Olivier azonban az egyszerre zavart és boldog édesanyja lábához tette le. Este mégis minden jelen lévő hölgyet megtáncoltatott, mintha nem is imádsággal és virrasztással töltötte volna az előző éjszakát.
Hat hónappal később engedélyt kért az apjától, hogy templomosnak álljon. Renaud nyugodt, de hajlíthatatlan nyugalommal feszült ellene.
– Istent akarom szolgálni a lelkemmel és a kardommal – magyarázta a fiú.
– Ehhez nem kell szerzetesnek állnod. Megteheted világiként is, úgy, hogy közben feleséged és gyermeked van!
– És kinek a szolgálatában harcolhatnék? A provence-i grófokéban, akik Nápoly királyává emelkedve alig emlékeznek már ránk, pedig a hűbéruraink? A francia király szinte nyílt harcban áll a pápával, és a rokonaink, a Courtenay császárok már csak egy fiatal lány képében léteznek, aki szintén Itáliában él, hisz az apja a néhai Charles d'Anjou, a nápolyi király lányát vette feleségül. Az ősi Courtenay birtok már egy oldalág kezében van, melyet nem is ismerünk. Már csak a templomosok harcolnak a Szentföldön. Ezért akarok csatlakozni hozzájuk. Ott biztos lehetek benne, hogy a kardom igazán Istent szolgálja!
Az édesanyjának, aki hősiesen visszatartott könnyeivel küszködve arról beszélt, hogy ha kitart elhatározása mellett, a nehezen megalapozott család kihal, és ő maga soha nem részesülhet az örömben, hogy magához ölelje az unokáit, javaik pedig belevesznek a Templom hatalmas vagyonába, azt válaszolta:
– A Templom mindenkinél jobban meg tudja őrizni és gyümölcsöztetni azt, amit rá bíznak. Ezt magának is tudnia kellene, édesanyám, magának, akinek birtokait Clément testvér oly remekül igazgatta a zarándoklata alatt. Maga részesült az örömben, hogy a Szentföldet taposhatta. Tőlem megtagadná ezt a boldogságot?
Erre nem volt mit felelni. Hacsak nem imádkozni. Sancie tehát Maximin kíséretében útnak indult, hogy a Szűzanya segítségét kérje a moustiers-i szentélyben…
Kissé elgémberedve a hosszas térdeplésben, melyben az imák után felszínre engedte érzelmeit, Sancie felállt, rámosolygott a szerzetesre, aki már aggódott, hogy ilyen hosszúra nyúlik a négyszemközti megbeszélés Isten anyjával, és lábujjhegyen beosont. Egy utolsó térdhajtás, és kifelé elhaladva mellette az asszony nagylelkű
alamizsnát csúsztatott a kezébe. Sancie valamivel nyugodtabbnak érezte magát, és átlépve a küszöböt, mely új volt, és még nem koptatták ki a zarándokok léptei, mélyet sóhajtott. A kérdés most már Szűz Mária és Isten fia kezében van…
A meredek emelkedő alján, ahol a kápolna állt, Maximin várta egy kis kőfalon ülve a lovak mellett, de nem volt egyedüclass="underline" mellette egy magas férfi állt, akinek hosszú fekete köpenye aranysarkantyújáig lógott. Nyugodtan beszélgettek, és Sancie szíve hevesen megdobbant, mint mindig, amikor akár rövid távollét után is viszontlátta a férjét. A hatvan év nem érintette meg sem Renaud életerejét, sem tartását: mindössze helyenként megfakult szőke haja, és ráncok barázdálták az arcát, melyek kihangsúlyozták a sebhelyet, de nem csökkentették vonzerejét. Sancie arra gondolt, hogy még az élemedett kor sem fogja majd meggörnyeszteni az acélos gerincet: egyszerűen csak még inkább öreg oroszlánra hasonlít majd az ura, ez minden! Ahogy a férfi észrevette, elébe sietett, és nagy kezébe fogta felesége törékeny, kecses ujjait:
– Jól imádkozott, drágám?
– Teljes szívemből, tudhatja. De maga hogy kerül ide?
– Miután elment, úgy döntöttem, felkeresem Clément testvér parancsnokságát, hogy beszéljek vele. Azután gondoltam, csatlakozom magához, és Moustiers felé kerültem.
– Mit mondott Clément testvérnek?
– Mindent! Vagyis mindent, amit tudnia kell, kivéve, ami csak mi kettőnkre tartozik. Nem először beszéltünk Roncelinről, akiről úgy tűnik, senki sem tudja, mi lett vele, most azonban elmeséltem neki a hattini eseményeket is… a jóslatszerű átkot. Meg kellett magyaráznom, miért nem akarjuk, hogy Olivier belépjen a rendbe – tette hozzá bocsánatkérőn, de Sancie azonnal megnyugtatta:
– Nem tehetett mást. Mit felelt Clément testvér?
