De ez lehetetlen volt. Az árnyalak jelenlétének ereje fokozódott, míg feketesége fagyos űrt nem teremtett a gránitcsarnokban. Tanis képtelen volt elfordítani róla a szemét, kényszeredetten bámult abba az iszonyatos űrbe, míg el nem töltötte a szörnyű érzés, hogy az magába szippantja őt. Ebben a pillanatban egy hang szólalt meg a tudata mélyén.
"Nem azért rendeltelek ide benneteket, hogy szánalmas vitáitok és még nyomorultabb hatalomvágyatok a szemem láttára hiúsítsa meg a biztos győzelmet. Ne feledd, kié itt a hatalom, Lord Ariakas!"
Ariakas féltérdre ereszkedett, mint a teremben mindenki más. Tanis maga is érezte, amint az ismeretlen erő térdre kényszeríti. Nem tehetett ellene semmit. Bár tovább élt szívében a gyűlölet az iszonyatos, fojtogató gonoszsággal szemben, mégiscsak egy istennővel..., e világ egyik megteremtőjével állt szemben. Ez a hatalom az idők kezdetétől uralkodott..., és uralmát meg is őrzi az idők végezetéig.
És a hang folytatta tovább... szavai szinte perzseltek.
"Lord Kitiara, nem csekély megelégedésünkre szolgáltál a múltban. Mostani ajándékod pedig még nagyobb örömünkre szolgál. Állítsd most elénk az elf-nőt, hogy megszemlélhessük és döntsünk a sorsa felől!"
Tanis látta, amint Ariakas visszaül a trónusára, s közben maró gyűlölettel tekint Kitiarára. — Sötét Felséged óhaja számomra parancs — hajolt meg Kitiara. —Te jöjj velem! — utasította Tanist, amint a lépcsőn lefelé menet elhaladt mellette.
Sárkánycsapatának sorai megnyíltak előtte, szabad utat engedve neki a csarnok közepére. Kitiara, Tanisszal a nyomában lement a bordaszerű lépcsőfokokon. A fölsorakozott sereg átengedte őket, de csaknem azonnal ismét bezárult mögöttük. A terem közepére érve, Kitiara föllépdelt a keskeny lépcsőkön, amelyek a csuklyás kőkígyó faragott taraján vezettek végig és megállt a márványtalapzat közepén. Tanis lassabban követte őt, túl keskenynek és nehezen megmászhatónak érezte a lépcsőt, különösen így, hogy a szörnyű árnyalak rászegezte a tekintetét és a sötét fülkéből egyenesen a lelke mélyébe hatolt.
A kísérteties emelvény közepén Kitiara megfordult és a díszes ajtó felé intett, amely a márványtalapzatot a terem főfalával összekötő keskeny kőhíd túlsó oldalára nyílt. Az ajtóban a solamniai lovagok páncélzatát viselő, sötét alak jelent meg. Lord Soth lépett be a terembe és közeledtére mindenki rémülten húzódott vissza a keskeny híd mindkét oldaláról, mintha egy sírból fölnyúló kéz taszítaná félre őket. Csontkarján Lord Soth egy szemfedélre emlékeztető fehér, fodros lepelbe burkolt alakot cipelt. A teremben olyan mélységes csönd uralkodott el, hogy a jelenlévők hallani vélték az élőholt lord csizmás lábának koppanásait a márványpadlón, bár áttetsző, hústalan testén keresztül mindenki világosan láthatta a kövezetet.
Hófehér lepelbe burkolt terhével a karján Lord Soth átkelt a hídon és lassan föllépdelt a kőkígyó fejére. Kitiara következő intésére a fehér csomagot letette a Nagyúr lába elé. Utána fölegyenesedett és hirtelen szertefoszlott, miközben minden jelenlévő a szemét meresztve arra gondolt, hogy vajon létezik-e ez a szörnyalak a valóságban, vagy csak az ő lázas képzeletük vetítette elébük?
Tanis a sisakrostély mögött is észrevette, hogy Kitiara örömében elmosolyodik, látva a szellemszolgája által keltett általános megdöbbenést. A Sötét Hölgy a következő pillanatban kivonta kardját és elvágta vele a fehér csomagot gubóként átkötöző szalagokat. Egy erős rándítással meg is lazította azokat, majd hátralépett és onnan szemlélte, hogyan vergődik a fogoly kísérteties hálójában.
