Nyolc hónap telt el lázas munkában. A hajótest elkészült.
A vízrebocsátás sikerült. Most a belső szereléseket kellett befejezni, valamint egy mólót kel ett építeni a rakodáshoz.
A Telluson töltött második év végén indultunk próbaútra a hajóval. Jól bírta a tengert, nem nagyon imbolygott, de sebessége nem haladta meg a hat csomót. Michel és Breffort gyors felderítést végzett Cobalt környékén; pázsitfű magvakat vittek magukkal, hogy odaérkező ál atainkat alkalmas legelő várja. Vzlik is velük tartott; őt azzal bíztuk meg, hogy tárgyalásokat folytasson törzsével, s később majd a Dronne és a Dordogne összefolyásánál várjon bennünket.
Mielőtt elindult volna, egy érdekes adatot közölt velünk: a Dronne-ba egy mély, bár keskeny folyó ömlik, s ezt csak harminc kilométer választja el az általunk kiválasztott területtől. Michel utánanézett: a folyó valóban hajózható volt, egészen Cobalt előtt 50 kilométerig.
Egy alacsony merülésű uszályt készítettünk, amelyet a hajó vontathat. És ideérkezésünk után 29 földi hónappal az első karaván megindult dél felé. A hajó 75 embert, fegyvereket, szerszámokat, dúralumínium- és acéllemezeket meg síneket vitt. Michel, Martine és én vezettük a hajót. Az uszály egy mozdonyt, egy szétszerelt darut és üzemanyagot szál ított. Óvatosan haladtunk, gyakran mértük a mélységet. Néha el kellett távolodnunk a parttól. A tenger nyugodt volt.
Leginkább a hajó orrában vagy a parancsnoki hídon tartózkodtam. A hajó körül, az élénkzöld vízben meghatározhatatlan lények úszkáltak. Nem tudván, hogy miféle ismeretlen szörnyeket rejt az óceán, meglehetős nyugtalanságot éreztem. A Conquérant[2] — így neveztük el hajónkat — egy 20 mm-es és egy 7 mm-es géppuskával volt felszerelve. Mégis megkönnyebbültem, amikor elértük a Dordogne torkolatát.
Igen lassan haladtunk felfelé a folyón. Ezt bizony helyesen tettük, mert bár hajónk alacsony merülésű volt, kétszer is zátonyra futottunk a torkolatöbölben, szerencsére, éppen apály idején.
Michelen, Martine-on és rajtam kívül a hajó utasai közül még senki nem látott tellusi ál atot — kivéve a hidrákat. Határtalanul megdöbbentek. Egyik este egy tigroszaurusznak a partról sikerült a fedélzetre ugrania, és két embert megsebesített, mielőtt közvetlen közelből végzett vele egy géppuskasorozat. Amikor már csak néhány kilométerre voltunk attól a ponttól, ahol a Dronne a Dordogne-ba ömlik, két sswi vágtatott a part elszáradt füvein.
Néhány perccel később három füstoszlop emelkedett a magasba: Vzlikkel ebben a jeladásban egyeztünk meg.
Egyedül várt bennünket a földnyelv tengerbe nyúló csücskén.
Száz méterrel mögötte, háromszögletű csoportozatban ötven fajtájabeli sswi ál t.
— Szervusz — mondta Vzlik sípoló hangján.
— Szervusz, Vzlik — feleltem.
A Conquérant leállt, de horgonyt nem vetett; elvégre bármikor érhet meglepetés.
— Gyere a fedélzetre — folytattam.
Vzlik a vízbe vetette magát, és felkapaszkodott a hajólétrán.
Ebben a pil anatban a gépház fedélzeti nyílásából előbukkant a fűtő feje.
— Szóval, ezekkel a polgártársakkal fogunk majd együtt élni? — kérdezte. Vzlik odafordult, és így válaszolt:
— Majd meglátod, hogy nem gonoszak.
A fűtő arcára leírhatatlan döbbenet ült ki.
— Nahát! Franciául beszél!
Először csodálkoztam a megdöbbenésén, aztán eszembe jutott, hogy a falu lakóinak zöme mindeddig csak távolról látta a sswit, aki ottléte alatt mindig mellettem tartózkodott. Márpedig az idő nagy részét felfedező utakkal töltöttem.
Michel és Martine is odajött.
— Nos, Vzlik — szólt Martine —, milyen választ hoztál az ajánlatunkra?
