Meglehet, egyik bajból a másikba kerül... Keze most már teljesen megnyugodott.
Beledugta a zárba a drótot és óvatosan munkához látott.
Hirtelen nyers üvöltés harsant mögötte, Tika is felkiáltott és Tass meghallotta az összeütődő acélpengék csengését.
Tass megkockáztatott egy gyors pillantást. Tika ugyan még mindig nem sajátította el a kardforgatás művészetét, de igen gyakorlott volt a kocsmai csetepaték terén. Vadul hadonászott a pengével és közben ütött, rúgott, harapott és karmolt. Elkeseredett, dühödt támadása egy lépésnyi hátrálásra kényszerítette a sárkányfattyakat. Mindegyiken sikerült a lánynak vérző sebeket ejteni. Egyikük zöldes vértócsában fetrengett a földön, akarja erőtlenül fityegett.
De a lány már nem sokáig tartóztathatta föl őket. Tass visszatért a munkájához, de a keze már megint remegett és a szerszám kiesett táncoló ujjai közül. A dolog trükkje abban rejlett, hogy anélkül fordítsa el a zárat, hogy a csappantyú működésbe lépne. Már látta is a csapdát: egy rugónak feszülő vékony tű volt az.
"Hagyd már abba!" — parancsolt a kezére. Hát így munkálkodik egy igazi surranó? Kezének remegése ismét elcsöndesedett és újból bedugta a drótot a zárba. Ekkor váratlanul, amikor már majdnem sikerrel járt, hátulról lökés érte.
— Hé! — kiáltott ingerülten a lányra és hátrafordult. — Egy kicsit jobban vigyázhat... — és torkán akadt a szó. Az álom! Akkor is ugyanezt mondta! És... akárcsak rémálmában... meglátta a földön fekvő Tikát, amint vörös fürtjeit elönti a vér.
— Neem! — üvöltött föl Tass dühödten. A drót kicsúszott a lyukból, ő pedig beütötte a kezét a zárba.
A lakat halk kattanással kinyílt. A kattanással egyidejűleg azonban egy másik, alig hallható csattanás is hallatszőtt: "lelik" és működésbe lépett a csapda.
Tass meredten nézte ujja hegyén a kiserkenő, parányi vércsöppet, majd a zárból kikandikáló parányi aranytűre pillantott. Ekkor a sárkányfattyak egyike megragadta a vállát. Tass nem törődött vele... most már semmi sem számít! Szúrós fájdalmat érzett az ujjában, amely lassan átterjedt a karjára, majd az egész testére.
Amikor eléri a szívemet, többé már nem érzem majd, mondta magának, mintegy félálomban. Akkor már nem érzek semmit.
Ekkor kürtszóra, réztrombiták fülsértő rivalgására lett figyelmes. Ezt is hallotta már valamikor... de hol is? Hát persze! Tarsisban, pontosan a sárkányok megérkezése előtt. Ekkor a vállát szorongató sárkányfattyak váratlanul elengedték és sebesen nekiiramodtak a folyosónak, viszszafelé.
"Biztosan valami általános riadó" — gondolta magában és érdeklődéssel figyelte, hogy a lába elgyöngül... már meg sem tartja vékony testét. Lerogyott a padlóra, Tika mellé. Kinyújtotta reszkető kezét és megsimogatta a lány vértől nedves, kedvesen göndörödő, vörös haját. Tika szeme csukva volt, az arca halálsápadt.
— Sajnálom, Tika — suttogta összeszoruló torokkal. A fájdalom gyorsan terjedt benne... ujjai és lábai máris megbénultak. Megmozdítani sem tudta őket. — Sajnálom, Caramon... én megpróbáltam... igazán megpróbáltam... Tass csöndesen sírdogálva az ajtónak vetette a hátát és várta a sötétséget.
Tanis moccanni sem tudott és... egy pillanatig, amikor meghallotta Laurana szívszaggató zokogását... nem is akart megmozdulni. Legjobban arra vágyott, azért könyörgött, hogy valami kegyes isten lesújtson rá, amint ott térdel a Sötétség Királynője előtt. De az istenek nem voltak ilyen kegyesek hozzá. Az árnyék eloszlott előtte, amint a Királynő elfordult tőle és másfelé nézett. Tanis nehézkesen talpra állt, arcát elöntötte a szégyen pírja. Nem tudott Lauranára nézni, sőt, Kitiara szemébe sem, hiszen tudta, milyen megvető haragot látna annak mélyén.
Kitiarának is fontosabb dolgok jártak az eszében. Elérkezett megdicsőülésének órája. Nagyralátó tervé lassan megvalósult. Kinyújtotta a karját és erős kezével megragadta Tanist, amint a fél-elf előrelépett volna, hogy megvédelmezze Lauranát. Hidegen hátrapenderítette és gyorsan elélépett.
— Végül szeretném megjutalmazni egyik szolgámat — mondta zengő hangon —, aki segítségemre volt az elf-nő elfogásában. Lord Soth kérte, hogy övé lehessen ennek a Lauralanthalasának a lelke, hogy ily módon állhasson bosszút azon az elf-nőn, aki... valaha régen... megátkozta őt. Ha már arra ítélte a sors, hogy örökké éljen a sötétségben, azt kéri, hogy ez az elf-nő ossza meg vele halálon túli életét.
— Nem! — kiáltott föl Laurana és a beléhasító félelemtől és iszonyattól felkapta a fejét. — Nem! — ismételte meg elcsukló hangon.
Hátratántorodott és kétségbeesetten körülnézett valami menedék után, de nem tehetett semmit. Odalent a teremben mohón lesték a sárkányfattyak. Reménytelenül felnyögött és Tanisra nézett. A fél-elf arca sötét volt és merev, nem rá nézett, hanem az ember-nőt figyelte. Laurana már megbánta hirtelen kitörését és szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, de többé soha nem árulja el gyengeségét egyikük előtt sem. Kihúzta magát és hallatlan önuralommal ismét büszkén fölvetette a fejét.
Tanis még csak nem is látta Lauranát. Kitiara szavai ott doboltak az agyában,
elhomályosították a látását és a gondolatait. Dühtől tajtékozva Kitiara mellé lépett. — Becsaptál! — hörögte fulladozva. Ez nem szerepelt a tervben!
— Csönd! — intette le Kitiara halkan. — Még tönkreteszel mindent!
-Mii...?
— Fogd be a szád! — csattant föl Kit fenyegető hangon.
"Ajándékod kedvemre szolgál, Lord Kitiara"— szálalt meg ekkor a sötét hang. "Teljesítem a kéréseidet. Legyen az elnő lelke Soth lovagé, a fél-elfet pedig szolgálatunkba fogadjuk. Ennek elismeréseképpen tegye le a kardját Lord Ariakas lába elél"
— Tedd, amit mondtak! — parancsolta Kitiara hidegen, szemét Tanisra szegezve. A teremben most minden tekintet őfelé fordult.
A fél-elf tudata teljesen elködösült. — Hogyan? — motyogta. — Ezt sem mondtad előre! Hogy mit csináljak?
— Lépj föl az emelvényre és tedd le a kardodat Ariakas lába elé! — válaszolta Kitiara gyorsan és odavezette őt az emelvény széléhez. — Ő majd felveszi és visszaadja neked... attól, a pillanattól leszel a sárkánysereg tisztje. Ez csak a szertartás része, semmi több. Viszont én időt nyerek általa.
— Időt? Mire? Mit terveltél ki már megint? — kérdezte Tanis, fél lábbal már a lefelé vezető lépcsőn. Megmarkolta Kitiara karját. — Meg kellett volna mondanod...
— Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. — És Kitiara csábosan elmosolyodott a bámészkodók kedvéért. Odalentről ideges nevetés hallatszott és valami otromba tréfálkozás... talán a szerelmesek búcsújáról. De Tanis nem látta Kitiara barna szemében a válasz mosolyát. — Ne feledd, ki áll itt, közvetlenül mellettem! — suttogta Kitiara, megsimogatta kardjának markolatát és jelentőségteljes pillantást vetett Lauranára. — Ne csinálj semmi ostobaságot! — ezzel elfordult a fél-elftől és odalépett Laurana mellé. Félelemtől és haragtól reszketve, agyában vadul kavargó gondolatokkal, Tanis lebotorkált a kígyófej-emelvény lépcsőjén. A tömeg zsivaja ügy ölelte körül, mint valami óceán hullámai. Fény villant a lándzsahegyeken, a lobogó fáklyák elvakították. Lelépett a gránitpadlóra és megindult Ariakas trónusa felé, anélkül, hogy tudta volna, hol van és mit csinál. Csupán ösztönei vitték előre, amint átvágott a csarnokon.
Az Ariakas díszőrségét alkotó sárkányfattyak képe vérfagyasztó rémálomként örvénylett körülötte. Testetlen fejeknek, villogó fogsoroknak és cikázó nyelveknek látta őket csupán. Amikor szétváltak előtte, a lépcső mintha sűrű ködből bukkant volna elő a lábánál. Fölemelte a fejét és tétován fölnézett. Odafönt magasodott Ariakas alakja... termetes, fenséges tartású férfialak, amelyből csak úgy sugárzott az erő. Olybá tetszett, mintha a csarnok minden fénye a fején villogó koronában összpontosult volna. A ragyogás bántotta a szemét és Tanis vaksin pislogott rá, amint kezét kardja markolatára téve megindult a lépcsőn felfelé: