De Takhisis magára hagyta a gyengéket. Amint azt nézte, hogyan mészárolja le Ariakas tulajdon apját, úgy nézte most 8t magát, amint elzuhan, utoljára az ő nevét kiáltva. Döbbent csönd ereszkedett a csarnokra, midőn Ariakas teste hangos puffanással elnyúlt az emelvényen. A Hatalom Koronája leesett a fejéről és most, maréknyi fekete hajjal együtt ott hevert a vértócsában.
Vajon ki kaparinthatja meg?
Ekkor velőtrázó sikoly hallatszott: Kitiara kiáltott egy nevet... hívott valakit.
Tanis nem értette a szavát, de igazán nem is törődött vele. Kezét kinyújtotta a korona után.
Hirtelen fekete páncélt viselő alak öltött testet előtte. Lord Soth!
A tébolyító pánik és rettegés érzését leküzdve, Tanis egyetlen dologra összpontosította minden figyelmét. A korona csupán pár hüvelyknyire volt az ujjaitól. Elkeseredetten kapott utána. Szinte hálás volt érte, amint az éles fémtárgy a húsába vágott, amikor egy másik kéz... egy csontváz-kar is utánakapott.
Az övé! Soth szellemtekintete fölparázslott. A csontkéz kinyúlt, hogy megkaparintsa zsákmányát. Tanis hallotta, amint Kitiara éles hangon zagyva parancsszavakat rikoltozik. Abban a pillanatban, hogy a fél-elf a feje fölé emelte a vérfoltos koronát, és elszántan nézett farkasszemet Lord Soth-tal, a csarnok néma csöndjébe kürtszó harsant... kürtök ismerős rivalgása.
Lord Soth keze megállt a levegőben, Kitiara sikoltozása elhalt.
Nyomasztó, vészjósló morgás futott végig a tömegen. Egy pillanatra Tanis fájdalomtól elködösült agyában az a gondolat támadt, hogy a kürtszó talán őt köszönti. Ám amikor megfordult, hogy homályos pillantásával végignézzen a csarnokon, meglátta, hogy az arcok odalent mind egy irányba fordulnak. Mindenki, még Kitiara is a Sötétség Királynőjére meredt.
Ő Sötét Felsége árnyalakjának szeme Tanisra szegeződött, de ezúttal az a tekintet is elhomályosult. A Királynő árnyéka megnövekedett, határozottabbá vált és sötét felhőként borította el az egész csarnokot. Mintha parancsszóra tették volna, a Királynő testőrségének fekete páncélját viselő sárkányfattyai csörtettek elő a terem falának tövéből és kirontottak az ajtónyílásokon. Az istennő mellett előbb még ott álló, fekete kámzsás alak eltűnt.
A kürtök tovább rikoltoztak. Tanis kábultan pillantott le a kezében tartott véres koronára. A rekedt harsonaszó ezelőtt már kétszer jelezte előre a halált és a pusztulást. Vajon most mi lehet e borzalmas muzsika iszonyú jóslata?
10.
Aki a koronát viseli, az uralkodik
A fölharsand kürtszó olyan hangos és meglepetésszerű volt, hogy Caramon kis híján elvágódott tőle a nedves kőpadlón. Berem kapta el őt ösztönös mozdulattal. Mindkét férfi rémülten nézett körül, amint a recsegő trombitajelek fülsiketítően visszhangzottak a szűk helyiségben. Odafönt, a lépcső teteje felől válaszjelek harsantak.
— A boltív! Csapdát rejt! — kiáltott föl Caramon. — Nos, ez a helyzet! Most már az egész templomban, minden teremtett lélek tudja, hogy itt vagyunk..., bármi legyen is ez az itt! Az istenek nevében, remélem, tudod, mit cselek szel!
— Jasla hív! — ismételte meg Berem. A harsogó kürtszó keltette pillanatnyi rémülete elmúlt és továbbindult, maga után vonszolva Caramont.
