Ekkorra a két sárkányfattyú mégiscsak visszanyerte cselekvőkészségét. Egyikük, teli tüdőből ordítva, elrohant a csigalépcső felé. Saját durva nyelvén elvöltött, Caramon mégis megértette, miről van szó.
— Egy fogoly megszökött! Őrség!
Válaszul is ordítás harsant, amit karmos lábak karistolása követett lefelé a csigalépcsőn. A hobgoblin egyetlen pillantást vetett a halott hüllőemberre, majd maga is rohanvást megindult őrszobája és a belőle nyíló lépcsőfeljáró felé, saját rikoltozásával tetézve a sárkányfattyak bömbölését.
A másik gárdista is feltápászkodott a földről és nyomban be is szökkent a cellába. Ekkor azonban már Caramon is talpon volt: Tudta, hogy most cselekednie kell. Előrekapott és rettenetes markába szorította a sárkányfattyú nyakát. Egyetlen erőteljes rántás és a teremtmény máris élettelenül zuhant a padlóra. Caramon sebesen kikapta karmos mancsából a kardot, még mielőtt a tetem kővé dermedt volna.
— Caramon! A hátad mögött! — visított föl Tass, amint a lépcső felől visszaérkező katona fölemelt karddal berontott a cellába.
A harcos gyorsan megpördült, de már csak annyit látott, hogy támadója előrebukik, miután Tika csizmás lába telibe találta a gyomrát. Tasslehoff kis tőrét belemártotta a második sárkányfattyúba, de izgalmában elfelejtette azt kihúzni. Kétségbeesetten vetette magát a kése után, de már későn.
— Hagyd! — bődült rá Caramon, mire a surranó talpra ugrott.
Fölülről torokhangú ugatás és kaparászó csoszogás hallatszott. A hobgoblin is odaért már a lépcső aljához és vadul hadonászva mutogatott feléjük. Rikoltozása túlharsogta a lefelé rohanó csapat lármáját.
Caramon, karddal a kezében, bizonytalanul tekingélt, hol a lépcső irányába, hol a folyosóra, Berem nyomába.
— Jól van, Caramon, indulj Berem után! — sürgette Tika. — Menj már utána! Hát nem érted? Azt kiabálta, hogy "hív engem"! A húga kiáltását hallja! Az ő hívása cseng a fülében... attól őrült meg!
— Igen... — mormolta Caramon kábán és csak bámult a folyosóra. Hallotta, amint a sárkányfattyak csörömpölő vértjeikkel, a kőfalnak koccanó fegyvereikkel lefelé dübörögnek a csigalépcsőn. Már csak másodperceik maradtak. — Gyerünk már...
Tika hevesen elkapta a harcos karját. Körmét belemélyesztette a férfi húsába, úgy kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen. Vörös haja lángoló sörényként fénylett a fáklyafényben.
— Nem! — kiáltotta a lány határozottan. — Akkor biztosan elfogják és azzal vége az egésznek! Van egy tervem. Szét kell válnunk. Tass meg én majd magunkra vonjuk a figyelmüket, így te nyerhetsz némi időt. Biztosan sikerülni fog, Caramon — erősködött Tika, látva, hogy a harcos megrázza a fejét. — Ott egy másik folyosó... keletre vezet... láttam, amikor behoztak bennünket. Arrafelé üldöznek majd minket. És most siess, mielőtt még meglátnának!
Caramon még mindig tétovázott, arcát eltorzította a fájdalom.
— Ez a döntő harc, Caramon... vagy a gonosz győz, vagy a jó. Ott kell lenned mellette! Segítened kell neki, hogy elérje őt! No, siess már, Caramon! Egyedül neked van rá elé erőd, hogy megvédelmezd! Szüksége van rád!
És Tika határozottan megtaszította a nagy melákot. Caramon lépett egyet, aztán visszafordult a lányhoz.
— Tika... — nyitotta szóra a száját, miközben valami ellenérven törte a fejét ezzel az őrült tervvel szemben. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, Tika egy csókot lehelt az arcára, majd felragadta az egyik halott sárkányfattyú kardját és kiviharzott a cellából. — Majd én vigyázok rá, Caramon! — rikkantotta Tass és kalimpáló szütyőkéivel maga körül, Tika nyomába eredt.
Caramon csak bámult utánuk. A lány, kardját előreszegezve, egyenesen nekirontott az elébe kerülő teremtménynek. A porkoláb hirtelen felé kapott, de Tika olyan vadul sújtott le rá, hogy az gurgulázó hang kíséretében, elmetszett torokkal, holtan rogyott le a kövezetre. Tika ügyet sem vetett az elnyúló tetemre, csak rohant tovább a folyosón, kelet felé. A nyomában csattogó Tasslehoff egy pillanatra megállt a lépcső aljában. A sárkányfattyak már láthatóvá váltak, Caramon pedig Tass éles hangját hallotta, amint a kis surranó válogatott szidalmakkal árasztja el a katonákat.