— A békét választottuk. Átengedjük nektek a Jelzés-hegyet, amelyet mi Nasának nevezünk, továbbá a Vézére, a Dordogne és a Dronne közötti területet, egészen az általunk Bssernek nevezett Ismeretlen Hegyekig. Mindez a tiétek, ha biztosítjátok számunkra az ál andó átjárás jogát. Cserébe ezért kötelezitek magatokat, hogy elegendő vasat adtok a fegyvereinkhez, és segítségünkre lesztek a fekete sswik: a „sslwipek”, valamint a tigroszauruszok és a Góliátok el en. A mi területünkön bátran közlekedhettek, gödröket is áshattok, de a Törzsek Tanácsának a beleegyezése nélkül nem vadászhattok.
— Elfogadjuk — mondtam. — Ami a vasat il eti, ahhoz még idő kel, amíg elkészül.
— Tudjuk. Elmondtam a sswiknek, hogyan szeditek ki a földből.
A főnökök tanácsa látni szeretne benneteket.
— Rendben van, megyünk.
Egy rövid, széles csónakot bocsátottunk a vízre. Michel, Vzlik és én beleültünk. Martine a fedélzeten maradt, és feltűnés nélkül a géppuskához osont.
— Be quiet, but careful[3] — mondtam neki rossz angolsággal, hogy Vzlik ne értse meg.
Négy evezőcsapással elértük a partot. A sswik közül tizenketten közelebb jöttek, és alaposan szemügyre vettek bennünket, ők — földi szemmel nézve — mind hasonlítottak egymásra; ha Vzlik közéjük keveredett volna, sohasem tudtuk volna felismerni. Később megszoktuk őket, és ma már könnyen megkülönböztetjük egyiket a másiktól, bár ők sokkal egyformábbak, mint mi.
Vzlik néhány szóval közölte társaival, hogy feltételeiket elfogadtuk, ők szűkszavúan válaszoltak, ami igencsak különbözött attól a virágos nyelvezettől, amelyet a gyermekkorom kalandregényeiben beszéltek a földi vademberek. Végül a barátság zálogául mindegyiküknek átnyújtottam egy-egy pompás acélkést; Vzlik is hasonlót kapott. Köszönetükből ítélve örültek az ajándéknak, de egyetlen arcvonásuk sem rezdült.
Vzlikkel együtt visszatértünk a hajóra, és megkezdődött a lassú felfelé hajózás. Megérkeztünk az Isle nagy kanyarjához — így neveztem el az új folyót; innentől már zuhogok kezdődtek, és nem volt hajózható. Több mint kétszáz méter széles víztükör terült el szemünk előtt. Északi partján kis öböl nyúlt be a szárazföldbe, egy leendő kikötő alapja. Elhatároztam, hogy ott fogunk kirakodni.
Mivel már alkonyodott, horgonyt vetettünk. Másnap, reggeltől estig fát döntöttünk, hogy kiépítsük a rakpartot. Egy héttel később mindennel elkészültünk. Lefektettük a síneket, megkezdődött a daru felállításának kényes művelete. Még szétszerelt állapotban is igen súlyos volt, és délben egy tragikus baleset borított gyászba mindnyájunkat. Az egyik lezuhanó ál vány agyonütött egy fiatal munkást, a 25 éves Léon Belliéres-t. Minthogy siettünk, gyorsan eltemettük, és a kikötőt az ő emlékére Port-Léonnak neveztük el.
Amikor a darut felál ítottuk, már könnyebben ment a munka.
Mégis sok fáradságba került, amíg partra szállítottuk a kis mozdonyt meg a három vasúti kocsit. A többi már gyerekjátéknak tűnt.
A Conquérant Michel parancsnoksága alatt fordult vissza.
Hatvanan maradtunk Port-Léonban; fatörzsekből egy erőd építésébe kezdtünk, ahol majd menedéket találhatunk a tigroszauruszok támadása vagy a sswik esetleges árulása el en.
Rádióösszeköttetésben maradtunk a Tanáccsal. Aztán ugyancsak fatörzsekből és dúralumínium-lemezekből raktárakat emeltünk. A már ideszállított szerszámokat biztonságba helyeztük. Közben egy csoport megkezdte a Cobalt-Citybe vezető, ötven kilométer hosszú vasúti pálya építését.
A negyedik kilométernél tartottunk, és már minden síntartalékunkat felhasználtuk, amikor a Conquérant — huszonhárom nap múltán, — egy újabb rakománnyal megérkezett.