Pendelyes jóindulatú, kerek képe gonosz fintorba torzult, csöppet sem úgy nézett ki, mint Kosszil hideg álcaszerű arca, mégis valahogyan hasonlított rá. Arha képtelen volt visszatartani a bensőjéből áradon feltörő kacagást.
— „Mi van? Mi ez az egész?” — kiabált Kosszil. És akkor… akkor, tudod, az a barna kecske felöklelte… — Pendelyes gurult a nevetéstől, szemében könnyek csillogtak. — Munit, M-m-munit meg rácsapott a köcsöggel a kecskére… ihhihihi!
A két lány előre-hátra hintázott ültében, nagy vihogással, a térdüket markolászták, nyüszítve.
— Erre Kosszil visszafordult, és azt mondta: „De mi ez? Mi van?!” A… a… kecskének! — A történet vége föloldódott a féktelen kacagásban. Pendelyes végül megtörölte a szemét és az orrát, és öntudatlanul nekilátott a második almának.
Ennyi kacagástól Arha enyhén reszketni kezdett. Azután mégis valahogy erőt vett magán, és megkérdezte:
— Te hogy kerültél ide, Pendelyes?
— Ó, tudod, én voltam a szüleim hatodik lánya. Sehogyan sem tudtak volna ennyit fölnevelni és férjhez adni. Így aztán, amikor hétéves lettem, elhoztak az Istenkirály templomához, és fölajánlottak neki. Ez még Osszavában történt. Túl sok novíciájuk volt odaát, azt hiszem, mert hamarosan átküldték ide. Vagy tán azt gondolták, hogy belőlem valami különlegesen jó papnő lesz… szóval valahogy így. — Pendelyes elmélyült, kissé bánatos arccal harapott megint az almába.
— Jobb lenne, ha nem kéne papnővé lenned?
— Hogy jobb lehne-é? Hát persze! Inkább hozzámennék egy kanászhoz, és élnék vele az ólban. Akármit szívesebben csinálnék, mintsem hogy elevenen eltemessenek itt és minden istenáldotta napomat egy csapat nő között kelljen leélnem, ebben a haldokló sivatagban, ahol a kutya sem jár. De semmi értelme ilyesmi után sóvárogni, hiszen már fölszenteltek, és ez már végleg ideköt. Abban viszont reménykedem, hogy a következő életemben táncosnő lehetek Avabátban! Igazán megszolgáltam!
Arha sötét, vészesen nyugodt tekintettel pillantott le rá. Nem értette meg őt. Valahogy úgy érezte, hogy azelőtt sohasem találkozott Pendelyessel. Mintha sohasem látta volna gömbölyded, életteli alakját, a lányt, aki éppoly friss húsú, mint szemgyönyörködtető, aranyszínű almái.
— Hát nem a templom számodra minden? — kérdezte tőle meglehetősen nyersen.
A mindig alázatos és könnyen alkalmazkodó Pendelyes ezúttal nem vett észre semmit.
— No persze, tudom én, hogy a te uraid nagyon fontosak neked — mondta olyan közönnyel, ami egyenesen megdöbbentette a másikat. — Ennek van is valami értelme, hiszen te vagy az ő egyetlen, igazán nekik szentelt szolgájuk. Téged nem csak egyszerűen fölszenteltek, te erre születtél! Hanem nézz csak engem! Úgy nézek én ki, mint aki különleges áhítattal meg miegymással viseltet az Istenkirály iránt? Végtére is, ő is csak egy ember, hiába él Avabátban akkora palotában, amelynek a kerítése is vagy tiz mérföld! Még ha aranyból való is a teteje. Van már vagy ötvenéves, és teljesen kopasz. Akármelyik szobrára nézel, láthatod. És fogadjunk, ugyanúgy le kell vágni a lába ujjáról a körmeit, mint bárki másnak. Azt persze tudom biztosan, hogy tényleg isten. De azt gondolom, hogy sokkal istenibb lesz, miután már meghalt!
