Amikor búcsút vettünk a sswiktől, ahelyett, hogy egyenesen hazatértünk volna, Port-Léon felé kanyarodtunk. A Conquérant éppen akkor érkezett vissza utolsó útjáról, megrakva tetőcseréppel, téglával, és hozta az 1,8 méteres teleszkópot. És fedélzetén megérkezett a nagybátyám meg Ménard is.
A repülőgép
Több mint egy földi esztendő telt el. Négy ilyen „régi” évvel ezelőtt érkeztünk Tel usra. Ménard számításai szerint ez három tellusi évnek felel meg. Cobalt-City kezdett kialakulni. Élénk kisvárossá fejlődött, több mint 250x3 lakossal, saját áramfejlesztő teleppel, öntödékkel, fémfeldolgozó üzemmel, megművelt földekkel körülvéve, ahol búza termett meg a skin, a sswik gabonája. Kis kórházunkban Massacre több tanítványt oktatott; iskolánk, sőt már egy egyetem-embriónk is volt, ahol hetenként öt órát én is tanítottam. A szomszédos dombokon, ahol a földi növényzet mindinkább keveredett a tel usi növényekkel, háziállataink legelésztek. A szén-, vas- és egyéb fémlelőhelyeket szükségleteink szerint aknáztuk ki. Vasútvonal kötötte össze Cobalt-Cityt az 55 kilométerrel északabbra fekvő bauxitbányával, ahol negyven ember dolgozott. Port-Léonban hatszázán laktak. Újabb felfedezések tervétől kísértve itt építtettem fel egy hajógyárat, amely akkortájt fejezte be a Conquérant-nél gyorsabb járatú hajó szerelését. A mérnökök első erőfeszítései arra irányultak, hogy a rendelkezésünkre ál ó alapanyagokból másfajta szerszámgépeket gyártsanak.
Húsznaponként a szokásos útvonalon két tartálykocsi indult a 800 kilométerre levő „Olajkutakhoz”. A kőolaj gyorsan fogyott, és már közelgett az idő, amikor majd visszarendelhetem az ott dolgozó hatvan embert. Több száz hektoliter benzines olajtartalékunk volt, és alig 100 kilométernyire tőlünk újabb olajmezőket tártam fel.
Röviden: ha olykor nem találkoztunk volna az utcán sétálgató sswikkel, továbbá ha nincs a két nap meg a három hold, bízvást hihettük volna, hogy ismét a Földön vagyunk. És ekkor következett be történelmünk legfontosabb eseménye azóta, hogy kilökődtünk Tellusra.
Aznap sokáig fent maradtam, a jegyzeteimet tisztáztam, és vázlatos geológiai térképeket rajzolgattam kis házunk földszintjén levő dolgozószobámban. Mielőtt lefeküdtem volna, odaléptem az egyik sarokban álló rádióhoz, és felhívtam a petróleumkutakat, hogy utasításokat adjak az ügyeletes művezetőnek. Ezután felmentem az emeletre, hogy lefeküdjek, de elfeledtem kikapcsolni a készüléket.
Fél órát alhattam, amikor Martine felébresztett.
— Figyelj csak, odalent beszél valaki!
— Talán kintről hallatszik…
Az ablakhoz mentem és kinyitottam. Az utca sötét és néptelen volt. A város eloltott fényekkel aludt. Csupán az őrtorony fényszórójának csóvája sepert végig az utcákon, fel-felvillantva a házakat az éjszaka sötétjéből.
— Bizonyára álmodtál — mondtam, és visszafeküdtem.
— Hal gasd csak, újra kezdődik!
Fülelni kezdtem, és valóban, mintha zavaros hangokat hallottam volna. Régi beidegződött földi szokás szerint megjegyeztem:
— Bizonyára a rádió! Elfelejtettem elzárni — mormogtam félálomban, aztán: — Az istenfáját! Ki beszélhet ilyen későn?
Két ugrással leértem a földszintre. A bekapcsolt rádió néma volt. Az ablakból jól láttam a csillagokkal behintett éjszakai égboltot.
A holdak lenyugodtak. És a rádióban váratlanul megszólalt egy hang:
— Here is W. A. cal ing New-Washington… Here is W.A, cal ing New-Washington…[4]
Aztán csend lett.
