"Csapda!" — mordult föl Caramon ingerülten.
— Tika! — lihegte büszkén Tass, amint végignyargaltak a sötét börtönfolyosón. — A terved bevált! — kockáztatott meg a surranó egy pillantást a válla fölött. — Igenis!... Máris világosan látom, hogy mindnyájan utánunk loholnak!
— Csodálatos! — motyogta Tika... Valahogy nem is számított rá, hogy ilyen simán megvalósul a terve! Eddig ugyanis semmilyen terve sem sikerült életében! De hát, mégiscsak... nem ez lenne az embernek a legfontosabb? Ez mind nagyon szép, de Tika ismét hátrapillantott a válla fölött. Legalább hat vagy talán hét sárkányfattyú vetette magát a menekülők nyomába... hosszú, görbe kardjukat kegyetlenül szorongatták a markukban. Bár a karmos ujjú hüllőemberek nem tudtak olyan fürgén szaladni, mint a lány vagy a surranó, viszont hihetetlenül kitartóak voltak. Tika és Tass figyelemre méltó előnnyel indult, de az előnyük hamarosan semmivé foszlott. A lány máris levegő után kapkodott, ráadásul még az oldala is rettentően szúrt, amitől csaknem hétrét görnyedt.
Akármennyit tudok is még rohanni — gondolta magában Ma... ez mind valamicske időt jelenthet Caramon számá ra! Mondjuk, pontosan olyan messzire tudom elcsalni a sárkányfattyakat!
— Tika, ide figyelj — lihegte Tass lógó nyelvvel, és örökké vidám arca most igen fáradtnak látszott tudod, hogy hová megyünk innen?
Tika csak megrázta a fejét. A beszédhez már nem volt elég levegője..., érezte, hogy fokozatosan lelassul, mintha minden tagja ólomból lenne. Még egy pillantás hátra... és máris látja, hogy a sárkányfattyak egyre közelebb vannak hozzájuk. Villámgyorsan pillogott körüclass="underline" hátha talál valami elágazást, egy beugrót, egy ajtónyílást... bármilyen búvóhelyet. De nem akadt semmi. Csak a kihalt, üres folyosó húzódott előttük. Itt már zárkák sem nyíltak belőle. Csupán egy sötét, síkős és keskeny folyosó volt, amely végtelennek tűnő alagútként húzódott tovább... enyhén emelkedve.
Ekkor a váratlan fölismerés csaknem megállásra kényszerítette. Lelassított és levegő után kapkodva nézett Tassra, aki csak halványan volt látható a füstölgő fáklyák fényében. — Az alagút... emelkedik — zihálta köhögve.
Tass értetlenül bámult rá, azután hirtelen földerült a képe.
— Fölfelé megy és kivisz bennünket! — rikoltotta diadalmasan. — Ez sikerült, Tika! — Meglehet — válaszolta Tika tétován.
— Gyerünk! — kiáltotta Tass lelkesen, megújult erővel. Elkapta Tika kezét és maga után vonszolta a lányt. — Tudom, hogy így van! Szagold csak! — szimatolt a levegőbe. — Friss levegő! Megmenekülünk... megtaláljuk Tanist... aztán visszajövünk és kiszabadítjuk Caramont...
Csak egy surranó lehet képes rá, hogy egy alagútban rohanva, sarkában egy csomó vérszomjas sárkányfattyúval még locsogjon is, gondolta borúsan Tika. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy őt csupán a vakrémület hajtja előre. De hamarosan még az is elszáll... akkor aztán összerogy a sötét folyosón, olyan kimerülten és elkínzottan, hogy már az sem számít majd, mit csinálnak vele az üldözői...
— Friss levegő! — sóhajtott föl ekkor ő is.
Az előbb azt gondolta, Tass csak azért füllentett neki, hogy tartsa benne a lelket. De most már maga is megérezte, hogy enyhe szellő legyinti meg az arcát. Ólomnehéz lábának új erőt kölcsönzött a remény. Hátranézett és úgy látta, mintha a sárkányfattyak lelassítanának. Talán
megértették, hogy most már úgysem érnek utol! A lányt reményteljes izgalom töltötte el. — Siessünk, Tass! — kiáltotta és kettőzött erővel rohantak tovább az alagútban az édes, friss levegő egyre erősödő áramlatában. Vadlendülettel megkerültek egy sarkot, ahol olyan hirtelen kellett lefékezniük, hogy Tass egy kilazult kődarabon megcsúszva nekiesett a falnak.
