Az iszonyattól elhűlve fékeztem. Az állat visszafordult, és egyenesen felém tartott. Felugrottam az ülésről, és felkapaszkodtam a toronyba. Lázas gyorsasággal irányítottam a rakétákat az állatra. A kék szikra ismét felvillant, a kocsi hűtőjét érte. Valami megrázott, de nem elektromosság, inkább dermesztő hidegség rántott görcsbe. A két rakéta a tíz méternyire kúszó szörnybe csapódott. Két tompa robbanás, majd szikrázással kísért szapora ropogás hallatszott.
Kocsonyás húsfoszlányok repkedtek a levegőben. Az állat szinte összezsugorodott, és nem mozdult. Ismét megindultam, óvatosan megközelítettem. A gyengén lüktető eleven kocsonyán még mindig irizáló színek futkároztak. A kanadainak nyomát sem leltem. A teherautó páncélja mögül két gyújtógránátot hajítottam ki. Az intenzív hőség hatására a kocsonyás hústömeg sercegni kezdett, egyre kisebb lett, és már nem vonaglott. A többiek odasiettek.
— What an awful thing! — kiáltotta Jeans. És franciául megismételte: — Micsoda szörnyű dolog!
— Félek, hogy semmit nem tehetünk a szerelőjükért — jegyeztem meg. — Legfeljebb eltemethetjük.
De amikor fejszecsapásokkal felhasítottuk az összetöpörödött kocsonyát, amely olyan kemény lett, akár a fa, mindössze egy arany pecsétgyűrűt találtunk!
Elkeseredve raktuk fel a teherautóra a két géppuskát, majd a két repülős is felszállt. Étienne ismét felkapaszkodott a rakétavetők mel é. Másnap újabb fordulókat tettünk; elhoztuk a többi fegyvert, a lőszert, a villanymotorokat és mindazt, ami menthető volt. Az utolsó forduló alkalmával Michel vezette a kocsit, és akkor ismét harcra került a sor a „lila halállal”. Négy ilyen szörnyű állatot pusztítottak el.
Végül visszavittük a hajóra a teherautót, s amikor elindultunk, rakétatűzzel üdvözöltünk egy túl kíváncsi óriáshidrát, amely darabokra tépve hullott a földre. Most bizakodóbb voltam, mint idejövet, mert feladatomat végrehajtottam, mert megválhattam a hajó vezetésétől, és olyan emberekre bízhattam, akik közül legalább ketten valóban tudták, mi fán terem a hajó.
Ismeretlen földeket fedeztem fel…
A hajó műszaki vezetését Jeansra és tisztjeire bíztam. Michel és én csak az általános irányítást végeztük. Üzenetet küldtem Cobaltba. Aztán Wilkins tanácsára megpróbáltam kapcsolatba lépni New-Washingtonnal. Legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Jeans rövid jelentést tett, aztán átadta nekünk kormánya köszönetét és meghívását.
— Nagyon sajnálom, de pillanatnyilag nem fogadhatom el — feleltem. — Nincs elég üzemanyagunk, hogy eljussunk New-Washingtonba, amely legalább tízezer kilométerre van. Előbb Cobalt-Citybe megyünk.
— Önök franciák, miért így nevezték el városukat? — érdeklődött O'Hara.
— Mert leginkább egy 1880-as évekből való vadnyugati városra hasonlít. Legalábbis ahogy azt mi elképzeljük!
Amint elhagytuk a folyót, északnyugatra fordultunk. Elég heves szél fújt, és a Téméraire ugyancsak imbolygott, egyik-másik gyomor nagy bánatára. Félig franciául, félig angolul társalogtunk. Ha egy-egy szó nem jutott eszembe, Biraben segített. Első napunk a tengeren baj nélkül ért véget. Éjszakára lassítottunk, bár a tenger nyugodt volt. Smith a parancsnoki hídon maradt, én pedig aludni mentem.
Arra ébredtem, hogy a Téméraire mozgása megváltozott.
Hallgatództam, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben.
Aztán megértettem: a motorok leál tak. Gyorsan felöltöztem, felmentem a fedélzetre. A kormányoshoz fordultam:
— Mi történt?
