— Lord Varangyh? — ismételte meg a nevet Ariakas ingerülten. A katonák a teremben pusmogni kezdtek maguk között. Még sohasem fordult elő, hogy egy Nagyúr ne tett volna eleget a Nagytanácsba szóló meghívásnak.
Égy ember-sárkánytiszt lépett föl ekkor az üres trónushőz vezető lépcsőre. A legfelső lépcsőfokon megállt (a szabály tiltotta, hogy tovább menjen), egy pillanatig ijedten állt a helyén, azokkal a fekete szemekkel... és ami még rosszabb... az Ariakas trónja fölötti, homályos fülkével szemben. Végül mély lélegzetet vett és hozzákezdett a jelentéséhez. —Én... én sajnálom, hogy tájékoztatnom kell Lordságodat és Ő Sö...sötét Felségét— nézett még egyszer a még mindig láthatóan üres fülke felé —, hogy Va...ööö...Varangyh Sárkány Nagyúr időnek előtte szerencsétlen véget ért. Tanis, miközben ott állt a Kitiara trónusához vezető lépcsősőr tetején, ingerült horkantást hallőtt a Sötét Hölgy sisakrostélya mögül. A lenti tömegen derűs nevetés hullámzott végig, miközben a sárkánytisztek mindent tudó pillantásokat váltottak egymással.
Lord Ariakas arca azonban csöppet sem volt derűs. — Ki merészelt lemészárolni egy Sárkány Nagyurat? — dörögte tajtékozva, mire a tömeg azonnal elnémult odalent.
— A surranók földjén történt az eset, Lordságod — válaszolta a tiszt a csarnokban kongón visszhangzó hangon. Itt egy pillanatra elhallgatott. Tanis még ilyen távolságból is jól láthatta, hogy a férfi idegesen ökölbe szorítja a kezét. Valószínűleg még további kellemetlen hírei is vannak és most vonakodik eléadni őket.
Ariakas megsemmisítő pillantással mérte végig a szerencsétlent. Érre a sárkánytiszt megköszörülte a torkát és ismét megszólalt.
— Továbbá még nagyobb sajnálattal kell tudatnőm, hogy Surranóföld... —itt a férfi hangja végképp elakadt, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel kényszeríthette magát a folytatásra — ...elveszett!
— Elveszett? — ismételte meg a szót Ariakas olyan indulattal, hogy bárki akár mennydörgésnek is vélhette volna.
Ettől a tiszten végképp eluralkodott a rettegés. Krákogva, zagyván motyogott valamit egy pillanatig, azután... nyilván, hogy minél hamarabb megszabaduljon a rárótt tehertől..., sietve kinyögte: — Varangyh Nagyurat kegyetlenül meggyilkolta egy Kronin Thistlekhott nevű surranó, a csapatait pedig kiűzték...
A tömeg erre dühödten felhördült, fenyegetőzni kezdett, hogy Surranóföldet lesöprik a térképről. Ezt a nyomorult fajtát egyszerűen letörlik Krynn földjének felszínéről... Ariakas haragos, széles mozdulatot tett kesztyűs kezével, mire a gyülekezet ismét elcsitult.
A némaság azonban váratlanul megtört.
Kitiara fölkacagott.
Örömtelen volt ez a kacagás... élesen és gúnyosan csattant a fém-álarc mélyéből. Ariakas arca összerándult a rátörő vad indulattól és a Nagyúr fölpattant ültéből. Egy lépést tett előre és e mozdulatára válaszul acél villant lent a tömegben: kardok röppentek ki hüvelyükből, lándzsanyelek verődtek a gránitpadlóhoz.
Ezt látva, Kitiara csapatai szőrős alakzatban felsorakoztak úrnőjük trónusának emelvénye körül, Ariakastól kissé jobbra. Tanis keze ösztönösen kardjának markolatára kulcsolódott és egy lépést tett Kitiara felé, ami annyit jelentett, hogy fölállt az emelvényre, ahová különben nem tehette volna a lábát.
Kitiara meg sem moccant. Ülve maradt és némán, jól sejthető, hanem is látható megvetéssel nézett sisakrostélya mögül Ariakas felé.