— Hát ezért lassítottak le — nyögte halkan Tika.
Az alagút véget ért. Kétszárnyú, rácsős faajtó zárta le. A kapuszárnyakba vágott két kis, vasrácsős nyíláson áramlőtt be a tömlöcbe az éjszakai levegő. Kibámulhattak rajta... láthatták, de nem érhették el a szabadságot.
— Ne add föl! — lihegte Tass pillanatnyi szünet után. Összeszedte magát, odarohant az ajtóhoz és megrángatta. Persze zárva volt.
— A kutyafáját! — mormolta Tass és szakérté szemmel megvizsgálta az ajtót. Caramon talán kitörhetne rajta, vagy a kardja markolatával leverhetné a lakatot, de egy surranó, vagy éppen Tika sehogy sem bírhat el vele.
Mialatt Tass közelebb hajolt, hogy magát a lakatot megszemlélje, Tika a falnak dőlt és kimerülten lehunyta a szemét. Vére a fülében dobolt, lábizmai görcsösen összerándultak. Szájában érezte könnyeinek kesernyésen sós izét és elcsigázottan vette tudomásul, hogy zokog a fájdalomtól, haragtól és tehetetlenségtől.
— Ne sírj, Tika! — bátorította Tass és visszaugrott hozzá, hogy megsimogassa a kezét. — Egyszerű lakat... pillanatok alatt kijuthatunk innen... nő, ne sírj már. Néhány pillanat az egész, de neked készen kell állnod, ha azok a hüllőemberek közben ideérnének. Le kell foglalnod őket!
— Jól van — mormolta Tika és megpróbálta elfojtani a könnyeit. Keze fejével gyorsan megtörölte az orrát, aztán karddal a kezében visszafordult a sötét folyosó felé, mialatt Tass még egyszer szemügyre vette a zárat.
Olyan kezdetlegesen egyszerű zár, állapította meg elégedetten, olyan nevetséges trükk védi, hogy szinte .érthetetlen, miért vacakoltak a fölszerelésével.
Vajon miért vacakoltak vele... egyszerű zár... primitív trükk... csengtek vissza a surranó tudatában saját szavai.
Valahogy ismerősek voltak... már máskor is megfordultak a fejében. Tass megrökönyödve nézett föl az ajtóra és rájött, hogy járt már itt valaha. De nem... az lehetetlen! Ingerülten megrázta a fejét és az álkulcsait keresve belekotort egyik tarsolyába. Hirtelen megdermedt. Borzongás futott végig rajta és úgy megrázta, mint kutya a patkányt... teljesen elgyöngült.
A rémálom!
Ez volt az az ajtó, amelyet álmában látott Silvanestiben! Ez volt az a zár... a kezdetlegesen egyszerű zár az egyszerű trükkjével! És akkor is Tika állt mögötte... harcolt... elesett...
— Itt vannak, Tass! — kiáltotta Tika és izzadó tenyerébe szorította a kardját. Gyors pillantást vetett Tass felé a válla fölött. — Mit vacakolsz? Mire vársz?
Tass nem tudott válaszolni neki. Most már ó is hallotta a sárkányfattyakat, torokhangú röhögésüket, amint kényelmesen közelednek feléjük, hiszen tudják, hogy a szökevények innen már nem mehetnek sehová. Kibukkantak a sarkon és Tass hallotta, amint még nyersebben felröhögnek, amikor meglátják a kardot markoló Tikát.
— A...azt hiszem, nem megy, Tika — nyöszörögte Tass és iszonyodva nézte a lakatot. — Tass — sziszegte Tika gyorsan és mérgesen közelebb húzódott a surranóhoz, hogy szót érthessen vele, de közben egy pillanatra sem fordította el tekintetét az ellenségről —, nem hagyhatjuk, hogy elfogjanak! Tudnak Beremről. Megpróbálnak majd kényszeríteni rá, hogy mi is elmondjuk, amit tudunk róla! Tudod, ugye, hogy mivel akarnak majd szóra bírni bennünket!
— Igazad van — nyöszörögte Tass szerencsétlenül —, mégis megpróbálom...
"És elég bátor nagy hozzá, hogy végigmenj rajta..." —
mondta egyszer neki Fizban. Tass mély levegőt vett és egyik szütyőjéből előhúzott egy vékony drótot. Végül is, mondta szigorúan remegő kezének, mi a halál egy surranó számára, ha nem a legnagyobb kaland? Különben is odaát van Kova... egyedül!