Tanis megpillantotta a kócos, mézszínű hajtömeg és az ezüst páncél kurta villanását. Köhögve, fojtogató kötelékeitől szinte fulladozva, Laurana kiszabadította magát a szorosan köré csavart fehér lepelből. Itt-ott nevetés csattant, amint a katonák-az áldozat vergődését szemlélték..., s várták az újabb mulatságot. Tanis ösztönösen egy lépést tett előre, hogy segítsen Lauranának, de nyomban megérezte magán Kitiara figyelmeztető, barna tekintetét...
— Ha te meghalsz..., ő is meghal!
Tanis reszketve torpant meg, majd hátralépett. Laurana végül kábultan talpra állt. Egy pillanatig csak üres tekintettel bámult körül, nem tudta, hol van, erősen pislogott, hogy legalább valamit lásson a fáklyák nyers, lobogó fényében.
Szeme végül megállapodott a sárkánysisakja alatt mosolygó Kitiara alakján.
Amint Laurana megpillantotta ellenségét, azt a nőt, aki elárulta őt, kiegyenesedett. Haragja egy pillanatra feledtette vele rettegését. Büszkén nézett le az emelvényről, majd föl a kupolába, míg tekintete befogta az egész hatalmas csarnokot. Szerencséjére nem nézett hátra. Nem láthatta a sárkánypáncélba öltözött, megkövülten rámeredő fél-elfet. Ezzel szemben látta a Sötétség Királynőjének csapatait, a trónjukon terpeszkedő Nagyurakat és fölöttük a füstöt okádó sárkányokat. Végül megpillantotta magát, a Sötétség Királynőjének félelmes árnyalakját.
Végre megértette, hol is van — gondolta magában Tanis elkínzottan, látva, hogy Laurana arcából kifut a vér. Most már tisztában van vele, hol van és mi vár rá.
Miféle rémtörténetekkel traktálhatták őt odalent, a templom alatti kazamatákban? Biztosan kegyetlenül meggyötörték a Sötétség Királynőjének halálkamráiról szóló vad mesékkel. Biztosan hallhatta a többi fogoly üvöltözését is — gondolta Tanis összeszoruló szívvel, Laurana mélységes megrendültsége láttán. Hallotta szörnyű sikolyaikat az éjszakában... és most órákon, de lehet, hogy csupán perceken belül ő is ott lesz közöttük.
Halálosan sápadt arccal, Laurana megfordult, hogy ismét Kitiarára nézzen, mintha ő lenne az egyetlen szilárd pont a fölbolydult világmindenségben. Tanis látta, amint a lány összeszorított foggal, beharapott ajakkal próbálja megőrizni önuralmát. Soha nem fedi fel ez előtt a nő előtt, de senki más előtt sem, mennyire retteg.
Ekkor Kitiara apró mozdulatot tett a kezével. Laurana követte a pillantását.
— Tanis...
Megfordult és ekkor megpillantotta a fél-elfet. Amikor a tekintetük találkozott, Tanis a reményt látta fölcsillanni a szemében. Érezte, amint körülöleli őt a lány szerelme, mint a tavaszelő áldásos melege a tél sötét hónapjai után. Tanis ugyanis végre megértette, hogy a lány iránti szerelme az a kapocs, amely lényének két, egymással harcoló felét egyben tartja. Egyszerre szerette őt elf-lelkének állhatatos, örök szerelmével és emberi szívének teljes szenvedélyével. Ám ez a fölismerés túl későn érett meg benne és most életével és lelkének nyugalmával kell megfizetnie érte.
Egyetlen pillantás..., mindössze ennyit adhatott most Lauranának. Egyetlen pillantás, amelynek szíve üzenetét kell közvetítenie, hiszen egész idő alatt magán érezte Kitiara barna szemeinek ádáz, fürkésző tekintetét. Ezen kívül egy másik, sötét és amennyire csak lehetséges, árnyszerű tekintet is rászegeződött.
Ennek sugara alatt Tanis kényszerítette magát, hogy semmit se áruljon el legrejtettebb gondolataiból. Minden erejét egybegyűjtve összeszorította az állkapcsát, megfeszítette izmait és ügyelt rá, hogy tekintete teljesen kifejezéstelen maradjon. Mintha Laurana idegen lenne számára. Hidegen el is fordult tőle, de közben látta, amint a lány szemében még egyszer fölcsillan és azonnal el is hal a remény. Mintha sötét felhő takarta volna el a napot,