Csakugyan elárulta volna Kitiara? Vajon megtartja-e az ígéretét? Tanis kételkedett benne és keserűen átkozta magát. Már megint a nő bűvkörébe került. Ismét bolond módjára viselkedett, amikor hitt a szavának. És most a lány kezében van minden ütőkártya. Most már semmit sem tehet... vagy talán mégis?
Olyan hirtelen tört rá a gondolat, hogy megtorpant...
Ostoba! Gyerünk tovább!... Parancsolta magának a rámeredő tekintetek kereszttüzében. A nyugalom látszatát magára erőltetve, eggyel följebb lépett a lépcsőn... aztán még följebb. Ahogy közeledett Lord Ariakas felé, úgy kristályosodott ki a terve.
"Aki a koronát viseli, az uralkodik!" — csengtek vissza tudatában az ismerős szavak. Megöli Ariakast és elveszi tőle a koronát! Ilyen egyszerű az egész. Tanis szeme lázasan mérte föl a falba vájt fülkét. Odafönt persze már nem álltak testőrök Ariakas mellett. Az emelvényekre a nagyurakon kívül senki sem léphetett. És itt még a lépcsőkön sem álltak fegyveresek, mint a többi nagyúr esetében. Ez az ember nyilvánvalóan olyan gőgös és hatalmában annyira biztos volt, hogy nem tartotta szükségesnek őket.
Tanis gondolatai lázasan kavarogtak. Kitiara a lelkét is odaadná azért a koronáért. Ameddig viszont az én kezemben van, nekem kell engedelmeskednie! Akkor megmenthetem Lauranát... együtt elmenekülhetünk! Ha egyszer kijutottunk innen,
megmagyarázhatom neki a történteket... mindent megmagyarázhatok. Kihúzom a kardomat, de ahelyett, hogy a lába elé helyezném, keresztüldöföm vele Ariakast! Miután megkaparintom a koronát, senki sem merészel hozzám nyúlni!
Tanis azon kapta magát, hogy remeg az izgalomtól. Rettentő erőfeszítéssel lecsillapította magát. Nem mert Ariakasra nézni, attól tartott, hagy a Nagyúr a szeméből kiolvashatja a tervét.
Mereven bámulta tehát a lépcsőt és csak akkor vette észre, hogy már Ariakas közelében jár, amikor mindössze öt lépcsőfok választotta e] az emelvény tetejétől. Tanis ujjai ráfonódtak kardjának markolatára. Most már ura volt önmagának, hát fölnézett a férfi arcába és egy pillanatra szinte megdermedt a belőle sugárzó gyűlölet láttán. A hatalomvágy érzéketlenné tette ezt az arcot, ez a szempár végignézte ártatlanok ezreinek kínhalálát... egyetlen cél érdekében.
Ariakas unott képpel meredt Tanisra, vonásai mögött gúnyosan gőgös félmosoly húzódott meg. De a következő percben már oda sem figyelt a fél-elfre, hiszen annyi egyéb gondolkodnivalója akadt. Tanis látta, amint a férfi talányős pillantással méregeti Kitiarát. Ariakas olyannak látszott, mint egy sakktábla fölé hajoló játékős, aki éppen a következő lépésen töpreng és próbálja kitalálni ellenfelének szándékát.
Tanist hatalmába kerítette a bosszúálló gyűlölet és lassan kezdte kivonni fegyverét. Még ha kudarcot vall is Laurana megmentésének kísérletével, még ha mindkettejüknek e falak között kell is meghalnia... még akkor is nagy jót cselekszik ezzel a világnak azáltal, hogy megöli a sárkányseregek főparancsnokát.
Ám Ariakas, amint meghallotta a penge szisszenését, nyomban visszafordította tekintetét a fél-elfre. Szemének fekete pillantása Tanis lelke mélyébe hatolt. Érezte, amint a férfi rettentő ereje lenyűgözi, úgy nyomul felé, mint a kohóból áradó hőség. Ekkor olyan erővel tört rá Tanisra a fölismerés, hogy szinte fizikai ütést érzett és megtántorodott a lépcsőn. Az a dicsfényként vibráló erőtér... hiszen Ariakas mágiaűző!
Ostoba, vak bolond! — korholta magát Tanis. Most, ahogy közelebb ért hozzá, már láthatta is a lord körül vibráló, áthatolhatatlan falat. Hát persze! Ezért nincs szüksége a testőreire! Ebből a csürhéből Ariakas senkiben sem bízna meg. Természetes, hogy a varázserejével védelmezi magát!
