alakúra. A kígyó "fejétől" karcsú kőhíd ívelt át a csarnok oldalfalában tátongó újabb kapunyíláshoz. A kígyófej Ariakas és a fölötte sötéten ásító nyílás felé nézett.
A "Császár", ahogy Ariakas kérkedőn nevezte magát, a többinél kicsivel nagyobb és a körülötte lévőknél úgy tíz lábnyival magasabb emelvényen foglalt helyet.
Tanis kényszeredetten meredt a falba vájt fülkére Ariakas trónusa fölött. Az is valamivel nagyobb volt, mint a többi és a belsejében iszonyú, már-már önálló életet élő sötétség lapult. Lélegzett és lüktetett, és olyan erőt sugárzott, hogy a fél-elfnek el kellett fordítania róla a tekintetét. Bár még nem látott semmit ott, mégis tudta, hogy hamarosan kinek kell a rémisztő árnyak közé telepednie.
Tanis megrázkódott és visszafordult a csarnok felé, ahol a sötétség nem volt ennyire sűrű, de nem sokat látott. A mennyezet kupolája alatt, a Sárkány Nagyurakéhoz hasonló, csak szűkebb fülkékben szuszogtak a sárkányok. Saját, füstölgő leheletük homályába burkolózva alig voltak kivehetők e szörnyek, amint a saját nagyuraik trónusaival szemben elterpeszkedve, éles tekintetüket rendületlenül — legalábbis a Nagyurak így remélték — a "gazdáikra" meresztik. Valójában az egész gyülekezetben azonban csupán egyetlen egy sárkány aggódott igazán a gazdájáért — Skie, Kitiara sárkánya. Vöröslő szemével még most, a helyére telepedve is éppolyan gyanúval és még nyilvánvalóbb gyűlölettel figyelte Ariakast, amilyet Tanis az előbb gazdája tekintetében vélt fölfedezni.
Ekkor megszólalt egy gong. Sárkánycsapatok özönlöttek be a csarnokba... valamennyien Ariakas vérvörös sárkányszíneiben. Karmos és csizmás lábak százai csoszogtak és dobogtak a gránitpadlón, amint Ariakas sárkány-testőrsége és ember-díszőrsége bevonult és fölsorakozott a Nagyúr trónusa előtt.
Ekkor maga a férfi is előlépett a trónszéke mögötti boltíves nyílásból. Egyedül volt, udvari, vörös köpönyege fenséges redőkben omlott alá a válláról, fekete páncélja megcsillant a fáklyafényben. Homlokán vérszínű rubintokkal ékesített, súlyős korona villogott. — A Hatalom Koronája — suttogta Kitiara és Tanis most igazi érzelmet látott megcsillanni a szemében... vágyat, olyan vágyakozást, amelyhez hasonlót ritkán tapasztalt hősszú élete során emberi lény tekintetében.
— "Aki a koronát viseli, az uralkodik" — hallatszott egy hang Kitiara háta mögül — "Így tartja az írás!"
Lord Soth volt az. Tanis megmerevedett, hogy leküzdje remegését, olyannak érezte az élőholt lovag közelségét, mint csontkéz szorítását a tarkóján.
Ariakas csapatai hosszas és hangős üdvrivalgással köszöntötték vezérüket, lándzsájuk nyelével döngették a padlót, kardjuk markolatával csapkodták a pajzsukat. Kitiara türelmetlenül felhördült. Végül Ariakas csendet intett a kezével, megfordult és tisztelettel térdet hajtott a fölötte sötétlő fülke előtt, azután kesztyűs kezének hanyag mozdulatával a Sárkány Nagyurak fővezére kegyesen intett a várakozó Kitiarának..
Tanis a lányra nézett és arcán olyan gyűlöletteljes gőg kifejezését látta, hogy alig ismert rá. — Igen, uram — suttogta Kitiara, sötéten villogó tekintettel. — Aki a koronát viseli, az uralkodik. Így szól az írás... a vérrel írt szentírás. — És fejét félig hátrafordítva intett Lord Soth felé. — Hőzd az elf-nőt!