A hajnali mise után Raoul testvér a szobájába hívta őket.
– Minden készen áll – jelentette ki –, és elvezetem magukat oda, ahol a szekér és a rakománya várakozik.
Hervé szájából azonnal felszakadt a kérdés:
– Kihozta a ládát? Hogyan?
A testvér fáradt arcát röpke mosoly ragyogta be:
– Engedje meg, hogy legalább ezt az egy titkot megőrizzem! Most hallgassák meg a mondandómat: a magukra váró szekér, melyet két erős ló vontat, egyik testvérünk koporsóját viszi Digne-be. Martin de Fenstrelét, aki nemrég halt meg a bonlieu-i parancsnokságon, de provence-i származású, és mivel a szentatya jó barátja volt, különös kegyként a szülőföldjén nyugodhat.
A szerény, nyers fa asztalhoz fordult, melyen a rendház számításait végezte, és felvett egy kis tekercset:
– Ez egy igazolás Etienne testvér, a parancsnokunk aláírásával, aki magukra bízza a holttestet és az alkimistaeszközeit. Martin testvér, aki igen öreg volt, már régóta a Nagy Művön dolgozott. Ha jól értettem az üzenetét, ezt az iratot nem sokkal a maguk indulása előtt kérték ki Párizsból. Tehát mi ketten eljátszottuk szerepünket ebben a fontos ügyben. Most maguk következnek. Rövid szakaszokban utaznak majd, és csak a templomos házakban állnak meg: épp elég áll a magukra váró út mentén – Istennek hála –, hogy semmi gondjuk ne legyen.
– Ki fogja a szekeret hajtani? – kérdezte Olivier.
– Anicet testvér, az egyik emberünk, a tiszteletkeltés kedvéért Ágoston-rendi szerzetesnek öltözve. Arról a vidékről való, és kedve szerint ott maradhat valamelyik házunkban, vagy visszatérhet ide, bár – tette hozzá szomorú mosollyal – ennek a parancsnokságnak nem sok oka maradt a fennmaradásra. Most jöjjenek!
Egy töltésen átvezette őket a tavon, majd egy erdei útra fordultak, mely egy fás magaslatot ölelt körbe, egészen egy kereszteződésig, ahol egy gondosan ponyvázott, erős szekér várakozott egy fekete csuhás szerzetessel, aki a szürke igásokkal beszélgetett, mintha türelemre intené őket. Elmosolyodott, ahogy meglátta az érkezőket, megveregette a jószágai fejét, felült a bakra, kezébe vette a kantárt és várt.
Jelentéktelen külsejű, alacsony férfi volt, pengeszerű arccal, élénk, kerek barna szemmel, de a csuha alól egy pillanatra előtűnő karja és lába figyelemre méltó izmokat mutatott a sűrű szőrzet alatt.
A szekér belsejében egy hatalmas, szarkofág méretű koporsó volt, melyet mindössze egy fakereszt és két szögletes ládaféleség díszített, s nagy piros foltként több helyen ráütötték a Templom pecsétjét. .
– Martin testvérünk – Isten vegye magához lelkét – igen testes volt – magyarázta vidáman Raoul testvér. – Ezért kell neki ekkora koporsó. A ládákban a szeráfok vannak, melyeket leszereltünk és vászonba bugyoláltunk, nehogy megsérüljenek, de hivatalosan lombikok, valamint nagy és törékeny retorták, más eszközökkel együtt.
Senki nem fog meglepődni.
– Pedig nem megszokott, hogy egy templomos, aki életében semmit sem birtokolhat a késén és az övén kívül, az utolsó útjára teljes felszerelésével indul –
vetette ellen Hervé.