A harcos magasba tartotta a fáklyát, s mivel nem tudta, mi mást tehetne, vagy hová mehetne, követte a másikat. Éppen egy üregben voltak, amelyet bizonyára a víz vájt a sziklába. A boltív kőlépcsőkre nyílt és Caramon most már látta, hogy a lépcsők egy sebesen áramló, fekete vízfolyáshoz vezetnek. Körbevilágított a fáklyával, abban a reményben, hogy a víz partján esetleg húzódhat valami ösvény, de semmi ilyesmit nem látott..., legalábbis a fáklya halvány fénykörében nem.
— Várj! — kiáltotta Caramon, de addigra Berem már bele is vetette magát a vízbe. Caramon visszafogott lélegzettel várta, hogy társa elmerül a fekete hullámokban, de a sötét áradat nem volt olyan mély, amilyennek látszott: mindössze Berem lábszáráig ért.
— Gyere! — intett vissza Caramonnak.
A harcos ismét megtapogatta oldalán a sebet. A vérzés mintha csillapodott volna, a kötés ugyan nedves volt, de nem ázott át teljesen. A fájdalom viszont még élesen mart belé. A feje is hasogatott és annyira kimerült a félelemtől, a rohanástól és a vérveszteségtől, hogy megszédült. Egy pillanatra eszébe jutott Tass és Tika, majd egy villanásnyira Tanis. Nem, most nem gondolhat rájuk.
Tika mondta egyszer, hogy közeleg a vég, fordulhat rosszra vagy jóra minden. Belelépett a vízbe és az erős áramlás nyomban előretaszította, miközben az a képtelen gondolata támadt, hogy a vízfolyás maga az idő, amely elsodorja valahová... De hová? Talán a saját végzetébe? Vagy a világ pusztulásába? Vagy az új kezdés reménye felé?
Berem vakmerően gázolt előtte, de Caramon ismét visszaráncigálta.
— Maradjunk egymás közelében! — dörmögte a nagydarab harcos... mély hangja visszaverődött a barlang falairól. — Az előbbinél még komiszabb csapda is várhat ránk! Berem tétován megtorpant, így Caramon végre utolérhette. Ezután egymás mellett araszoltak lassan előre a rohanó áradatban, gondosan mérlegelve minden lépést, mivel a meder alja síkos volt, tele kilazult, málló kövekkel.
Caramon merészebben haladt most előre, határozottan könnyebben lélegzett, amikor váratlanul olyan erővel ütődött valami a csizmája szárához, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Megtántorodott és belekapaszkodott Berembe.
— Mi volt az? — mordult föl és a lángoló fáklyát a víz fölé tartotta.
Bizonyára a fény csábító hatására egy fej emelkedett ki a csillogó sötétségből. Caramon lélegzete elállt a rémül ettől, sőt, egy pillanatra még Berem is hátrahókölt.
— Sárkányok! — lihegte Caramon. — Sárkánykölykök! — Az egyik apró sárkányfióka ekkor éles hangon felvisított. A fáklyafény borotvaéles fogakon villant meg. Utána a fej eltűnt és Caramon érezte, amint újból nekiütődik a csizmájának. A következő a másik lábának csapódott és a harcos ekkor már látta, hogy a víz valósággal fortyog a rengeteg csapkodó faroktól.
Vastag bőrcsizmájától ugyan nem tehettek kárt a lábában, de ha elesem — gondolta Caramon —, nyomban csupaszra rágják a csontvázamat.
Már sokféle formájában találkozott a halállal, de ennél borzalmasabbat el sem tudott volna képzelni. Egy pillanatra páni rémület vett rajta erőt. Vissza kell fordulnom — gondolta lázasan. Berem mehet tovább egyedül... végül is á az, aki képtelen meghalni.
De a nagydarab harcos hamarosan összeszedte magát. Nem! — sóhajtott föl mélyen. Most már tudják, hogy itt vagyunk lent. Valakit vagy valamit biztosan utánunk küldenek, hogy elfogjon bennünket. Nekem kell föltartóztatnom, bármi legyen is az, mindaddig, amíg Berem el nem végezheti, amit akar.
Ennek az utóbbi gondolatnak semmi értelme — döbbent rá Caramon. Olyan komikus,
majdnem mulattató volt, mintha egyenesen az elhatározása fölött gúnyolódna, amikor hirtelen acél csattogását, torokhangú üvöltözést hallott a hátuk mögül.