— Here is W. A…
A hang nagyon tisztán csengett. Az adóállomásnak itt kellett lennie a közelben.
— Figyelj! — szólalt meg ismét Martine.
Visszafojtott lélegzettel, dermedten várakoztam. Halk berregés hallatszott.
— Repülőgép?
Az ablakhoz ugrottam. A csillagok között egy kis fénypont mozgott. Visszarohantam a rádióhoz, lázasan csavargatva a gombokat, a repülőgép rádiójának hul ámhosszát keresgélve.
— W. A., W. A. Who are you?[5] — Mindent elhadartam, ami csak csekély angol tudásomból tellett. Végül megtaláltam a pontos hullámhosszat.
— W. A. Who are you? Here New-France![6]
Fojtott kiáltást hallottam, majd egy hang válaszolt kitűnő franciasággal.
— Itt W. A. amerikai repülőgép, ön hol van?
— Önök alatt. Meggyújtok odakint egy lámpát.
A repülőgép most a fejünk felett keringett.
— Látom a fényt. Éjszaka lehetetlen leszállni. Később visszatérünk. Hányan vannak és kicsodák?
— Körülbelül négyezren. Mind franciák. És önök?
— A repülőgépen heten vagyunk. New-Washingtonban tizenegyezren. Amerikaiak, franciák, kanadaiak és norvégok.
Maradjon a hullámhosszon. Továbbra is hívjuk önöket.
— Rég indultak el?
— Tíz órája. Felderítő úton vagyunk. Ha megvirrad, visszatérünk. Most délnek megyünk. Szüntesse be hívásait, de ál ítson ügyeletest a készüléke mel é. Felhívjuk New-Washingtont.
Nagyon örülünk, hogy megtudtuk: nem vagyunk többé egyedül. A viszontlátásra…
Aztán újra a hívójelet ismételgette: Here is W. A. A hívást nemsokára hosszas beszélgetés követte, amelyet nem értettem pontosan. Arról számoltak be, hogy ránk találtak.
Nem tudtunk tovább nyugton maradni. Felébresztettük a fivéremet, aki Louis-val és Breffort-ral együtt száz méternyire lakott tőlünk, aztán nagybátyámat, Michelt, Ménard-t és minden vezetőt.
Végül mindenkin erőt vett a lelkesedés. A nagy hír a telefon drótján át eljutott Port-Léonba, azzal az utasítással, hogy gyorsítsák meg a Téméraire[7], az új hajó építését. Végre hajnalodni kezdett. Minden előkészületet. megtettünk, hogy méltóképp fogadjuk a repülőket.
Egy szilárd talajú, tágas mezőn jelzőeszközöket szereltünk fel; egy fehér nyíl mutatta a szélirányt. Aztán visszatértem a rádió mellé, ahol közben Martine volt az állandó ügyeletes.
— Semmi?
— Semmi.
— Pedig nem álmodtunk.
Két óra hosszat várakoztunk, miközben a körülöttünk szorongó tömeg csaknem felborította az íróasztalomat, amely pedig annyira „tabu” volt, hogy szokás szerint még Martine sem mert hozzányúlni.
A városházán, ahol egy másik rádiótelefon működött, ugyanez volt a helyzet. És hirtelen felhangzott a hívás:
— W. A. hívja Új-Franciaországot! W. A. hívja Új-Franciaországot!
— Itt Új-Franciaország. Hal gatom…
— Egyenlítői terület felett repülünk. Négy motorból kettő felmondta a szolgálatot. Visszatérésre nem gondolhatunk.
Lehetetlen érintkezést találni New-Washingtonnal. Nagyon rosszul halljuk önöket. Arra az esetre, ha elpusztulnánk, megadjuk New-Washington koordinátáit: északi szélesség 41°32′, nyugati hosszúság 62°12′ az önökéhez viszonyítva.
— És az önök jelenlegi helyzete?
— Az északi szélesség 8-ik foka és a 12-ik hosszúsági fok körül, önökhöz viszonyítva.
— Fegyverük van?
— Igen. Fedélzeti gépfegyverek és puskák.
— Próbáljanak földet érni. Segítségükre sietünk. — Gyors számítást végeztem. — Körülbelül 20–25 napra van szükségünk, hogy eljussunk önökhöz. A rinoceroszokra hasonlító ál atok ehetők.
Ismeretlen gyümölcsöt ne egyenek!