Lord Soth meghajolt és baljós ködfoltként kilibbent az előcsarnokból,
csontváz-harcosaival a nyomában. A sárkányfattyak egymást tiporva húzódtak félre halált lehelő útjából.
Tanis belemarkolt Kitiara karjába. — Megígérted — hörögte fojtott hangon.
Kitiara hidegen végigmérte a fél-elfet és könnyűszerrel kiszabadította karját annak erős szorításából. De barna szemével tovább is fogva tartotta, szinte kiapasztotta, kiszívta belőle az életerőt.
— Ide figyelj, fél-elf — sziszegte Kitiara hideg, vékony, éles hangon —, engem egy és csak egyetlenegy dolog érdekel, mégpedig a Hatalom Koronája, amelyet most Ariakas visel. Miatta fogattam el Lauranát és e koronáért mindent megteszek. Odaajándékozom az elf-nőt Őfelségének, ahogy megígértem. A Királynő hálából pedig engem ajándékőz meg... természetesen a koronával... az elf-nőt pedig leviteti a templom alatti Halál Csarnokába. Az már nem érdekel, mi történik vele később, szóval utána a tiéd lehet. Ha jelzek, lépj előre... bemutatlak a Királynőmnek. Kérhetsz tőle egy kegyet. Kérd azt, hogy elkísérhesd az elf-nőt a halálba. Ha úgy akarja, engedélyt ad neked erre. Akkor aztán kivezetheted Lauranát a városkapuhoz, vagy ahová tetszik és ott szabadon engedheted. De a becsület szavadat akarom, hogy utána visszajössz hozzám.
— Szavamat adom — mondta Tanis és rezzenéstelenül állta Kitiara tekintetét.
Kitiara elmosolyodott, arckifejezése megenyhült. Most ismét olyan szép volt, hogy a hirtelen átváltozás láttán Tanis el sem tudta képzelni, hogy az iménti kegyetlen vonások is valóságosak voltak rajta. Megérintette Tanis arcát és megcirógatta a szakállát. — Tehát a szavadat vettem... más férfiaknál ez ugyan nem sokat számít, de te megtartod, azt tudom! És még egy, végső figyelmeztetés — suttogta Kit sietve —, meg kell győznöd a Királynőt, hogy hűséges szolgája vagy. Igen nagy a hatalma! Ő igazi istennő, ne feledd! Belelát a szívedbe, a lelkedbe. Minden kétséget kizáróan be kell bizonyítanod előtte, hogy az övé vagy! Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hamis szó és azonnal végez veled. Ott én már nem tehetek semmit. És ha te meghalsz a te Lauralanthalasádnak is vége!
— Értem — mormolta Tanis és a háta lúdbőrös lett a hideg páncél alatt.
Ekkor fülsértő kürtszó harsant.
— No végre, ez a mi jelünk — mondta Kitiara. Fölhúzta a kesztyűjét és fejére tette sárkánysisakját. — Menj előre Tanis, vezesd a csapatomat... én lépek be utoljára. Kitiara, éjkék páncélba burkolt fejedelmi alakja félrehúzódott, mialatt Tanis a cifra ajtón belépett az Audiencia Nagy Csarnokába.
A kék lobogó láttán a tömeg fölrivalgott. A többi sárkány között, fönt, a hallgatóság feje fölött Skie is diadalmas üvöltést hallatott. Tanis magán érezve ezernyi villogó szempár tekintetét, mindent elűzött a tudatából azonkívül, amit most megkell tennie. Szemét egyenesen a célpontjára szegezte... az Ariakas emelvénye melletti másik trónusra nézett, amely fölött a kék zászló lobogott. Háta mögött hallotta a karmos lábak ütemes csosszanásait, amint Kit díszőrsége büszkén nyomul utána. Tanis odaért az emelvény elé és az aljánál, a kapott utasításnak megfelelően, megállt. A tömeg ekkor elcsöndesedett, ám amikor az utolsó sárkányfattyú is belépett az ajtón, halk pusmogás kezdődött. A sorok összetömörültek, hogy mindenki jobban láthassa Kitiara bevonulását.
Amint még néhány pillanatot kivárt a feszültségfokozása végett, a szeme sarkából Kit valami gyanús mozgást vett észre. Megfordulva látta, hogy Lord Soth lép be a csarnokba, harcosai pedig fehér lepedőbe takart alakot cipelnek csontvázkarjukon. A nagyon is eleven Sárkány Nagyúr és a halott lovag parázsló tekintete egyetértően fonódott egybe. Lord Soth meghajolt.
