— Nem tudom, hová tette — felelte Árnyék.
— A pokolba — mondta Mulligan. — Sajnálom, Hinzelmann. — Az övénél meg a gallérjánál fogva felemelte az öregembert, aztán fejjel előre belökte a kandallóba. Az ősz haj recsegve lángra kapott, és a szobát kezdte betölteni a megpörkölődött hús szaga.
— Ez nem gyilkosság volt. Hanem önvédelem — mondta Árnyék.
— Nagyon jól tudom, mi volt — felelte Mulligan színtelen hangon. Visszafordult a padlón heverő, füstölgő fadarabokhoz. Az egyiket a heverő mellé rúgta, felkapta a Lakeside News egyik régi példányát, darabokra tépte, a lapokat sorban gombóccá gyűrte és a tűzifákra hajigálta őket. A lapok megbámultak és lángra lobbantak.
— Kifelé — mondta Chad Mulligan.
Kifelé menet kinyitotta az ablakokat, és mielőtt becsukta volna az ajtót, kiugrasztotta a zárnyelvet, hogy az bezáródjon utánuk.
Árnyék mezítlábasan követte a rendőrautóhoz. Mulligan kinyitotta neki az anyósülés ajtaját. Árnyék beszállt és megtörölte a talpát a lábtörlőn. Aztán felvette a zokniját, ami egészen megszáradt addigra.
— A Henningsnél vehetünk egy bakancsot — mondta Chad Mulligan.
— Mennyit hallott? — kérdezte Árnyék.
— Eleget — válaszolta Mulligan. Aztán azt mondta: — Túl sokat.
Néma csendben tették meg Hennings Mezőgazdasági Boltig vezető utat. Amikor megérkeztek, a rendőrfőnök csak annyit kérdezett: — Hányas lába van?
Árnyék megmondta neki.
Mulligan bement a boltba. Egy pár vastag gyapjúzoknival és bőrcsizmával tért vissza.
— Egyedül ez volt a maga méretében — mondta. — Hacsak nem rajong a gumicsizmáért. Úgy gondoltam, nem örülne neki.
Árnyék felhúzta a zoknit meg a csizmát. Tökéletesen illett a lábára.
— Kösz — mondta.
— Van kocsija? — kérdezte Mulligan.
— A tóhoz vezető úton tettem le. A híd közelében.
Mulligan indított, aztán kikanyarodtak a Hennings parkolójából.
— Mi történt Audrey-val? — kérdezte Árnyék.
— Egy nappal azután, hogy magát elvitték, közölte, hogy nagyon kedvel, mint barátot, de soha nem lehet köztünk semmi, mert rokonok vagyunk meg minden, ezzel visszament Eagle Pointba. Összetörte a nyavalyás, puhány szívemet.
— Érthető — mondta Árnyék. — Ne vegye magára. Hinzelmannak már nem volt rá szüksége.
Elhajtottak Hinzelmann háza mellett. A kéményből vastag, fehér füstoszlop kígyózott.
— Csak azért jött a városba, mert Hinzelmann-nak szüksége volt rá. Audrey segítségével eltüntethetett innen. Szükségtelenül sokan érdeklődhettek volna utánam.
— Azt hittem, kedvel.
Megálltak Árnyék bérelt kocsija mellett.
— És most mihez kezd? — kérdezte Árnyék.
— Nem tudom — válaszolta Mulligan. Mióta lelőtte Hinzelmannt, alapvetően nyúzott arcába most először tért vissza az élet. És sokkal gondterheltebbnek tűnt. — Ha jól sejtem, van pár lehetőségem. Először is… — két ujjából pisztolyt formázott, a szájába dugta, majd ismét kihúzta — golyót röpíthetek a fejembe. Vagy várok még néhány napot, amíg elolvad a jég, aztán egy betontömbbel a lábamon leugrom a hídról. Vagy ott a gyógyszer. Fú. Talán okosabb lenne autóba ülni és elmenni az erdőbe. Ott is bevehetem. Nem szeretném, ha az én embereimnek kellene takarítaniuk utánam. Hagyjuk a megyeiekre, nem? — Sóhajtva megcsóválta a fejét.
— Nem maga ölte meg Hinzelmannt. Nagyon régen meghalt már, nagyon messze innen.
— Köszönöm, Mike. De én öltem meg. Hidegvérrel lelőttem egy embert, aztán eltussoltam az egészet. És ha azt kérdezi, miért tettem, hogy valójában miért tettem, hát itt görbüljek meg, ha meg tudom mondani.
Árnyék megérintette Mulligan karját.
— Ebben a városban Hinzelmann volt az úr — mondta. — Nem hiszem, hogy magának sok beleszólása lett volna abba, ami történt. Szerintem ő hívta oda magát. Azt akarta, hogy hallja, ami hallott. Átverés volt. Csak így szabadulhatott el innen.
Mulligan nyomorúságos arckifejezése semmit sem változott. Árnyék látta rajta, hogy alig hallott valamit abból, amit mondott. Megölte Hinzelmannt, máglyát rakott a holttestének, és most az utolsó parancsnak engedelmeskedve véget fog vetni az életének.
Árnyék lehunyta a szemét és felidézte azt a helyet az elméjében, ahonnan elhozta Szerdának a havat: átlökte a másik férfi gondolatai közé, mosolyt varázsolt az arcára, ami egyáltalán nem volt őszinte, aztán azt mondta:
— Chad. Hagyja ezt. — A férfi elméjében sötét, haragos felhő terpeszkedett, Árnyék szinte látta maga előtt. Megpróbált arra koncentrálni, hogy ez a felhő lassan szétoszlik, akár a reggeli köd.
— Chad — mondta elszántan, hátha sikerül áthatolnia a felhőn —, ez a város hamarosan megváltozik. Nem Lakeside lesz többé az egyetlen rendes város a nyomorúságos régióban. Nagyjából olyan lesz, mint az összes többi város a világnak ebben a sarkában. Több gond. Munkanélküliek. Megkattant emberek. Balhék. Egy csomó szarság. Szükségük lesz egy tapasztalt seriffre. A városnak szüksége lesz magára. — Aztán még hozzátette: — És Marguerite-nek is.
Valami megmoccant a férfi elméjét elborító viharfelhőben. Árnyék érezte a változást. Aztán lökött rajta egyet, maga elé képzelte Marguerite Olsen dolgos, barna kezét, sötét szemét és hosszú, hosszú fekete haját. Felidézte, hogyan biccenti oldalra a fej ét, amikor meglepődik, féloldalas mosolyát. — Marguerite várja — mondta, és amikor kimondta, tudta, hogy igaz.
— Margie? — kérdezte Chad Mulligan.
És abban a pillanatban — bár nem tudta volna elmondani, hogyan csinálta, és valószínűleg nem is lett volna rá képes még egyszer — Árnyék belenyúlt Chad Mulligan fejébe, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, és precízen és szenvtelenül kiemelte belőle a délutáni események emlékét, mint ahogy a holló vájja ki egy elütött állat szemét.