– Lehajtotta a fejét. Hosszú percekre a gondolataiba merült és hallgatott, én pedig nem mertem megzavarni. Aggasztott, hogy hirtelen olyan komornak látom. Végül megszólalt: „Tehát a maga véleménye szerint Fülöp király fog elpusztítani minket? A portré magáért beszél, és tudom, hogy nem szeret minket. Más részről azt is tudom, hogy furcsa eltévelyedések léteznek azok között, akik túl sokáig éltek Keleten, és túl sok kapcsolatuk volt a hitetlenekkel, de biztosíthatom, hogy a rend nagy többségében tiszta, és bár megvannak a magunk titkai, azok nem sértik Istent és szent parancsolatait. Én bízom az igazságtételében, a könyörületében, hogy elfordítja tőlünk az igazságtalan átkot! Olivier a csúcsra érhet közöttünk…” Hozzátette, hogy úgy szereti, mintha a saját fia lenne, és vigyázni fog rá. Mit felelhettem volna?
– Semmit, kedvesem! Gyerekkorom óta ismerem Clément de Salerne-t, a hitét és a kitartását. O maga a Templom megtestesülése, és még ha lelke legmélyén hitelt is ad annak, amit maga felfedett előtte, sosem ismeri el. De ha egy napon bekövetkezik a megjósolt katasztrófa, talán tudni fogja, mit tegyen, hogy enyhítse a bajt, és legalább néhány testvért megkíméljen! Jól tette, hogy beszélt vele, de azért teljes szívemből remélem, hogy Szűz Mária meghallgat és megsegít minket…
Renaud megfogta és gyengéden megcsókolta a felesége kezét.
– Azt hiszem – mondta –, Isten akaratára kell bíznunk magunkat. Valahol meg van írva a sorsunk, de imádsággal és azok felé fordulva, akik szükséget szenvednek, talán megváltoztathatjuk. Ön pedig a világ legnagylelkűbb hölgye…
Ó, milyen megnyugtató volt ez a csók, ez a hang, ez a gyengéd és mégis erős jelenlét! Sancie úgy érezte, könnyebbé válik a rá nehezedő teher. Már ez is hatalmas kegy volt, ez a tökéletes szerelem, mely összefűzte őket. A legjobb menedék, a legjobb védelem a közös útjukat szegélyező buktatók ellen. Sancie tudta, hogy további nehézségek is várnak rájuk. Mindig is lesznek nehézségek, hisz sima és egyenes út nem létezik.
Az első nehézség akkor érte utol őket, amikor megérkeztek Valcroze-ba: fél térdre ereszkedve, tekintetében ragyogó reménnyel Olivier a szülei engedélyét kérte, hogy felesküdjön. Könnyes szemmel, de a legkisebb ellenvetés nélkül megkapta.
Másnap Olivier elhagyta Valcroze-t, hátra sem fordult, indult sorsa felé. Hat hónappal később Marseille-ben felszállt a Templom hajójára Akra felé…
Három évig marad majd ott, az utolsó csatáig, mely annál is mesésebb lesz, mert teljesen reménytelen. A kirobbanó hőstettek és a nagymester, Guillaume de Beaujeu halála után a Templomnak örökre el kellett hagynia a Szentföldet, nem hagyva hátra mást, csak egy hosszú és emelkedett emberi kaland káprázatos emlékét.
Ciprusra vonultak vissza. 1292-ben itt választottak meg nagymesternek egy Franche-Comté-i lovagot, Jacques de Molay-t.
Első rész
A KIRÁLY NEVÉBEN
I. fejezet
Kripta a tó alatt
A kápolna egyik falába vájt lépcső egyenesen vezetett lefelé. A sok használatban elkopott fokai enyhén lejtettek a léptek alatt, ám mivel jól megvilágította a falon vaskarikában rögzített fáklya, és egyáltalán nem volt nedves, könnyű járást biztosított így volt természetes, hisz a nagy pincébe vezetett, ahol hordók, dézsák, sószsákok, olajosedények és egyéb élelmiszerek sorakoztak. Raoul testvér csak átszelte egy hatalmas hordó felé, mely a helyiség végében állt. Odaérve átadta Olivier-nak a fáklyát, melyet a falra rögzítetten gyújtott meg, és előrehajolt, hogy megnyomjon valamit, amit a társa nem láthatott. A hatalmas hordó döbbenetes könnyedséggel elfordult a faltól, felfedve a mögötte tátongó nyílást, melybe a testvér határozottan belépett: