— Amíg valaki el nem jön érte. Szerintem ő is ezt akarta volna.
Natalie Samre pillantott, aztán még egyszer szemügyre vette.
— Hát ezt meg honnan szerezted?
— Mit?
— A virágot. Ami a kezedben van, Sam. Honnan van? Már a kávézóban megvolt? Akkor miért nem vettem észre?
Sam lepillantott a kezére. Aztán elvigyorodott.
— De aranyos vagy! Illett volna megköszönnöm, amikor odaadtad — mondta. — Gyönyörűek. Köszönöm szépen. Bár a vörös esetleg jobban illett volna az alkalomhoz, nem gondolod?
Papírba csavart rózsák voltak. Hat darab, mindegyik fehér.
— Nem tőlem kaptad — mondta Natalie összeszorított szájjal. És egyikük sem szólt egy szót sem a moziba vezető úton.
Amikor aznap éjjel hazaértek, Sam egy rögtönzött vázába tette a virágokat. Később bronzszobrot készített róluk, és nem beszélt a dologról senkinek, habár Caroline-nak, aki Natalie után jött, egy részeg éjszakán elmesélte a kísértetrózsák történetét, és Caroline is egyetértett vele, hogy ez egy igazán különös és ijesztő történet, és a lelke mélyén egyetlen szót sem hitt el belőle, szóval rendben is volt a dolog.
Árnyék megállt egy fizetős telefonnál. Felhívta a tudakozót és kapott tőlük egy számot.
Nem, közölték vele. Nincs itt. Még biztosan a kávézóban van.
Árnyék útközben megállt és virágot vett.
Miután megtalálta a kávézót, átment a túloldalra, megállt egy antikvárium ajtajában és várt és nézelődött.
A kávézó nyolckor zárt, és nyolc óra tíz perckor megpillantotta Sam Fekete Varjút, amint kilép az ajtón egy alacsony lány társaságában, akinek copfba fogott haja a piros egyik különleges árnyalatában pompázott. Szorosan fogták egymás kezét, mintha így próbálnák kívül tartani az egész világot, és beszélgettek — vagyis inkább Sam beszélt, a barátnője csak hallgatta. Árnyék kíváncsi volt, miről lehet szó. Sam mosolygott.
A két lány átvágott az úton, és elsétált Árnyék mellett. A copfos lány centikre haladt el mellette, akár meg is érinthette volna, és egyáltalán nem vették észre.
Nézte, amint végigsétálnak az utcán, és mintha lehangolt akkord zendült volna meg a lelkében.
Sam jól csókolt, tűnődött Árnyék, de egyszer sem nézett rá úgy, ahogyan a copfos lányra, és soha nem is fog.
— A fenébe az egésszel. Peru megvár — motyogta magában, miközben a távolodó Samet figyelte. — Meg El Paso is. Az mindig ott lesz.
Ezzel a két lány után rohant és Sam kezébe nyomta a virágot. Gyorsan elsietett, nehogy a lány visszaadja a rózsákat.
Aztán felsétált a dombra, beszállt a kocsijába, és a jelzőtáblák útmutatásait követve elindult Chicagóba. Végig betartotta a sebességkorlátozást.
Már csak egyetlen dolog maradt hátra.
Nem sietett.
***
Az éjszakát egy Hatos Motelban töltötte. Ébredés után rá kellett jönnie, hogy a ruháiból még mindig árad a tó iszapjának a szaga. Ettől függetlenül ezeket vette fel. Már úgysem sokáig lesz rájuk szüksége.
Kifizette a számlát. Megkereste a barna homokkő épületet. Könnyen megtalálta. A ház kisebb volt, mint amire emlékezett.
Nyugodt léptekkel felballagott a lépcsőn — nem túl gyorsan, mert az olyan lett volna, mintha sürgetné a halálát, de nem is túl lassan, mert akkor meg úgy tűnik, mintha félne. Valaki kitakarította a lépcsőházat: eltűntek a fekete szemeteszsákok. A rothadó zöldségek bűzét hipószag váltotta fel.
A vörös ajtó most tárva-nyitva állt: állott ételszag terjengett a levegőben. Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán megnyomta a csengőt.
— Jövök! — kiáltotta egy női hang, majd a rendkívül kicsi és lélegzetelállítóan szőke Zorja Utrenyaja rontott ki a konyhából — a kötényébe törölgette a kezét, úgy igyekezett az ajtó felé. Megváltozott, gondolta Árnyék. Boldognak látszott. Arca kipirosodott, öregecske szemében szikrák pattogtak. Amikor a nő megpillantotta a vendéget, elkerekedett a szája, és felkiáltott:
— Árnyék? Hát visszajöttél hozzánk? — és kitárt karral rohant felé. Árnyék lehajolt és megölelte Zorja Utrenyaját, aki csókot mázolt az arcára. — De jó látni téged! — mondta. — De most el kell menned.
Árnyék belépett a lakásba. Az összes ajtó tárva-nyitva állt (nem meglepő módon Zorja Polunocsnaja szobájának kivételével), akárcsak az ablakok. Időnként lágy szellő söpört végig az előszobán.
— Tavaszi nagytakarítás? — kérdezte Zorja Utrenyajától.
— Vendégünk érkezik — közölte a nő. — Most menj el. Előtte kérsz kávét?
— Csernoboghoz jöttem — mondta Árnyék. — Itt az idő.
Zorja Utrenyaja indulatosan megrázta a fejét.
— Nem, nem — mondta. — Nem akarod látni. Nem jó ötlet.
— Tudom — mondta Árnyék. — De tudja, az egyetlen dolog, amit igazából megtanultam az istenekről, az. hogy ha valaki alkut köt velük, azt be kell tartania. Ők minden szabályt megszeghetnek. Mi nem. Ha megpróbálnék elmenni, visszahozna a lábam.
A nő tűnődve elbiggyesztette a száját.
— Igaz. De ma menj el. Gyere holnap. Addigra elmegy.
— Ki az? — kiáltott egy női hang a folyosó távolabbi végéből. — Zorja Utrenyaja, kivel beszélgetsz? Ezt a matracot nem bírom egyedül megfordítani, tudod!
Árnyék végigsétált a folyosón.
— Jó reggelt, Zorja Vecsernaja. Segíthetek? — mondta, mire a szobában tüsténkedő nő meglepetten felsikkantott és a kezéből kicsúszott a matrac sarka.
A hálószobában vastagon állt a por: minden vízszintes felületet elborított, fát és üveget egyaránt, és most csomókban szállingózott az ablakon beáradó napfényben, amit csak az időnként feltámadó szellő és a meglibbenő, megsárgult csipkefüggöny zavart meg néha.