Ha kiengedném őket, egy egész hadseregem lehetne — világosodott meg hirtelen Caramon elméje. Egy kis ideig eljátszott a gondolattal... mi lenne, ha kinyitná az egyik cella ajtaját... de ekkor valahonnan a folyosó végéből iszonyatos, vérfagyasztó üvöltést hallott.
Caramon nyomban fölismerte Berem hangját és előrevetette magát. Ekkor a zárkák sorának hirtelen vége szakadt, a folyosó egy szűk alagútba torkollott, amely hosszú spirálban folytatódott a föld alatt. A falakon fáklyák lobogtak, de egymástól távol és szánalomra méltó fénnyel. Caramon rendületlenül tört előre az alagútban, miközben egyre erősebben üvöltött vele szemben az a hang, ahogy közeledett hozzá. A nagydarab harcos nekilódult, de a köves padló egyre síkosabbá, a levegő undorítóan nyirkossá vált, a tömény penészszag minden lépéssel csak sűrűsödött, ahogy kényszerűen ereszkedett lefelé. Caramon félt tőle, hogy esetleg megcsúszik és elesik, ezért lelassította lépteit. Az üvöltések ekkor már egészen közelről, majdhogynem karnyújtásnyiról hallatszottak. És ebben a pillanatban valóban meglátta Beremet. Egyszerre két sárkányfattyú vetette rá magát, kardjuk pengéje félelmesen megvillant a fáklyafényben. Berem puszta kézzel elhárította magától őket, mialatt a titokzatos smaragd fénye bevilágította a parányi, zárt kamrát.
Berem tébolyult erővel harcolt ellenük. Az arcán vágott sebből csorgott a vér és még vastagabb sugárban ömlött az oldalában vágott mély sebből. Mialatt a nyálkás pocsolyákban csúszkálva Caramon igyekezett a segítségére sietni, Berem megragadta a sárkányfattyú mellének szegezett pengéjét. Az éles acél belehasított a húsába, hanem a megsebzett nem érezte a fájdalmat. Vér ömlött a kezére, amint megfordította a pengét és ... hátrataszította a támadó sárkányfattyút. Maga is megtántorodott és levegő után kapkodott. Ugyanakkor a második sárkánykatona is odapattant, hogy végezzen vele. A pribékek csak a prédájukra figyeltek, ezért észre sem vették Caramont. Az alagútból kirontó harcos éppen időben kapott észbe, hogy ne rohanjon neki vakon az ellenségnek, ha nem akarja elveszíteni a kardját. Az egyik őrt hatalmas kezébe kapta és a csigolyáját eltörve, egy pillanat alatt kitörte a nyakát. A tetemet ledobva, a másik sárkányfattyú dühödt támadását kivédendő, gyorsan annak nyaka felé suhintott a kardjával. Az visítva menekült.
— Berem, jól vagy? — fordult meg Caramon, és máris a szerencsétlen segítségére sietett volna, amikor bénítóan éles fájdalmat érzett az oldalában.
Fájdalmában felnyögött, körbefordult és egy sárkányfattyúval találta szemben magát. Biztosan ott lapult a homályban és Caramonra várt. Karddöfése eleve halálos lett volna, de minthogy sietve sújtott le, ezért csapása lecsúszott Caramon mellvértjéről. A harcos hátratáncolt, hogy némi időt nyerjen.
De a sárkányfattyú csak nem adta föclass="underline" pengéjét előreszegezve, Caramonra vetette magát. A mozdulatok egy pillanatra összekuszálódtak, zöldes fény villant és a sárkánykatona máris holtan esett össze Caramon lába előtt.
— Berem! — nyögte Caramon és tenyerét az oldalára szorította. — Köszönöm... de hogyan... De az Örökember úgy bámult Caramonra, mint aki nem ismeri. Végül szó nélkül bólintott, megfordult és lassan megindult elfelé...
— Várj! — kiáltott utána Caramon. A nagydarab férfi összeszorította a fogát, átugrálta a halott sárkányfattyak tetemeit és Berem után vetette magát. Elkapta a menekülő kezét és ezzel meg is állította őt. — Várj már, a fene egyen meg! — kiáltotta belékapaszkodva. A hirtelen mozdulat megtette a hatását... amint ott álltak zihálva egymás mellett, Caramon erőt véve magán körülnézett.
— Hol vagyunk? — kérdezte, de nem is várt rá választ... inkább csak azt akarta, hogy Berem meghallja a hangját.
— Mélyen... mélyen... a templom alatt-válaszolta Berem kongó hangon. — Itt vagyok, közel... most már igazán, nagyon közel...
— Ühüm — bólintott rá Caramon, de fogalma sem volt róla, a másik miről beszél. Csak markolta keményen Berem karját és tekingetett körbe. A kőlépcső, amelyiken leereszkedett, egy kis csarnokba torkollott. Valami öltöző, jött rá nyomban, amint észrevett egy öreg asztalt és egy csomó rozoga széket a falon sercegő fáklya fényében. Minden megvilágosodott előtte. Ezek a sárkányfattyak bizonyára őrök voltak! Berem csak véletlenül botlott beléjük. Hanem a sárkányfattyak, vajon mit őrizhettek idelent? Caramon gyorsan körülnézett a szűk kőcsarnokban, de semmit sem látott. Az egész üreg talán húszlépésnyi átmérőjű lehetett és a sziklából vájhatták ki. A kőből faragott csigalépcső is ebben a teremben ért véget és valahol szemben, egy hasonló kapunyíláson vezetett kifelé. Pontosan e felé a kijárat felé iszkolt Berem, amikor Caramon elkapta. A kapunyíláson kinéző harcos nem látott semmit. Olyan sötét volt mögötte, amilyet még sohasem tapasztalt... mintha csak a végtelen sötétségbe bámulna, amelyről eddig csak a legendák beszéltek. Arról a sötétségről, amely már réges-régen létezett a homályban... mielőtt az istenek megteremtették a fényt.
Semmi mást nem hallott, csak valamiféle vízcsobogást. Föld alatti csermely lehet, gondolta, amely talán a lecsapódó párából keletkezett. Egy lépést hátrált és megvizsgálta a fölé magasodó boltíves kapubejárót.
Ezt nem a sziklából vájták ki, ahogy azt a kicsiny csarnokot, ahol az imént voltak. Ezt úgy építették kövekből, minden bizonnyal hozzáértő kezek. Látta a megkopott, bordás faragványokat, de semmit sem tudott megfejteni belőlük. A részleteket biztosan már régen felfalta az idő és magába nyelte a reménytelenül nedves pára.
Mialatt Caramon valami jelzés reményében némán bámult a magas boltívre, csaknem elzuhant, amikor Berem váratlanul megragadta a karját.
— Tudom, ki vagy! — ordította az ember.
— Hát persze — morogta Caramon —, de, Abyss mélységes mélyére, mi a csudát keresel idelenn?
— Jasla hív! — sikoltotta Berem és a téboly fénye megint kigyúlt a szemében. Azután visszafordult és belebámult a félelmetes íven is túlmutató sötétség mélyébe. — Nos, oda kell lemennem... őrök... meg akartak fogni! ... Te jössz velem!
Közben Caramon rájött, hogy az őröknek pontosan ezt a helyet kellett őrizniük. De ugyan miért? Mi lehet mögötte? Vajon fölismerték-e Beremet, vagy éppen csak a parancsnak engedelmeskedtek, hogy mindenkit távol tartsanak e helytől? Ő persze nem tudta a választ e kérdések egyikére sem... ám a következő pillanatban azt is megállapította, hogy a válaszok úgysem jelenthetnek semmit. Éppen úgy, ahogy a kérdések sem!
-Mindenképpen be kell menned oda-mondta Beremnek. Szavai inkább kijelentést,
mintsem kérdést jelentettek. Berem bólintott, majd lelkesen előrelépett. Gondolkodás nélkül bele is sétált volna a mélységes sötétségbe, ha Caramon nem rántja vissza. — Várjál már... valami fény kéne — mondta sóhajtva a nagy ember. — No, állj csak oda! — tolta kissé félre Beremet, s a szemét rajta tartva, a falról leemelt egy lobogó fáklyát. — Veled megyek — mondta nehezen, és közben az járt az eszében, hogy vajon meddig bírja, mielőtt összeesne a fájdalomtól és a vérveszteségtől. — Nesze... fogd ezt meg egy percre! — ezzel Berem kezébe nyomta a fáklyát, majd letépett egy darabot a férfi ingének maradványából és bekötötte vele az oldalán tátongó sebet. Utána visszavette a fáklyát és folytatta útját a boltív alatt.
Amikor áthaladt a kőpillérek között, Caramon úgy érezte, hogy valami végigsimít az arcán. — Pókháló! — morogta és undorodva lökte el magától a nyálkás szövedéket. Nyomban idegesen körül is nézett, mivel világéletében rettegett a pókoktól. De végül is, nem volt ott semmi! Erre Caramon megvonta a vállát és Beremet vonszolva átlépett a boltív alatt. Ekkor éles harsonaszó rivallt fel.