— Kutyaevők! Nyálkásvérű goblinimádók!
És már ott sem volt... elszökellt a lány nyomában, aki az imént tűnt el a folyosó torkolatában. A fölhergelt sárkányfattyak, Tass gyalázkodásától vérben forgó szemekkel, látva, hogy a foglyaik megszöknek, nem pocsékolták rá az időt, hogy körülnézzenek. A könnyűlábú surranó után vetették magukat, görbe kardjaik vadul villogtak, hosszú nyelvük kilógott a gyilkolás kegyetlen vágyától.
Caramon pillanatok alatt magára maradt. Még egy kincset érő percet elvesztegetett azzal, hogy bebámult a sötét cellákba, de nem látott bennük semmit... és nem is hallott mást, csak Tass rikoltását: "Kutyaevők!"
Utána minden elcsöndesedett.
— Egyedül vagyok —gondolta magában Caramon sötéten. — Elveszítettem éket...
elveszítettem mindnyájukat. Utánuk kell mennem! — megindult a lépcső felé, de mindjárt meg is torpant. — Nem! Ott van Berem! Ő is magányos. Tikának van igaza. Neki most szüksége van rám. Rám van szüksége!
Caramon, végre kitisztuló elmével, megfordult és nehézkesen futásnak eredt az északi folyosón, az Örökember után.
8.
A Sötétség Királynője
Varangyh, Sárkány Nagyúr!
Lord Ariakas, lustán elterpeszkedve trónusán elégedetten hallgatta, amint előszólítják alárendeltjeit. Nem mintha unta volna a szertartást. Éppen ellenkezőleg. A Nagytanács összehívása nem az ő ötlete volt. Tulajdonképpen még ellenezte is. De arra azért ügyelt, hogy azt ne túl hevesen tegye. Még majd azt hiszik, hogy gyenge..., és Ő Sötét Felsége a gyengéket nem hagyta életben. Nem, ez a Nagytanács akármilyen lehet, csak éppen nem unalmas...
Amint a Sötétség Királynőjére gondolt, felpillantott a feje fölött, a falban tátongó fülkére. Az volt a csarnokban a leghatalmasabb, az előtte álló óriási trónus még üres volt, s a hozzá vezető kapu elveszett az eleven, lélegző sötétségben. Ahhoz a trónszékhez nem vittek föl lépcsők, csak a kapun át lehetett azt megközelíteni. És hogy az a kapu hová is vezet..., arra jobb, ha nem is gondol az ember. Mondani is szükségtelen, hogy eddig még egyetlen halandó sem lépte át élve annak vasrácsozatát.
A Királynő még nem érkezett meg. Ariakas ezen nem is csodálkozott. Ezek a megnyitó ceremóniák rangján aluliak voltak. A Nagyúr hátradőlt trónszékében. Tekintete, egyébként nagyon helyénvalóan — gondolta magában kesernyésen-, a Sötétség Királynőjének trónusáról a Sötét Hölgyére tévedt. Kitiara, természetesen, ott volt. Ez az ő megdicsőülésének pillanata..., legalábbis ő maga úgy gondolja. Ariakas elátkozta magában a nőt.
— Bármilyen gazságot elkövethet — mormolta maga elé és csak fél füllel hallotta, hogy az ajtónálló őrmester már másodszor ismétli meg Varangyh nevét. — Én mindenre felkészültem.
Ariakas ekkor hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. De mi? Mi történhetett? Gondolataiba merülve nem figyelt eléggé a bevonulás szertartására. Mi baj van?
Csöndlett..., hirtelen minden elcsöndesedett, megdermedt, miután... De mi után? Megpróbálta magában felidézni, mi is hangzott el legutoljára? Azután hirtelen eszébe jutott... Elhessegette sötét gondolatait és zordan odanézett balról a második trónusra. A csarnokban összesereglett, túlnyomórészt sárkányfattyú-csapatok sötét tengerként hullámzottak odalent, miközben a tömegbál minden szempár ugyanarra a trónusra nézett. Bár a Lord Varangyh parancsnoksága alá tartozó sárkánycsapatok jelen voltak a teremben és zászlóik is ott lobogtak a többieké között, maga a trónus üresen maradt. Tanis Kitiara emelvényének lépcsőjéről követte Ariakas tekintetét, amint komoran és hidegen kivillan a koronája alól. A fél-elf megborzongott Varangyh nevének hallatán. A hobgoblin képe is fölmerült emlékezetében, amint ott áll a Vigaszba vezető út porában. Az emlékezet fölelevenítette azt a meleg, őszi napot is, amely a máig tartó sötét hányattatás kezdetét jelentette. És vele együtt megelevenedett Sturm és Kova emléke is... Tanis összeszorította a főgát és kényszerítette magát, hogy a mostani történésekre figyeljen. A múlt elenyészett, vége és ... Tanis lázasan reménykedett benne... hamarosan feledésbe is merül.