— Nem tudom. A motor épp most ál t le, parancsnok.
— Hol van az amerikai parancsnok?
— Hátul, a mérnökkel.
Hálófülkéjének kerek ablakán Michel dugta ki a fejét.
— Mi történt? Miért ál tunk meg?
— Nem tudom. Gyere ki.
— Megyek.
Alighogy ez elhangzott, a hajótest mellett nagyot loccsant a víz, és a hajó megrázkódott. Egy tompa damn it! káromkodást, majd megdöbbent kiáltást hallottam, végül egy rettenetes ordítás harsant feclass="underline"
— Mindenki befelé a fedélzetről!
Smith ekkor már nekem ugrott, és betaszított a keskeny átjáróba. Wilkins szó szerint fejest ugrott a hajó belsejébe. Smith kidugta a fejét, körülnézett a fedélzeten, s miután meggyőződött, hogy üres, becsapta az ajtót. A lámpa fényénél láttam sápadt, feldúlt arcukat. Hallottam, hogy a legénység szállásához vezető lépcső teteje csattanva lecsapódik. A Téméraire ismét megrázkódott, és a jobb oldalára dőlt. Megtántorodtam, és a falnak estem.
— Az ég szerelmére, mi történik itt?
Wilkins végre kimondta:
— Óriás tintahalak!
Éreztem, hogy megdermedek a rémülettől. Gyermekkorom amikor a Húszezer mérföld a tenger alatt című könyvet olvastam, iszonyodtam ezektől az ál atoktól. Sikerült kinyögnöm:
— Come with me[8].
Rogyadozó lábbal kapaszkodtunk fel a fedett parancsnoki hídra vezető lépcsőn. A kerek ablakokon egy pillantást vetettem a holdak fényében ragyogó néptelen fedélzetre. A hajó elülső végénél, a rakétavetők ál ványa mögött valami vastag kábelféle tekergődzött. A hajótól tíz méternyire balra, a tintaszínű tengerből egy pillanatra sötét tömeg bukkant fel, majd a holdfénytől megvilágított karok sokasága imbolygott. Egy-egy kar hosszát mintegy húsz méterre becsültem. Michel feljött hozzánk, a többi amerikai is követte. Smith beszámolt a történtekről. Amikor mindkét propeller egyszerre megállt, Wilkins-szel együtt a hajó hátsó részébe ment, előrehajolt, és halványan világító hatalmas szemeket látott. Az állat feléjük vetette egyik karját, de nem tudta elkapni őket. Smith ekkor ordította el magát, hogy mindenki rohanjon fedezékbe.
Megpróbáltuk elindítani a motorokat. Sikerült is, a propellerek forogni kezdtek, a Téméraire megremegett és elindult. De néhány méter után a motorok ismét leálltak, a hajó rángatódzni kezdett.
— Várjuk meg a napkeltét — tanácsolta Wilkins.
A várakozás hosszúnak tűnt. Hajnalban aztán felmérhettük a veszély nagyságát. Legalább harminc szörny vette körül a hajót.
Nem tintahalak voltak, ámbár első pillantásra a megtévesztésig hasonlítottak hozzájuk. Tíz-tizenkét méter hosszú, két-három méter átmérőjű, uszonyok nélküli, hátrafelé elkeskenyedő, orsó alakú testük elejéről hat darab húsz méter hosszú és a tövénél fél méter átmérőjű hatalmas kar nyúlt ki. A karok végén meredező csil ogó, acélos karmok lándzsa alakú hegyben végződtek. A karok tövében ugyancsak hat szemük volt.
— Látszólag a hidrák rokonai — jegyeztem meg.
— Az nekem most mindegy, öregem — vágott vissza Michel.
— Ha ezek mind egyszerre megrohanják a Téméraire-t…
— Milyen ostoba vagyok! Miért is nem helyeztem a rakétavetőket lőtornyokba?
— Már késő! De mi lenne, ha az egyik ablakon kidugnánk a repülőgép egyik gépfegyverét? Ha ezt sikerül megúsznunk, a propellereket is védőburokkal kell el átni…