Kifelé menet Árnyék csókot lehelt Zorja Utrenyaja arcára, kezet csókolt Zorja Vecsernajának, és kettesével vette a lépcsőket lefelé.
UTÓSZÓ
Az izlandi Rejkjavík különös város, még azoknak is, akik sok különös városban megfordultak már. Vulkanikus város — a meleg mélyen a föld alól érkezik. Járnak itt turisták, de nem olyan sokan, mint az ember hinné, még július elején sem. Sütött a nap, mint már hetek óta mindig: naponta mindössze néhány órára bújt csak el. Éjjel kettő és három között volt valami borongós hajnal, aztán ismét elkezdődött a nap.
A nagydarab turista aznap reggel már bejárta Rejkjavík nagy részét, és hallgatta a helybéliek beszédét, akiknek ezer év alatt szinte semmit sem változott a nyelve. Az itteniek ugyanolyan könnyedén olvasták az ősi sagákat, mint az újságot. Ezen a szigeten mindenhol érződött a folytonosság, amit a termetes turista egyrészt félelmetesnek, másrészt mélységesen megnyugtatónak talált. Nagyon fáradt volt: az állandó fényben majdnem lehetetlen volt aludni, és ezen a hosszú, sötétség nélküli éjszakán a szállodában ült és felváltva olvasta az útikönyvet meg Dickens egyik regényét, amit pár héttel ezelőtt vett egy repülőtéren, de arra már nem emlékezett, melyiken. Néha kibámult az ablakon.
Aztán az óra és a napkorong szerint egyaránt reggel lett.
A rengeteg édességbolt egyikében vett egy szelet csokit, aztán sétálni kezdett, és olykor saját maga is meggyőződhetett Izland vulkanikus természetérőclass="underline" befordult egy utcasarkon és egy pillanatra kénszag csapta meg az orrát. De nem Hádész jutott eszébe róla, hanem a megzápult tojás.
A nők gyönyörűek voltak: karcsúak és halovány bőrűek. Szerda kedvencei. Árnyék nem értette, mit talált Szerda vonzónak az édesanyjában, aki nagyon szép volt ugyan, de egyáltalán nem hasonlított az itteni nőkre.
Rámosolygott az összes csinos nőre, mert mellettük igazán férfinak érezte magát, de rámosolygott a többiekre is, mert remekül szórakozott.
Igazából nem tudta megmondani, mikor érezte meg, hogy figyelik. Rejkjavíki sétája közben egyszer csak biztos volt benne, hogy valaki szemmel tartja. Néha megfordult, megpróbálta kiszúrni, ki lehet az, megállt a kirakatok előtt, és az üvegben tükröződő utcát nézte, de semmi szokatlant nem látott, úgy tűnt, senki sem követi.
Egy apró étteremben füstölt lundamadarat evett törpemálnával, sarkvidéki pisztrángot meg főtt krumplit, és Coca-Colát ivott hozzá, ami édesebb és cukrosabb volt, mint odaát, az Államokban.
— Elnézést — szólította meg a pincér, amikor kihozta a számlát. — Ön amerikai?
— Igen.
— Akkor boldog július negyedikét — mondta a pincér. Úgy tűnt, elégedett magával.
Árnyéknak eddig eszébe sem jutott, hogy negyedike van. A függetlenség napja. A maga részéről kedvelte a függetlenség koncepcióját. Az asztalon hagyta a pénzt meg a borravalót és kisétált az étteremből. Az Atlanti-óceán felől hidegen fújt a szél és Árnyék nyakig begombolta a kabátját.
Leült egy fűvel borított földhányásra, a várost nézte és arra gondolt, hogy egy napon haza kell mennie. És egy napon teremtenie kell magának egy otthont, ahová hazamehet. Azon tűnődött, vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja.
Egy öregember közeledett a domboldalon: sötétszürke, tépett szegélyű köpenyt viselt, mintha sokat vándorolt volna, fején széles karimájú, kék kalap ült, a szalagjába sirálytollat tűzött. Mint egy öregedő hippi, gondolta Árnyék. Vagy egy visszavonult revolverhős. Az öregember furcsán magas volt.
Lekuporodott Árnyék mellé a fűbe. Kurtán biccentett. Egyik szemét kalózos kötés takarta, állán kackiás ősz kecskeszakállat növesztett. Árnyék arra gondolt, vajon megpróbálja-e lehúzni egy cigarettával.
— Hvernig gengur? Manst bú eftir mér? — kérdezte az öreg.
— Sajnálom — válaszolt Árnyék. — Nem beszélek izlandiul. — Aztán félénken hozzátette még azt a kifejezést, amit a világos éjszakai órákban tanult az útikönyvbőclass="underline" — Ég tála bara ensku. — Csak angolul beszélek. És még azt is mondta: — Amerikai.
Az öregember lassan bólintott.
— A népem sok-sok idővel ezelőtt elment innen Amerikába — mondta. — Elmentek, aztán visszajöttek Izlandra. Azt mesélték, az jó hely az embereknek, de rossz az isteneknek. És az isteneik nélkül… egyedül voltak. — Folyékonyan beszélt, de furcsán hangsúlyozott és másképpen tartott szüneteket. Árnyék szemügyre vette: közelebbről öregebbnek tűnt, mint képzelte volna. Bőrét apró ráncok és repedések tarkították, mint egy öreg gránittömböt.
Aztán az öregember azt mondta:
— Ismerlek téged, fiam.
— Valóban?
— Te és én ugyanazt az utat jártuk végig. Én is kilenc napon át lógtam a fán, feláldoztam magamat saját magamnak. Én vagyok Asgard ura. Én vagyok az akasztófa istene.
— Te vagy Odin — mondta Árnyék.
Az öreg elgondolkodva bólintott, mintha a név súlyát méregetné magában.
— Sok néven szólítanak, de igen, én vagyok Odin, Bur fia — mondta.
— Láttalak meghalni — mondta neki Árnyék. — Virrasztottam érted. Sok mindent el akartál pusztítani a hatalomért. Sok mindent hajlandó lettél volna feláldozni saját magadért. Ezt mind te tetted.
— Én nem tettem ilyet.
— De Szerda igen. Ő volt te.
— Igen, ő volt én. De én nem vagyok ő. — Az öregember megvakarta az orra tövét. Kalapján meglibbent a sirálytoll. — Visszamész? — kérdezte az Akasztófák Ura. — Amerikába?
— Nincs miért visszamennem — felelte Árnyék, és ahogy kimondta, tudta, hogy ez nem igaz.