Kitiara elmosolyodott és megfordult, hogy egetverő tapsorkán kíséretében ő is belépjen az Audiencia Nagy Csarnokába.
A börtöncella hideg kőpadlóján fekve, Caramon minden erejét összeszedte, hogy el ne ájuljon. A fájdalma máris csökkenni kezdett. Az ütés, amely messzire röpítette fejéről tiszti sisakját, nagy erejű volt, meg is tántorodott tőle, de az eszméletét nem vesztette el. Ugyanakkor viszont megjátszotta az ájultat, mert sejtelme sem volt, mi mást tehetne. Miért is nincs itt Tanis! — gondolta keserűen átkozva saját, kissé lomha esze járását. A fél-elfnek már biztosan lenne valami terve, ő aztán tudná, mit kell csinálni. Nem lett volna szabad rám hárítania ekkora felelősséget! Caramon dühödten káromkodott, majd így szólt magában: "Hagyd ezt a hasfájós nyavalygást, te nagydarab ökör! A többiek sora tőled függ!" Valahol a tudata mélyén szólalt meg ez a feddő hang. Caramon hirtelen azon kapta magát, hogy majdnem elvigyorodik. A belső hang annyira hasonlított Kováéra, hogy szinte megesküdött volna rá, hogy a törpe valahol ott áll mögötte. Különben igaza volt. A többiek élete valóban tőle függött. A legjobb képességei szerint kell eljárnia... ez a legtöbb, amit megtehet.
Résnyire nyitotta a szemét és kilesett félig leeresztett szemhéja alól. Egy sárkányfattyú állt szinte közvetlenül előtte, háttal a meggyőződése szerint eszméletlen harcosnak. Beremet és azt a Gakhan nevű hüllőembert nem láthatta anélkül, hogy megmozdítaná a fejét, de semmiképpen nem akarta fölhívni magára a figyelmet. Ezt a katonát elintézhetné, ezt biztosan tudta, talán még a társát is, mielőtt a másik kettő végezne vele. Abban nem reménykedett, hogy ő maga élve megússza, de esetleg megadhatja a menekülés esélyét Tassnak, Tikának és Beremnek.
Izmait megfeszítve, Caramon fölkészült rá, hogy a gárdistára vesse magát, amikor szívbe markoló sikoly hasított a tömlöc sötétjébe. Berem üvöltött fel, hangjában olyan haraggal és gyűlölettel, amitől a harcos összerezzent, megfeledkezve róla, hogy ájultnak kell tettetnie magát.
A következő pillanatban megrökönyödve látta, hogy Berem Gakhanra veti magát és a magasba emeli. A sárkányfattyút a karjába szorítva, Berem kitámolygott a cellából és a szemközti kőfalhoz csapta. A nyomorult feje olyan reccsenéssel hasadt ketté, mint odafönt, a fekete oltáron a jó sárkányok tojásai. A dühtől elvakultan, Berem újból és újból a falhoz csapta a tetemet, míg Gakhanból nem maradt más, csak egy, zöld vérben úszó, alaktalan húscsomó.
Egy pillanatig senki sem moccant. Tass és Tika iszonyodva bújt egymáshoz a vérfagyasztó jelenet láttán. Caramon megpróbálkozott vele, hogy fájdalomtól elgyötört agyában összerakja a valóság töredékeit, miközben a sárkányfattyak is bénult rémülettel meredtek főnökük hullájára.
Berem végül lehajította Gakhan tetemét a kőpadlóra. Megfordult és a fölismerés legcsekélyebb jele nélkül nézett szembe saját társaival. Teljesen megtébolyodott, állapította meg Caramon riadtan. Még a szeme is az őrülettől dülledt ki annyira. A szája szélén kicsordult a nyál. Kezét és karját elborította a zöldes vér. Végül ráébredt, hogy foglyul ejtője halott és lassan mintha az értelem is visszaköltözött volna belé. Körülnézett és végre meglátta az ámultan rám meredő Caramont.
— Hív engem! — suttogta Berem rekedten. Megfordult és nekivágott az északi folyosónak, futtában a falhoz penderítve a két sárkányfattyút, aki megpróbálta föltartóztatni. Egy pillanatra sem torpant meg, hogy visszanézzen, egyenesen nekirontott a folyosó végében álló, résnyire nyitott vasajtónak és lendületével oly hevesen tárta ki, hogy az ajtószárny kis híján leszakadt pántjairól, azután tompán kongó hanggal csapódott neki többször is a kőfalnak. Csak annyit hallottak ezután, hogy Berem vad üvöltése visszhangozva távolodik a folyosón.