Váratlanul halálős csönd ereszkedett a gyülekezetre, mintha valami láthatatlan erő mindenkiből kiszorította volna a lelket. Arcok sápadtak el, a jelenlévők levegő után kapkodva tátogtak, tüdejük sajgott, látásuk elhomályosult, szívverésük lelassult. A következő pillanatban úgy érezték, hogy az egész csarnokból eltávozik a levegő, hogy helyét elfoglalhassa a beözönlő sötétség.
Vajon valódi, fizikai sötétség volt ez, vagy inkább az elsötétült tudaté? Tanis nem tudhatta biztosan. Szeme még látta a csarnokban lobogó fáklyák ezreit, a tengernyi, csillagként pislákoló gyertya lángját, de maga az éjszakai égbolt sem lehetett soha sötétebb a most tapasztaltnál.
Kábán, keserves erőfeszítéssel próbált levegőt venni, de akárcsak újból a Vértenger mélyén lenne. Térde megremegett, alig voltképes megállni a lábán. Végül utolsó csepp ereje is elhagyta, megroggyant és elesett, de még zuhanása közben, levegő után kapkodva is észlelte, amint a tömegben itt-ott mások is eszméletlenül omlanak a csiszolt gránitpadlóra. Fölemelte a fejét, bár ez maga is kínszenvedés volt számára és látta, amint Kitiara előregörnyed trónusán, mintha valami láthatatlan erő megtaszította volna. Egy pillanat múlva a sötétség eloszlott és tüdejét friss, hűvös levegő töltötte meg. Szíve nekilódult és hevesen földobogott. A vér olyan hirtelen árasztotta el az agyát, hogy most meg az fenyegette ájulással. Egy pillanatig nem futotta tőle másra, csak nekitámaszkodott a márványlépcsőnek, gyöngén, szédülve, cikázó villámokkal az agyában. Amikor a látása kitisztult, rádöbbent, hogy a sárkányfattyakat nem érintette a jelenség. Közömbösen álltak a helyükön és szemüket egyetlen pontra szegezték.
Tanis a pillantásukat követve maga is fölnézett a bevonulási ceremónia alatt üresen maradt fenséges emelvényre. De az csak eddig a pillanatig volt üres. A vér megdermedt az ereiben, lélegzete ismét kis híján elakadt. Az Audiencia Nagy Csarnokába belépett Takhisis, a Sötétség Királynője.
Krynn földjén más neveken is emlegették: az elfek nyelvén Sárkánykirálynő volt; Csábító Nilatnak nevezték a síkföldi barbárok; Temex, a Hamis Fém volt a thorbardini törpék számára; Mai-tat, a Sokarcú Nőként emlegették Ergoth hajósnépei; a Sokszínű és Színtelen Királynő, mondogatták Solamnia lovagjai..., akit a nagy Huma legyőzött és réges-régen száműzött erről a világról.
Takhisis, a Sötétség Királynője visszatért.
De nem teljes valóságában.
Bár Tanis kényszerű áhítattal meredt a fülkében megjelenő árnyalakra, agyát megbénította az iszonyat, teste megdermedt és nem maradt benne más érzés, mint a félelem és a rettegés..., pedig tudta, hogy a Királynő nincs jelen fizikai valóságában. Mintha a tudatukban valójelenléte vetítette volna lényének árnyékát az emelvényre. A Királynő maga csak mint az akarata volt ott, amely arra kényszerített mindenkit, hogy elfogadja létezésének valóságát.
Valami visszatartotta őt, elzárta előle az utat erre a világra. Egy ajtó... csengtek vissza Tanis elméjében Berem szavai. De hol lehet Berem? Hol van Caramon és a többiek? Tanis döbbenten ébredt tudatára, hogy csaknem teljesen megfeledkezett róluk. Agyából kiszorították őket a Kitiara és Laurana körül keringő gondolatai. A feje zúgott. Úgy érezte, hogy kezében tartja mindennek a kulcsát, csak egy kevés nyugalomra lenne szüksége, hogy használhassa is!