Arha egyetértett Pendelyessel, mert magában ugyancsak arra a következtetésre jutott, hogy Kargád önjelölt isteni császárai feltörekvő, hamis istenek, akik célja, hogy elhomályosítsák az igazi és örökkévaló erők imádatát. Pendelyes szavainak mélyén azonban valami olyasmi is rejtőzködött, amivel nem érthetett egyet. Valami teljesen új, valami, ami félelmet ébresztett benne. Arról sejtelme sem volt, mennyire különfélék az emberek, mennyire különbözőképpen látják a világot. Úgy érezte, mintha a tekintetét fölemelve, váratlanul egy teljesen ismeretlen világot pillantott volna meg az ablaka előtt, hatalmasat és népeset, idegent, ahol az istenek semmit sem számítanak. Pendelyes sziklaszilárd hitetlensége megrendítette. Megrémítette, és iszonyodást váltott ki belőle.
— Igen, így igaz. Az én uraim réges-régen meghaltak már, és különben sem voltak soha emberek… Tudod, Pendelyes, akár ide is rendelhetnélek, a Sírok szolgálatára. — Kedvesen szólt, mintha előnyösebb lehetőséget kínálna föl a barátnőjének. A rózsapír nyomban eltűnt Pendelyes arcáról.
— Igen… — dadogta — meglehetnéd. De én nem… nem vagyok az a fajta, aki erre megfelelne.
— De miért?
— Félek a sötétségtől — dünnyögte Pendelyes csöndesen.
Arha halk, méltatlankodó hangot hallatott, titokban viszont meg volt elégedve. Mégiscsak neki van igaza. Lehet, hogy Pendelyes nem hisz az istenekben, de azért retteg a sötétség megnevezhetetlen erőitől, akárcsak minden halandó lélek.
— Tudod persze, hogy nem teszem meg, ha te nem akarod — mondta.
Hosszú csönd ereszkedett közéjük.
— Napról napra jobban hasonlítasz Tharhoz — szólalt meg végül Pendelyes, a maga csöndes, álmodozó módján. — Hála a Jóságosnak, hogy nem Kosszilhoz hasonlítasz! Hanem te erős vagy. Én is szeretnék erős lenni! De én csak enni szeretek…
— Hát csak egyél — mondta Arhá fensőbbségesen és kissé csodálkozva. Pendelyes pedig bekebelezte a harmadik almát, magvastul, mindenestül.
A szent hely végeérhetetlen szertartásrendje pár nap múltán előparancsolta Arhát üres magányából. Az egyik nőstény kecske szokatlan időben ikergidákat hozott a világra. Ezeket az Ikeristeneknek kellett áldozni, szokás szerint. Fontos szertartás volt ez, amelyen a főpapnőnek is részt kellett vennie. Azután közeledett a holdfogyta is. A sötétség ceremóniáit pedig az üres trónus előtt kellett lebonyolítani. Arha beszívta a trónus előtt, lapos bronztálakban izzó füvek mámorító füstjét, és csak táncolt magában, fekete öltözékében. A holtak és a meg nem születettek láthatatlan lelkéért táncolt. Tánca közben ezek a szellemek körülnyüzsögték, követték lába rezdüléseit és fordulásait, kezének lassú, de biztos mozdulatait. Énekelte az énekeket, amelyeknek senki sem értette egyetlen szavát sem, amelyeket valamikor régen tanított meg neki Thar szóról szóra. A hatalmas, kettős oszlopok sorai mögött rejtőzködő papnők torka visszhangozta a furcsa szavakat, mintha csak a nyüzsgő szellemek ismételnék az éneket vég nélkül, rezgő hangokkal megtöltve a hatalmas, omladozó terem légterét.
Avabát Istenkirálya többé nem küldött foglyokat a szent helyre. Arha álmaiból is eltűnt lassacskán az a három, réges-rég meghalt árny, akiket szűk sírba temettek a kövek alatti mélysírkamra sűrű sötétjében.