És lám, máris fölfigyelt a veszélyre! Tanis ennyit világosan kiolvashatott hideg, szenvtelen tekintetéből.
A fél-elf válla megroggyant... vereséget szenvedett.
Ám ekkor egy hang így szólt hozzá: "Szúrj, Tanis! Ne félj a varázserejétől! Majd én segítek!"
A hang nem volt több suttogásnál, mégis olyan világős és erőteljes volt, hogy Tanis szinte érezte a fülét perzselő, forró leheletet. Haja az égnek meredt, testén görcsös vonaglás futott végig.
Reszketve pillantott körül. Senki sem volt a közelében, csak Lord Ariakas. Alig három lépésnyire állt tőle, főgát összeszorította, nyilvánvalóan alig várta már, hogy a ceremónia véget érjen. Látván Tanis ingadozását, Ariakas parancsolón intett neki, hogy tegye a kardot a lába elé.
Ki szólhatott az előbb? Tanis szeme hirtelen megakadt a Sötétség Királynője mellett álló alakon. Fekete kámzsája miatt mindeddig elkerülte a figyelmét. Most, hogy egyenesen ránézett, valahogy ismerősnek tűnt föl előtte. Valóban attól az alaktól származott az a hang? Ha így is lenne, az a legcsekélyebb mozdulattal sem jelezte. Most mit tegyek? — töprengett a fél-elf lázasan.
— Sújts le, Tanis! — szólalt meg egyenesen az agyában újból a suttogás. — Gyorsan! Tanist elöntötte a verejték és remegő kézzel, lassan kivonta fegyverét. Most már ott állt pontosan a Nagyúr előtt. A lordot varázspajzsa úgy ölelte körül, mint a vízesésből fölívelő tarka szivárvány.
Nincs más választásom — döntötte el magában Tanis. Ha netán valami csapda, hát legyen! Akkor ezt a formáját választom a halálnak.
Megjátszotta, hogy térdre ereszkedik és kardja markolatát előre tartva úgy tett, mintha le akarná tenni, de a következő pillanatban megváltoztatta a mozdulatot. Gyilkos ívben megfordította a pengét és Ariakas szíve felé döfött vele.
Tanis arra gondolt, hogy mindjárt meg kell halnia. Csapás közben összeszorította a főgát és arra várt, hogy a varázspajzs tüze úgy emészti el, mint a lesújtó villám a fatörzset. És valóban lesújtott a villám... de nem rá! Legnagyobb ámulatára a szivárványfal meghasadt és a kard behatolt a résen. Érezte, amint a penge belemélyed a kemény húsba. A fájdalom és düh felcsattanó üvöltése majdnem megsüketítette.
Ariakas hátratántorodott, amint a kard pengéje belefúródott a mellkasába. Egy gyöngébb ember azonnal szörnyethalt volna ettől a csapástól, de Ariakas ereje és dühe még a halált is meghátráltatta. Arca eltorzult a gyűlölettől, ökle lesújtott Tanis képére és a fél-elf kábultan rogyott le az emelvény padlójára.
Fejét majd szétvetette a fájdalom. Homályosan látta, amint véres kardja is lehull mellé. Egy pillanatra azt hitte, hogy elájul... ami a halálát és egyben Laurana pusztulását is jelentette volna. Fejét kábán megrázta, hátha az segít rajta. Eszméleténél kell maradnia... meg kell szereznie a koronát! Fölnézett és látta, amint Ariakas fölébe tornyosul, előrenyújtja a kezét, hogy szörnyű varázsigével vessen véget az életének.
Tanis nem tehetett semmit. Teljesen védtelen volt ezzel a varázserővel szemben és valahogy az is tudatosult benne, hogy láthatatlan segítője többé nem áll ki mellette. Azt ugyanis már elérte, amit akart.
De bármilyen nagy volt Ariakas ereje, létezett egy másik hatalom is, amelyen nem győzedelmeskedhetett. Felhördült, tudata összezavarodott és a varázsige szavait elnyelte az iszonyú fájdalom. Lenézett, s ekkor meglátta, hogy tulajdon vére festi sötétebbre vörös köpönyegét... a folt minden elmúló pillanattal növekedett, amint átdöfött szívéből kiáramlott az élet. Mégiscsak eljött érte a halál. Tovább már nem háríthatta el. Ariakas kétségbeesetten harcolt a sötétséggel és utolsó szavával a Sötétség Királynőjéhez kiáltott segítségért.