– Igaz, de a felszerelés, ahogy maga mondja, a Templom tulajdona, és bár a használójával utazik, nem kerül mellé a sírba, hanem a holttestet befogadó parancsnokságon marad. Ott él az egyik rokona, aki hozzá hasonló kutatásokat végez…
Raoul testvérnek mindenre volt válasza. Sőt, egészen úgy látszott, mintha hinne is szavaiban, gondolta Olivier, azt kívánva, bárcsak igaza lenne. Nagyon nehéz lehet neki, az isteni hatalom fantasztikus, ősrégi jelképe hűséges őrzőjének megválni a legbecsesebb kincstől, melynek egy nép márvány és arany templomokat emelt, és látni, hogy elhagyja a víz és fák övezte szerény, de békés szentélyt, mely régóta menedéke volt. Raoul testvér háza soha többé nem lesz a Templom szent középpontja. Olivier megérezte a férfi szomorúságát, és meghatódott.
– Sajnálom – súgta oda a búcsúzás pillanatában. – Bocsásson meg…
Az öreg templomos mélyen a szemébe nézett.
– Köszönöm… de ne sajnálja. A házunk menedék marad azoknak, akik ismerik az ide vezető utat. Ha szükség lenne rá…
– Nem felejtjük el. Sem egyiket, sem másikat.
Anicet testvér csettintett a nyelvével, és nekiindította a szekeret. A két lovag mögé sorakozott. Behatoltak az ágak szövevénye közé, melyeken még csak rügyek látszottak, és nem állták útját a nappali fénynek. Megkezdődött a hosszú utazás.
A tél és az elmúlt napok esői feláztatták és sártengerré változtatták a tájat, és még a régi római utakon is, melyek többé-kevésbé megbízható összeköttetést biztosítottak, nehéz volt a haladás. A két lovag lova könnyen vágtatott volna, de a nehéz szekér lelassította az iramot, és alig öt mérföldet tettek meg naponta, így több mint három hétbe tellett, míg elérték Montélimart. A Templom birtokában lévő
parancsnokságoktól a farmokig vagy csűrökig minden a lehető legjobban zajlott.
Minden megállónál ugyanolyan volt a templomos fogadtatás: diszkrét, udvarias és nagyvonalú. Északtól délig, kelettől nyugatig hatalmas pókhálóként terült a tájra a templomosok hálózata, menedéket nyújtva az utak veszedelmeinek kitett testvéreknek. A sosem változó szertartások mindenhol azt az érzetet keltették az utazóban, mintha hazaérkezett volna: az embereket és jószágokat „szépen” fogadták, ahogy azt a szabályzat megkövetelte, sőt még kíséretet is adtak melléjük, ha nehézségekbe ütköztek volna. A frigyládát azonban szerencse kísérte, és sehol nem kellett útonállókkal megverekedve utat nyitni előtte.
Egy áprilisi estén, mely fázós volt, annak ellenére, hogy az éghajlat lágyabbra fordult, mióta elhagyták Lyont, megérkeztek Richerenques-be…
Erős parancsnokság volt, melytől az északi Montelimartól a déli Orange-ig sok ház függött. Négyszögletes együttese, melyet a sarkoknál erősen felfegyverzett kerek tornyok védelmeztek, a Rhone-vidék egyik legfélelmetesebb templomos bástyája volt.
A rend fekete-fehér zászlaja lengett mind a négy tornyon, mintha minden irányban a tájra szegezné figyelő tekintetét. A szokás úgy kívánta, hogy nappal nyitva tartsák a kapukat, Richerenques-et azonban zárva találták, bár még messze volt az éjszaka. A mély árok szélén Olivier leoldotta az övén függő kürtöt, és jól elkülöníthetően háromszor megfújta. A harmadikra két kőcsipke között megjelent egy fej:
– Ki van ott?
Olivier a szemöldökét ráncolta: a fehér zubbonyát díszítő nagy piros kereszt szinte sértéssé tette a kérdést.
– Látszik, nem? – morogta.
– Igen, igen, de ebből még nem derül ki a nevük, és a parancsnok testvér megköveteli, hogy megtudakoljuk, kivel állunk szemben, mióta áltemplomosok férkőztek be rútul.
– Egész seregnyien lehettek, ha ennyire kishitűvé tették egy ilyen nagy erődítmény gazdáit – vetette oda Hervé, aki sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hallassa a hangját.