Laurana szerelmének tüze úgy változott sötét reménytelenséggé, szomorúságával megfagyasztva a férfi szívét.
Tanis keményen szorította kardjának markolatát, ezzel is leplezve kezének remegését és odafordult Takhisishoz, a Sötétség Királynőjének árnyalakjához.
— Sötét Felség! — kiáltotta Kitiara és Laurana karját megragadva előrependerítette a lányt. — Íme, átnyújtom neked ajándékomat, azt az ajándékot, amely meghozza számunkra a végső győzelmet!
Abban a pillanatban fülsiketítő üdvrivalgás fojtotta belé aszót. Kitiara kezének erélyes mozdulatával csöndet intett, majd folytatta:
— Íme, legyen a tiéd Lauralanthalasa, a qualinesti elfek hercegnője, Solamnia galád lovagjainak vezére! Ő az, aki visszaszerezte a sárkánydárdákat, aki bevetette ellenünk a sárkánygömböt a Főpap Tornyánál. Fivére és egy ezüst sárkány az ő parancsára utazott Sanction városába, ahol... Lord Ariakas hanyagságának folytán... behatolhattak a legszentebb templomba és fölfedezhették, miként semmisülnek meg a jó sárkányok tojásai. — Ariakas mindennek hallatán fenyegetően előrelépett, de Kitiara ügyet sem vetett rá. — Íme, neked adom őt, Királynőm, hogy bűneinek megfelelő módon bánj el vele! Kitiara maga elé penderítette Lauranát. Az elf-nő megbotlott és térdre hullott a Királynő előtt. Aranyló haja kiszabadult szalagjai közül és ragyogó hullámként ölelte körül egész alakját, amely... legalábbis Tanis lázas tudatában... az egyetlen fényforrás volt az egész, pokolian sötét csarnokban.
Helyesen cselekedtél, Lord Kitiara — sugallta a Sötétség Királynőjének hallhatatlan hangja —, és ezért el is nyered méltó jutalmadat. Először is, vigyék ezt az elfet a Halálkamrákba, utána következzék a te megjutalmazásod!
— Köszönöm, Felség — hajolt meg Kitiara. — Mielőtt lezárnánk ezt az ügyet, kétféle kegyet kérek tőled alázatosan. — Ezzel kinyújtotta erős kezét és megragadta vele Tanist. — Mindenekelőtt szeretnék bemutatni neked valakit, aki szolgálatot keres hatalmas és dicsőséges seregedben! — Kitiara ezzel Tanis vállára tette a kezét és jelezte, hogy le kell térdelnie. Tanis még mindig maga előtt látta Laurana utolsó pillantását, s tétovázott. Még most is elfordulhatna ettől a sötétségtől. Odaállhatna Laurana mellé, hogy együtt nézzenek szembe a végzettel.
De ehelyett gúnyosan elmosolyodott.
Micsoda önzés vett rajtam erőt — kérdezte önmagától keserűen —, hogy még Lauranát is képes lennék föláldozni, csakhogy saját ostobaságomat leplezzem? Nem, nekem magamnak kell megfizetnem a tévedéseimért. Ha nem is tettem semmi más jót eddigi életemben, most megmentem őt! És ennek tudatát viszem magammal a pusztulásba,
mint egy gyertyát, míg teljesen el nem nyel a sötétség.
Kitiara kegyetlen szorítása még a sárkánypáncélon át is fájdalmat okozott neki. A barna szempár haraggal izzott föl a sárkánysisak rostélya mögött.
Tanis feje lassan előrebukott és térde megroggyant Ő Sötét Felsége színe előtt. — Íme, átadom neked alázatos szolgádat, Tanist, a fél-elfet! — mondta hidegen Kitiara, bár Tanis úgy érezte, hogy a megkönnyebbülés árnyalata is kicseng a hangjából. —
Kinevezem őt seregem parancsnokává, miután előző vezérem, Bakaris, időnek előtte elhalálozott!
— Lépjen hát elő új szolgánk! — hatolt be a testetlen hang Tanis tudatába.
Miközben fölemelkedett, Tanis érezte, hogy Kit keze közelebb húzza őt magához. A Nagyúr sebesen a fülébe súgta: — Ne feledd, Tanis, hogy ettől fogva Ő Sötét Felségének tulajdona vagy! Végleg meg kell őt győznöd, különben még én sem segíthetek rajtad és te sem mentheted meg elf-nődet.
— Tudom ezt, jól — mormolta Tanis kifejezéstelenül. Ezzel lerázta magáról Kitiara kezét és előrelépett az emelvény legszélére, közvetlenül a Sötétség Királynőjének trónusa alá. "Emeld föl a fejed és vesd rám a tekinteted!" — hangzott a parancsszó.
Tanis kihúzta magát és a lelke mélyén rejtőző erőhöz fohászkodott, ahhoz az erőhöz, amelynek talán nincs is birtokában. Ha most kudarcot vallok, Laurana elveszett... Az igaz szerelem nevében most meg kell tagadnom a szerelmet! És Tanis fölemelte a tekintetét.
Megbabonázva meredt az árnyalakra, képtelen volt szabadulni tőle. Nem kellett megjátszania a rémült áhítatot és tiszteletet, mivel az magától rátelepedett, amint minden más halandóra is, aki szembenéz Sötét Felségével. Bár érezte a csodálat kényszerét, azzal is tisztában volt, hogy... valahol, a lelke mélyén... még most is szabad. A Királynő hatalma nem volt teljes. Nem pusztíthatja el őt az akarata ellenében. Bár Takhisis ádázul küzdött, hogy gyengeségét elleplezze, Tanis érezte, milyen elkeseredetten harcol érte, hogy végre a maga valóságában léphessen e világ színe elé.
Árnyalakja a létező összes álcáját váltogatva lebegett a szeme előtt, elismerve ezzel, hogy egyik fölött sem rendelkezik igazán. Először Solamnia legendáinak ötfejű sárkányaként jelent meg előtte. Utána alakja megváltozott és most a Csábító volt... a gyönyörű nő, akinek birtoklásáért minden férfi örömmel áldozná föl az életét. Újból más formát öltött. Most a Sötét Harcos volt, a gonoszság hatalmas erejű lovagja, aki a halált tartja páncélkesztyűs kezében.
Ám, miközben egymást váltották különböző alakjai, sötét szeme meg sem rebbent:
egyszerre meredt Tanis lelkének mélyére az öt sárkányfej, a szépséges Csábító és a félelmetes Harcos tekintete. Tanis megborzongott a látványtól. Nem tudta azt elviselni, nem volt hozzá elég ereje. Szánalmasan ismét térdre rogyott, megalázkodott a Királynő előtt és mélységesen megvetette magát, amint meghallotta a háta mögött fölhangzó, gyötrelmes, fojtott zokogást.
9.
A pusztítás harsonái
Caramon, amint Berem nyomában végigrohant a hosszú folyosón, mit sem törődött a többi fogoly döbbent kiáltásaival, könyörgéseivel és a cellák vasrácsát markoló kezekkel. De Beremnek nyomát sem látta. Ekkor megpróbálta megtudakolni a raboktól, nem látták-e őt, de azok az elszenvedett kínzásoktól annyira megtörtek, hogy egy értelmes szót sem tudtak kinyögni, s így végül, borzalommal és szánalommal eltelve kénytelen volt sorsukra hagyni őket. Továbbment t fokozatosan lejtő folyosón. Körülnézett és reménytelenül töprengett, ugyan hogyan juthatna a tébolyult ember nyomára. Egyedül az vigasztalta, hogy ennek a központi folyosónak nem volt több elágazása. Berem tehát csak erre menekülhetett. Ám ha így van, akkor hová tűnhetett?
A folyosón botladozva Caramon minden zárkába belesett és csak az utolsó pillanatban vette észre a felévetődő, nagydarab hobgoblin börtönőrt. Úgy feldühödött ezen, hogy ingerülten megsuhintotta a kardját és lecsapta a szerencsétlen teremtmény fejét, majd gyorsan továbbrohant, mielőtt áldozatának teste a padlóra zuhant volna.
Megkönnyebbülten fölsóhajtott és egy lépcsőn lerohanva kis híján belebotlott egy másik hobgoblin tetemébe. Ennek a nyakát csak valamilyen, különlegesen erős kéz tekerhette ki — gondolta magában, amint szemügyre vette azt. Nyílvánvalóan Berem járhatott erre, méghozzá nem is olyan régen. A holttest ugyanis még meleg volt.
Miután rájött, hogy üldözöttjének végre a nyomára bukkant, Caramon ismét futásnak eredt. A zárkákban a foglyok üvöltése már csak homályosan jutott el hozzá.